GÁBOR ENIKŐ

Képzőművész. Alkotásai fotogramok. 1972-ben született Budapesten. Festő-szakon érettségizett és diplomázott. Legutóbbi kiállításai: Camera Obscura - Esztergom, XIX. századi technikák - Mai Manó fotógaléria, Budapest. Pályájáról, indulásáról, vágyairól beszélgettünk egy kertben, hűvös lombok alatt.

- A szüleid képzőművészek. Egyértelmű volt, hogy mi leszel? Eleve művészpályára készültél?

- Nem gondoltam, hogy a papám (Gábor István festőművész) nyomdokaiba lépek. Otthon nem vett körül műterem, nem éltem folyamatosan benne. Igazából a szüleim el akarták kerülni, hogy a művészpályára való készülés nyilvánvaló legyen a számomra, és nem is löktek ebbe az irányba; viszont szerettem rajzolni. Sokáig kellett harcolnom, hogy a kisképzőbe (a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába) mehessek. Azt mondták otthon, hogy ennek akkor van értelme, ha tényleg nagyon érdekel, ha tényleg nagyon jól csinálom. Azért voltak olyan szigorúak, nehogy roszszul válasszak; előbb nézzek körül, hogy mi érdekel igazán. Vonzódtam a biológia felé is, az is egy lehetőség lett volna. Most is érdekel, azt hiszem hasznát is veszem a munkáimban; de mégis, ezt akartam leginkább.

- Sok jót tanultál a Kisképzőben?

- Nagy szabadságot kaptunk. Ez arra volt jó, hogy az ember elgondolkozzon. Nem volt kötött programú festészet. Kezünkbe adták az eszközöket, tárgyakat, és lehetett próbálkozni, rájönni, hogy mivel hogyan kell bánni, és az mire jó.

- Te szeretted ezt a nagy szabadságot, vagy vágytál volna valami biztosabb iránymutatásra? Kiforrott egyéniség voltál-e, teszem azt, tizenhat évesen?

- Nem, biztosan nem. Ma már nem tudom, mennyire volt ez így jó, de biztos, hogy megerősítette az embert. Ha valaki ebben a nagy szabadságban elkallódik, akkor az tényleg nem való erre a pályára.

- Leérettségiztél, még előtte ott volt a Domanovszky-pályázat, amit meg is nyertél; az alatt a négy év alatt, amíg kisképzős voltál, sikerült a szülőket meggyőzni, hogy odavaló vagy, vagy ez csak később következett be?

- Akkor már nem volt mi ellen harcolniuk, mert már csináltam... Akkor már hagyták, hadd csináljam. Nem nagyon szóltak bele a munkáimba.

- Mi a legnagyobb sikerélményed? Van-e olyan munkád, amire bármikor visszanézhetsz, és azt mondhatod: „ez az!"?

- Az nem jó szerintem, ha valaki visszanézve mondja a munkájára, hogy ez az, mert ez azt jelenti, hogy azóta semerre sem haladt. Tanulni persze a régi munkákból is lehet, de mindig az foglalkoztat, amiben éppen benne vagyok. A munka közben felmerülő kérdések érdekelnek, az izgat, mit fogok csinálni ezután, nem pedig az, hogy mit csináltam eddig. Persze vannak sikerélményeim, most legutóbb az Esztergomi Fotóbiennálé fődíját nyertem el, két éve ugyanitt alkotóművészeti díjat kaptam. Nekem Esztergom nagyon fontos, mert olyan témáik vannak, amik közel állnak hozzám. Ilyen volt a „Camera Obscura", vagy azelőtt a „Manu Propria" is.

- Az egyik kedvenc témád a camera obscura. Miért?

- Aki ismeri a jelenséget, az tudja, hogy ez varázslat. Kinéztem az ablakon, kint esett a hó. Beborította a hegyeket. Teljesen besötétítettem a szobát. Tovább esett a hó, bent a szobában. Lentről felfelé. Mert ez így történik: fejtetőre áll az egész világ. A fotogramtól indultam, ez volt az első technika, amit kipróbáltam: a kép közvetlenül a papíron jön létre, és nem egy fényképezőgéppel készült negatív közbenjárásával. A camera obscurára ez szintén igaz. A „sötét doboz" - ahogyan én csináltam - a saját szobám volt. A redőny lyukacskáin beáramló fény hozta létre a képet a papíron. Azt szokták mondani, hogy a camera obscura a valóságot reprodukálja. A képeimen tisztán látható, hogy hányféleképpen adja vissza a külső képet. Minden egyes lyuk képe esetleges, tehát nem lehet pontos. Nagyon sok mindentől függ, hogy milyen lesz a kép, például attól, hogy a papír hogyan van elhelyezve. Attól függően, hogy hogyan takarom ki ezeket a lyukakat, különböző képek születnek. A redőny adja a vízszintes tagolást. Ezt meg lehet törni, le lehet takarni, vagy bárhogy eljátszani vele. Az egyik ponton a háznak az egyik oldalát látjuk, a másikon meg a másikat. Az egésznek van egy ritmusa, egyik kép sem olyan, mint a másik. Pontosan az izgat benne, hogy a valóság mennyire sokféleképpen felfogható vagy láttatható. Másrészt pedig az, hogy így a képecskék összefűződnek egy történetté.

- A fotogram tényleg kicsit más indíttatású, mint a fotózás maga. Ez a fotózás ősének visszahozatala a mába; másrészt a fotósok a leképezendő tárgyat, a fényeket használják munkájuk során, azokkal variálnak, az élességgel, a képmélységgel; te pedig a leképezéssel magával...

- A fotogramnál a tárgyak „hűlt helyének" lenyomatát kapjuk. Maga a tárgy hagy nyomot a papíron. Persze ez már nem a tárgyról szól, képalkotó eszközzé válik, új valóságot hoz létre. Így leegyszerűsödik minden, és amit szeretnék, azt fölösleges dolgok nem zavarják.

Megmutatni valamit egyszerű, de csupán a nyomaiból olvasni és elképzelni a valóságot, mennyivel izgalmasabb!

- Nem csak papírra dolgozol. Milyen textúrák érdekelnek még?

- A bőr, ami érdekes, és minden, ami él. A bőrnek több rétege van, áttetszősége. Érdekes, mert egy vékony hártya; ha alárakok tárgyakat, különös dolgok jöhetnek létre. Ez vonz benne leginkább. Volt még a hurkapálcika. De az kivételes eset. Volt egy elképzelésem, azt próbáltam kifejezni. Ezek térben meghajlított pálcikák, amik tulajdonképpen csak zavarják a képet, de egy pontból nézve rendeződnek, és összeáll a kép.

- Sokáig kellett keresgélned, hogy összeálljon a kép?

- Tudtam, hogy hol van az a pont. ahonnan exponálhattam. Ez egy hosszan előkészített, megtervezett munka volt. Egyébként nem jellemző rám a pontos tervezés. Valamenynyire szeretek a véletlenre hagyatkozni az életben és a művekben. Hagyom folyni a hívót, rászabadítom közben a fényt, irányítom a folyamatot, mondjuk van rá egy fél percem, hogy olyan legyen, amilyet szeretnék. Ecsettel megküldöm a hívót, vagy fröcskölöm rá, és ezt félig a véletlenre hagyom, félig irányítom. Ha úgy látom, hogy nem úgy megy mégsem, ahogy szeretném, akkor utánamegyek...

Van egy elképzelésem arról, mit szeretnék; aztán az munka közben változhat. Így tulajdonképpen a mű is diktál nekem. Én alkalmazkodom hozzá és nem fordítva. Nem erőszakolhatom rá az akaratomat, ő is alakítja magát, és én segítek.

- 1994-ben kiállítottál a pozsonyi fotóhónapon. Hogyan kerültél oda?

- Amikor az első kiállításom volt, még főiskolás koromban egy kis pincegalériában, megkeresett Barta Zsolt, aki látta a munkáimat, és ő hívott meg. Tulajdonképpen ez volt az első fotós szereplésem. Négyen állítottunk ki Magyarországról, Barta Zsolt, Kerekes Gábor, Minyó Szert Károly és én. A kiállítás címe „Filozoo" volt, kifejezetten állat témájú képekkel.

- Miért vonzódsz ennyire az állatokhoz?

- Az állatok megmutatják magukat. A vízcsepp fogságába esett hangya, a kutya, aki hol az égbe emelkedve csillagképpé alakul, hol a forgószél ellenére a földön marad, a szomorú tekintetű pelikánpár, mind-mind bizalmasaim.

- Az alkotásban a szenvedélyek vezetnek? Mert a képeid sokszor szélsőséges érzelmeket váltanak ki az emberekből.

- Fontos az érzelem. Jó, ha azt mondják egy képemre, hogy „ez a kép olyan, mint amikor gyerekkoromban voltunk valahol..."

- Van-e példaképed?

- Vannak példaképeim, de ezek nem érződnek a munkáimon. Festők, tanárok, akik nagyon fontosak. A középiskolában volt rajztanárom Baranyay András, aki talán a legtöbbet adta nekem, annak ellenére, hogy igyekezett a lehető legkevésbé befolyásolni minket. Beállított egy csendéletet, és kíváncsian figyelte, mit kezdünk vele. Néhány szóval korrigált és sokatmondó tekintettel.

Nem is a szavait figyeltük, hanem a szeméből olvastuk a gondolatait.

Amikor először láttam a munkáit - a hátas önarcképeket -, nagyon tetszettek, mert én is ilyen vagyok egy kicsit. Ez a kettősség: szemérmesen elbújni a világ elől, ugyanakkor ott vannak a munkák, a vágy arra, hogy megmutassam magam.

- Van valamilyen vágyálmod, célod, amit el szeretnél érni?

- Sok mindent elértem már, amire nem is számítottam. Egyébként sem vagyok egy célkitűzős fajta, általában csak a célban veszem észre, hogy indultam egy versenyen. Pályázatokon azért szeretek részt venni, mert így van ürügyem, hogy kizárólag azzal foglalkozzam, amit szeretek. Féltem, hogy ha majd megszületik a kisfiam, nem lesz elég időm dolgozni, de szerencsére így is marad rá időm. Amikor pici baba volt, akkor csináltam a Camera Reluxáimat. Háromóránként evett, egyébként aludt, és hagyott engem dolgozni. Nem itthon készítem a képeket, úgyhogy mindig viszem magammal. Tényleg szerencsés lehetek, mert sosem unja, amit csinálok. Élvezi nézni, ahogy a mama dolgozik. Most másfél éves, és örül, ha felismeri, mi van a képen.

Hogy hogyan jön össze az anyaság és a munka? Olyan érdekes, ahogy látom őt felnőni; látom, hogy a dolgokat, amik nekünk természetesek, ő most tanulja. Amikor a nagyításkor az előhívóba belemártom, majd lefixálom a képet, az automatikus dolog. Én gyerekszemmel nézve, már az elejétől, az alapoknál felteszem a kérdést, mi van, ha ezeken változtatok, nem úgy és nem arra használom a dolgokat, amire valók. Ha a zselatinon elmászik az ezüstbromid, más elhűl, én viszont biztatom: „Menj tovább!"

Nem szoktam kirakni a képeimet a falamra. Viszont megmutatom az embereknek, szeretek kiállítani. Inspirálja az embert, hogy most lesz egy kiállítás...

- „Szeretném magam megmutatni"?

- Igen. Valaki megteszi szavakkal, én a képzőművészet nyelvén.

- Nem zavar téged, ha mások is hasonló módon közelítik meg a kérdést, mint te?

- Én a saját utamat végigjárva eljutottam valahova. Az, hogy más is eljutott ide - persze nem teljesen ugyanoda, mint én, vagy nem teljesen azon az úton -, az jó, az nem zavar egyáltalán.

Évek óta rendszeresen kiállítok a Bolt Galériában. A galéria vezetője, Detvay Jenő kimondottan olyan fotósokat gyűjt maga köré, akik hozzám hasonlóan képzőművészetként kezelik a fotót. Nagyon örülök, hogy megtaláltam őket, mert így megtaláltam magamat. Vagy a saját utamat járom, nem nézek körbe, nem mérlegelek, vagy jobb, ha meg sem mozdulok, nem csinálok semmit.

- Az újdonság tehát nem fontos?

- Így van. Nem lehet vele mit kezdeni. Csak magadhoz kell mérni, mit csinálsz.

- Szabadabb, egyszerűbb a képzőművészet, mint mondjuk a költészet, mert nincs annyi kötöttség az eszközökben, technikában...

- Ez nem így van! Vannak költők, akik a fiók számára írnak és bezárják a fiókot. Én is a fióknak dolgozom, de megmutatom a fiókomat...

Van olyan, persze, hogy olyat hallok, amit én is hasonlóan érzek. Az nagyon jó. Jön valaki, aki egyben látja az egészet, és látja, hogy mit kéne még csinálni, mert van, hogy elveszek a részletekben, és sehogyan sem akar összeállni. A diplomavédés azért kemény dolog. Sok mester, sok izgalom, sokkhatás... mégis sokat tanultam belőle.

- Művészi szempontból nem jó dolog a diplomavédés rendszere. Azt tanultam, hogyha magyarázom a bizonyítványom egy alkotással kapcsolatban, akkor már régen rossz.

- Igen, ezzel teljesen egyetértek. Az alkotó nem idegenvezető; mégis, kinyithat olyan kapukat, amik a műhöz közelebb visznek. A vizualitás nem helyettesíthető verbalitással, és fordítva, de a könyvillusztrációk sem mankók a szavak között.

- Nem furcsa, hogy festőként fotogrammal diplomáztál le?

- Azt hiszem, teljesen lényegtelen, hogy milyen technikával dolgozik az ember. Mert a festő nem a festéktől lesz festő, hanem valamilyen hozzáállástól, gondolattól.

- Önmagadat festőművésznek, avagy fotóművésznek tartod?

- Képzőművésznek. Az esztergomi díjamat is így kaptam. Nem hiszem, hogy ezt a kettőt szét kellene választani. Szerencsére a festők festőnek tartanak, a fotósok pedig fotósnak, nem pedig fordítva. Egy festő is törekedhet objektivitásra, torzításmentességre. És a fotós is lehet szubjektív. Egy festő az üres vászontól indul, és arra építkezik, és nem elhagy, hanem rak; a fotós meg a valóságból kiszed, tehát visszafelé dolgozik, szelektál. A legizgalmasabb dolgok a határon történnek, amikor valami átalakul. Amikor a jég olvadni kezd. Már nem az, ami volt, és még nem az, ami lesz.