GÁRDI BALÁZS

1975. május 21-én született Budapesten. Fotográfiát és riportfotográfiát tanult a Práter utcai Szakiskolában, majd a Bálint György Újságíró Iskolában. 1996 óta a Népszabadságnak dolgozik. 1999-ben részt vett a Reuters Foundation által Prágában megrendezett workshopon, 2000-ben pedig bemutatták fotóesszéjét Rotterdamban, a World Press Photo Joop Swart Masterclass ösztöndíjasok kiállításán.

1998-ban a Magyar Sajtófotó pályázaton az alábbi kategóriákban kapott első díjat: Portré, Természet és Környezet kategória, valamint az Év Sajtófotója, a MÚOSZ nagydíja.

2000-ben a következ? díjakat nyerte el: az Év Sajtófotója, a MÚOSZ nagydíja; Hírek kategória, első díj; Természet és Környezet kategória, első díj; Sport kategória, harmadik díj. Szintén ő nyerte el a legjobb kollekcióért felajánlott Munkácsi Márton-különdíjat. Gárdi Balázs önálló kiállítása ez 2001. március 22-én nyílt meg a Mai Manó Házban.

- A gimnázium után rögtön fényképésznek mentél.

- Ott kezdtem először fényképezni, és megtetszett. A nagymamám aggódott értem, hogy mi lesz belőlem, milyen pályát választok majd, ez az ő ötlete volt, ami miatt ma is hálás vagyok neki. A Szakiskolába kerültem, és ott kezdtem csak - a fotótechnikán keresztül - megszeretni a fényképezést. Ezt Hefelle Józsefnek köszönhetem, akinek az előadásmódja magával ragadott. Bár igazán fényképezni nem tanítottak meg. Valószínűleg nem is lehetett volna.

- És az újságíró-iskolában?

- Ott Gera Mihály volt az, aki számomra a leghasznosabb órákat adta. ő a fotográfiának nem a manuális részével foglalkozott, hanem annak gondolati síkjaival. Nagyon élvezetes órákat tartott, és látszólag semmit nem csináltunk, „csak" fotográfiákról beszélgettünk, közben megpróbált gondolatokat ébreszteni.

- Hogyan kerültél a Népszabadsághoz?

- A kötelező szakmai gyakorlatra a Népszavához mentem. Úgy gondoltam, hogy ha ott vagyok egy hónapig, akkor miért ne maradhatnék tovább is? Lehetőséget kaptam rá, így ott töltöttem a gyakorlat után pár hónapot. Aztán adódott egy alkalom, Balogh László, a Reuters fotósa, akivel jóban voltam, szólt, hogy üresedés van a Népszabadságnál. Felhívtam Rédei Ferencet, a lap fotórovatának vezetőjét, megbeszéltünk egy időpontot, elmondtam, hogy mit szeretnék, ő pedig látni akarta a képeimet. Adott munkát.

- Milyen képeket vittél magaddal?

- Nem volt még kész portfolióm, így azokat a munkákat vittem, amelyeket feladatként kaptam a Bálint György Újságíró Iskolában. Nem is nagyon fényképeztem előtte. Rédeinek tetszettek annyira a fotóim, hogy hajlandó volt próbát tenni, és egy hónapos próbaidőre szerződtetett. Én még csak akkor kezdtem belerázódni a sajtófotóba. Meg kell mondanom, hogy amikor odakerültem, nem tudtam fényképezni, bár voltak elképzeléseim.

- Hogyan fogadtak a Népszabadságnál a leendő munkatársaid?

- Mindenki nagyon segítőkész volt, semmilyen konfliktusom nem volt, olyan közösségbe csöppentem, ami nagyon inspirált és hajtott előre.

- Nem érezted a belső hierarchiát?

- De igen, ott nagyon erős hierarchia van, de ezt nem tartom természetellenesnek. Azt gondolom, ha egy fotós folyamatosan teljesít és leteszi a maximumot az asztalra, akkor el is várhat érte dolgokat. Rédei ezeket mindig súlyozza, ezért nem fordulhat elő, hogy valakit favorizál, a többi pedig „nézi". Mindenki ki tud teljesedni. Rédei Ferenc nagyon jó érzékkel adagolta a feladatokat.

- Az első sikereid után hogyan változott a helyzeted a szerkesztőségben?

- Rédeinek az volt az első szava, hogy a sikerek korán jöttek és nem érdemeltem még meg őket, de a helyzetem nem változott annyira. Boldog voltam, az első siker nekem robbanásszerűen jött, hisz a 98-as sajtófotó pályázaton két első helyezést és egy nagydíjat kaptam. Örültem is, de meg is lepődtem. Arra azért számítottam, hogy az Ukrajnában készített árvíz anyagom helyezést ér el. A zsűri nagyon jónak találta az árvízről készített sorozatomat. Aztán, egy évre rá, én is megtapasztalhattam, milyen zsűritagnak lenni.

- Milyen tapasztalataid vannak a zsűrizéssel kapcsolatban?

- Nagyon érdekes és tanulságos volt látni, hogy miből és hogyan születik a végeredmény. Természetesen minden évben van „morgás", függetlenül a zsűri összetételétől, és az is természetes, hogy a zsűri tévedhet. Izgalmas dolog, amikor több mint 3000 kép van előtted és legjobb tudásod szerint kell döntened, s láthatod azt is, hogy a kollégáid mit teljesítettek abban az évben, ugyanazokon az eseményeken, ahol te is ott voltál. Úgy éreztem, hogy minden zsűritag hozzájárult a véleményével ahhoz, hogy a végső kiállítás jól sikerüljön.

- Szerinted miért olyan sikeresek a Népszabadság fotósai a Sajtófotó pályázaton?

- Először is, nagyon jó érzékkel válogatták össze az embereket. A másik, ami még fontosabb, hogy Magyarországon egyedülállóan nagyon jó alkotói légkörben dolgozhatunk, és Rédei Ferenctől és Fejér Gábortól minden segítséget megkapunk. Szintén nagyon fontos, hogy más lapokkal ellentétben, a Népszabadságnál elválik a képszerkesztő és a rovatvezető feladata. Itt abszolút rangja van a képnek, nem kell mással törődnie a fotósnak, csak a fotózással. Az újságírók problémáival rendszerint nem kell foglalkoznunk. A harmadik fontos dolog, hogy folyamatos sikerélményünk van, nem csak a fotórovat vezetősége részéről, hanem maguktól az újságíróktól is. A főnökök is „vevők" a képre. A rovaton belül nagyon kemények az elvárások, versenyhelyzet van. Ez inspirálja az embert, bár természetesen nem a közvetlen kollégákkal versenyzünk, hanem azokkal a fotósokkal, akikkel együtt dolgozunk egy adott helyszínen.

- A World Press Joop Swart ösztöndíját hogyan nyerted el?

- A világon több, úgynevezett nominálóbizottság van. A kelet-európai régióban Keleti Éva, Révész Tamás és Korniss Péter tagjai a bizottságnak. Ezek a bizottságok jelölnek országonként, vagy pontosabban területenként fotósokat. Ez összességében 100-120 fő. Ha elfogadják a jelölést, a fotósnak küldenie kell egy portfoliót, melynek tartalmaznia kell három képriportot és egy olyan anyagot, amin hoszszú idő óta dolgozik.

- Neked mi volt az éppen aktuális témád?

- A skinheadekről adtam be képeket. Nehéz volt, mert a napilap mellett nem igazán jut idő „saját" témára, nincs idő arra, hogy hosszú távú anyagokat készítsek. Ezért a sorozatért is vért izzadtam, míg összeraktam. Ilyenkor derül ki, hogy lehet, hogy a napi munkában nagyon jól teljesítesz, de az így készült anyagok általában rövid idő után aktualitásukat vesztik, végül rájössz, hogy nincs igazán jó, időt álló anyagod.

- Magyarországról Te voltál az egyedüli ösztöndíjas?

- Igen, és Magyarországról én voltam ott elsőként. Úgy érzem, ez nagy dolog, mert a négy-öt tagú zsűri a 120 emberből csak tizenkettőt választ ki, a világ minden tájáról.

- Mi történt ott?

- Feszes szakmai munka. Megérkeztünk Rotterdamba, a Nemzeti Fotóintézetbe, ahol már aznap délután mindenki levetítette az eddigi munkáját. Borzasztó intenzív szakmai vita folyt. Tizenkét tanuló volt, és hét „mester". Később a „mesterek" is bemutatták az anyagaikat, előadásokat tartottak, volt ott Magnum-fotós, a New York Times európai képszerkesztője, neves szakemberek. Átfogó és sokszínű előadás-sorozatot hallhattunk. Nagyon fontosak voltak a négyszemközti beszélgetések is, minden résztvevő beszélgethetett a portfoliójáról és a megadott témában általa készített munkájáról. Általában elméleti dolgokról beszélgettünk. Nem kezdő fotósok voltak ott, tehát az volt a fontos, hogy egy egészen új gondolatvilágot ismerhettünk meg, gondolatokról, élethelyzetekről beszélgettünk, meg persze lehetőségekről is. Készült egy kiállítás a képeinkből, amit több helyen is bemutattak.

- Mi volt számodra a legnagyobb tanulság?

- Az, hogy szabadúszó fotósként is lehet dolgozni. Nálunk a szabadúszónak nagy esélye van arra, hogy éhen hal, ez külföldön teljesen másként van, ott az igen-igen jó fotósok között is vannak szabadúszók, ügynökségekkel tartják a kapcsolatot, akik adják-veszik a képeiket, fizetnek érte, és a fotósok - ideális esetben - azt csinálnak, amit akarnak. A szakma csúcsának én a Magnum ügynökséget tartom, ott azt fényképezhet a fotós, amihez kedvet érez.

- Ha nem lenne a napi kötöttség, mit fényképeznél? Mondjuk, ha bekerülnél a Magnumhoz?

- A Magnumhoz való bekerülés „veszélye" sajnos egyelőre nem fenyeget, de valószínűnek tartom, hogy megpróbálnék olyan, számomra érdekes és hosszabb távon is fotografálható anyagokon dolgozni, amiknek az ember áll központjában.

- És csak meg akarod mutatni a világot, vagy meg is akarod változtatni?

- Ezek nagy szavak, de tény, hogy amit és ahogyan fényképezek, azzal el is szeretnék mondani valamit. Benne van a véleményem, még ha nem is kellene ilyen erősen fogalmaznom, de az én képeimben egy kicsit én is benne vagyok, én azt gondolom, hogy ettől jó a kép. Szeretném, ha az emberek úgy tudnák látni a dolgokat a képeimen keresztül, ahogyan én, és persze, biztosan, egy kicsit meg is szeretném változtatni a világot.

- Mint a szociofotósok?

- Nagyon boldog voltam, mikor az árvízről készült képeim kapcsán megkeresett egy cég, hogy a Vöröskereszt kampányához szeretné felhasználni; ez azt jelenti, hogy én ugyan nem raktam homokzsákokat, hanem fényképeztem, de ezzel remélhetőleg legalább annyit tudtam segíteni.

- Ha nem a Népszabadságnál dolgoznál, akkor hol, melyik szerkesztőségnek?

- Ez nagyon nehéz dolog, de azt hiszem, itthon egyedül a HVG-nek van olyan fotórovata, ahol szívesen dolgoznék.

- És külföldön?

- Legszívesebben úgy szeretnék dolgozni, hogy tényleg azt fényképezhetem, ami izgat, ez itthonra és külföldre egyaránt igaz. Imádok utazni, így aztán ami a fotózással kapcsolatban először átfutott az agyamon, az volt, hogy ez a szakma lehetőséget ad erre. A legideálisabb az lenne, ha itthonról dolgoznék, de sokat utaznék közben.

- Eddig melyik volt a leginkább „egzotikus" utad?

- Voltam pár napot Bagdadban, meg Jordániában, ami egyszerűen hihetetlen volt. Irakban komoly diktatúra van, ottlétünk alatt lehallgatták a szobánkat, követtek az utcán, amik tele voltak titkosrendőrökkel.

- Miért voltál kint?

- A Népszabadság küldött ki Szalai Zoltán kollégámmal, hogy bemutassuk az életet, 10 évvel az öbölháború után. Dolgozni csak kísérő segítségével lehetett, így garantálták, hogy csak a megfelelő helyekre jussunk el. Egy üzletemberekből álló delegációt kísértünk, akik kapcsolatokat kerestek. Úgy érzem, minden külföldi utazás hozzám tesz valamit. Minden- nap úgy kelek fel, hogy ma megint fogok valami érdekeset csinálni.

- Kik a fotótörténetben a példaképeid?

- Ha már a Magnumról beszéltünk, természetesen Robert Capa, Cartier-Bresson, és persze Brassa?, Kertész. Amikor elkezdtek kisfilmes fényképezőgéppel dolgozni, forradalmasították a fotóriportot, hiszen azelőtt, egy nagyméretű favázas géppel nem lehetett szabadon mozogni, míg a kisfilmes géppel - jó értelemben - „rejtőzködni" lehetett, aránylag észrevétlen maradhatott a fotós. Azt hiszem, ez a fajta fényképezés áll hozzám a legközelebb, mert így avatkozunk a legkevesebbet az általunk fotografált történetbe.

- A mai kortárs fotográfusok közül kik a kedvenceid?

- Az igazság az, hogy én nagyon szeretem a riportfotót, és szinte csak ezt az ágát szeretem a fotográfiának. Teljesen más szakma a tárgyfotózás, persze az experimentális fotózásban is nagyon szép dolgok születnek, de én a riporteri szakmát már megtanultam valamilyen szinten, a tárgyfotózást viszont anno nem folytattam tovább, úgy érzem, csak ügyetlenkednék egy műteremben. Az egyik kortárs kedvencem Anthony Suau, akinek tavaly volt kiállítása a Sajtófotó kiállításon belül.

- Mi a véleményed a digitalizációról? Nem félsz-e attól, hogy bizonyos képeidet nem tudod kiállításon bemutatni a nem megfelelő minőség miatt?

- Nagyon erős félelem van bennem a digitalizációval szemben. Túl sok a hátránya a fotós felé, de tény az is, hogy a munkaadók felé meg rengeteg az előnye. Magyarországon először a Népszabadságnál lett minden dolgozónak digitális kamerája, hordozható számítógépe és hozzá mobiltelefonja, amivel rögtön képet küldhetünk, így elvileg be sem kellene járnunk. A lapnak ez hihetetlen fejlődés, nagy haszon, mert a fő cél a gyorsaság. A fotósnak a gyorsaság azonban nem haszon, ugyanis gyakran sokkal kevesebb idő jut a fényképezésre. Egyetlen előnyt látok benne, hogy a sportfotókat rögtön vissza tudom nézni, és meg tudom szerkeszteni az elküldendő anyagot. A digitális képek egyébként technikailag már kiállíthatóak, és ez csak javulni fog. A nagy differencia inkább az emberek fejében van. Én is úgy gondolom, hogy az igazi fotográfia az ezüst alapú, fekete-fehér technika. A fotográfiából semmi sem vész el, csak a hordozó más. Ha magamnak fényképeznék, még véletlenül sem olyan technikával fényképeznék, amilyet ma a napilapoknál alkalmaznak. Én egy kis Leicával szeretnék fényképezni, hiszen akkor nem néznének profi fotósnak, és közelebb tudnék kerülni az intim helyzetekhez. A mostani felszerelésünkkel ez sokszor lehetetlen: túl nagy az objektív, a vaku, hatalmas a kamera, szinte akkora már, mint egy videokamera.

- Szerinted a Sajtófotón szereplő képek valók-e kiállításra, vagy csak a lapban találják meg a helyüket?

- Kiállítási falakon, a sajtóban mindenképp helye van, hiszen akkor éri el hatását, ha minél többen láthatják. Szerencsés esetben az elkészült riportfotók önállóan is megállják a helyüket, és remek albumok születhetnek belőlük, példa erre Benkő Imre néhány albuma, amelyet nagyon szívesen veszek le a polcról.

- Milyen az időbeosztásod?

- Ha nem döntik el előtte való nap, hogy mit kell csinálnom - leggyakrabban persze már előző este megtudom a másnapi feladatot -, akkor a 10 órás lapindító értekezlet után kapunk munkát. Ezután elindulunk dolgozni. Naponta átlagban két helyszínre megyek ki, de van olyan időszak, amikor nem ritka a négy különböző munka egyetlen napon. Minden harmadik hétvégén ügyelek, de ez nem azt jelenti, hogy a másik két hétvégém szabad lenne.

- Mi most március 15-én találkoztunk. Hogy lehet, hogy ráérsz?

- Ez az első olyan március 15-e, amikor mint fotós nem dolgoztam. De ez azért van, mert mostanában olyan sűrű a programom, hogy kell egy-egy nap pihenésre is. Sajnos nincs időm semmire, a pihenés pedig nagyon fontos lenne, esténként csak bedőlök az ágyba, még egy könyvet sem tudok elolvasni. De ez egy ilyen munka, ez nem volt előttem titok, hajtom magam.

- Hogyan fogod ezt családapaként folytatni? Egy gyerek mellett ezt már nem lehet megoldani.

- Ehhez a munkához jó, ha az ember korlátlanul rendelkezik az idejével. Nekem nincs feleségem, gyerekem, állandó barátnőm, és így tudom ezt csinálni. Kell hozzá egy nagy adag egoizmus, megmutatni vágyás, és fontos, hogy az ember tudja folyamatosan úgy intézni a dolgait, hogy azok jól menjenek. Ez rengeteg áldozattal jár, de az én esetemben ezek, hála Istennek, meghozták a gyümölcsüket. Lehet, hogy majd előbb-utóbb ez a fajta hajsza alábbhagy. Most azt érzem, ezt kell csinálnom, ettől érzem jól magam.

Baki Péter