FOTÓSZALON 2001, MŰCSARNOK

A meghívó szikár sorai szerint országos fotóművészeti kiállításra, s egyben a 2001-es Fotószalon megtekintésére gyűltünk össze, a Műcsarnok mindig rangot, s már eleve elismerést nyújtó falai között. A cím első fele egy topográfiai jellegű üzenetet hordoz, s feltételezi, hogy a magyar fotográfia - lehetőség szerinti - egészéről kapunk képet. A második címrész pedig az időtényezőre helyezi a hangsúlyt, egyrészt a jelen idejű 2001, másrészt a szalon szó használatával, amely akarva-akaratlanul a kulturális emlékezetünkből felsejlő elegáns, akadémikus, vagy éppen botrányt okozó, elsősorban a festészethez köthető Szalonok (Salon des Réfusés, Salon des Indépendents) történetét idézi.

A szakmai zsűri, illetve a kiállítás szakmai kurátorai által felkért hatvannégy fotóművész mellett párhuzamosan kapott helyet azoknak az alkotóknak a pályaműve, akiket szintén az előbb említettek a tízszeres túljelentkezésből választottak ki. Ha hiányolunk is számos nevet és alkotót, nem tagadhatjuk, hogy az elmúlt évek legnagyobb szabású fotóművészeti bemutatkozásán lehetünk jelen.

E kiállítás megrendezésére jó időben került sor. A fotóművészet az elmúlt években önmagára talált, művészet volta, emancipációja már rég ténykérdés. Tíz éve működik a Fotográfiai Múzeum, amely nemcsak gyűjt és őriz, hanem igen sokat tesz a magyar fotóművészet itthoni és külföldi megismertetése érdekében. Gyorsan változó programokkal, kiállításokkal teljesíti feladatát a Mai Manó Ház, s egyre több múzeum, kiállítóhely tartja fontosnak, hogy helyet adjon saját fotógyűjteménye bemutatásának, illetve a kortárs fotó seregszemléjének. A magyar fotóművészet eredményeinek feltárására végre elindultak a szisztematikus kutatások, katalógusok, könyvsorozatok jelennek meg egy-egy alkotó, vagy korszak bemutatásával. Előrelépés történt a felsősokú képzés terén, számos tanfolyam oktatja a fényképezés ismereteit, alkotótelepek, ösztöndíjak segítik a tanulni vágyókat. A festészethez viszonyítva gyér számú aukción lassan, de biztosan haladnak felfelé a kikiáltási és leütési árak. Természetesen mondhatjuk, hogy hiányzik még egy átfogó, részletes magyar fotótörténet, amely a hazai sajátosságok felmutatása mellett megkeresi a helyét az egyetemes műfajtörténetben, kevés azon intézményeknek a száma, ahol a New York-i Museum of Modern Art vagy a Metro-politain Museum, a párizsi Centre Pompidou vagy Musée d'Orsay, a kölni Ludwig Museum - s a sort folytathatnám - mintájára a festészet, grafika gyűjtése mellett egyenrangúan ott szerepel a fotóművészet is. Az említett pozitív előrelépések mostanra, a 21. század elejére következtek be, akkorra, amikor sokan a hagyományos, klasszikus fotóművészet végét jósolják szkeptikusan.

A Gelencsér-Rothman Éva értő rendezésében elénk táruló anyag tematikus tagolásban - a riport-dokumentarista, az úgynevezett autonóm fotóművészet (portré, táj, akt, életkép stb.), a képzőművészet és fotó szimbiózisából létrejövő alkotások, valamint az alkalmazott fotográfia kategóriákba sorolva - igyekszik képet adni a 21. századba lépő fotóstársadalom eredményeiről, kísérleteiről, vízióiról. A látott anyag alapján csak részben állíthatjuk, hogy az elmúlt egy-két év művészetének keresztmetszete áll előttünk, hiszen sokan a millenniumi rendezvénysorozat ünnepélyességére tekintettel a művészi-esztétikai szempontból már elismert munkájukat adták be, így a látottak alapján a 70-es évektől napjainkig húzhatjuk a magyar fotótörténeti fejlődés képzeletbeli ívét, s több generáció fotószemléletét is ütköztethetjük.

A kérdés: mi határozza meg, mi jellemzi a mai fotóművészetet? A stagnálás, az évek óta azonos körben topogás éppúgy, mint az újító szándék, a világ médiumokon át ránk zúduló sokfélesége és az egymás mellett létező, heterogén képi benyomások feldolgozására való törekvés, a hatások szolgai másolása, illetve azoknak autonóm integrálása.

Az újabb vizuális forradalom, a divatok gyors változása, a digitális fénykép és a virtuális valóság léte vajon előre- mozdítja, vagy görcsbe rándítja a fotóval foglalkozó alkotókat? A jelen kommercia-lizálódó, élménynyújtásra törekvő művészetének percipiálása, a „nincs megállás, nincs idő" problémája gátolja, vagy előbbre lendíti a fotóval foglalkozó művészeket?

Takács Zsuzsa költő szerint „a legfőbb tréfa, hogy nincs idő: egy kapuszárny nyitása-zárulása megszabta tér a jelenünk, lángoló karika, amelyen pattogó parancsszóra átvetjük magunkat és közben egy cirkuszi zenekar fanfárai szólnak." (A letakart óra)

Feladata-e a fotónak, s általában a művészetnek az avantgárdtól örökölt szembehelyezkedés, megszűnt-e - Hegyi Lóránt szavaival élve - a művészetnek az utópikus valóságot vagy a jövőre vonatkozó projekteket közvetítő szerepe? A fotó önmeghatározása és a képzőművészeti műfajok mellé sorolódása kapcsán felvetődhet e téren is a kérdés, vajon a konceptualizmus továbbélése mellett a globális eklektika határozza-e meg fotóművészeti közegünket? A neves fotóművész, Andreas Gorsky az emberi jelenlét személyességének eltűnéséről, alárendeltségéről, a végtelen kiterjedésében való feloldódásáról értekezik, s hatalmas, az embert eltörpítő műveit is ennek érzékeltetéseként készíti. A társadalom atomizálódása, neutralizálódása új feladatot fogalmaz meg a minden dominanciát kizáró, vagy csak ideig-óráig éltető 21. századi művészet számára is, vallja Peter Sloterdijk filozófus.

A témák, típusok, technikák, méretek szerinti sokféleséget felvonultató mostani tárlat az emberi lét kérdéseinek nem annyira univerzális, sokkal inkább a mindennapi élethez, a közép-európai jelenlétünkhöz kapcsolódó kérdéseit boncolgatja. Általános benyomásokat sorba véve láthatjuk, hogy a leginkább hagyományos fotográfiai műfaj, a porté látszólag visszaszorulóban van, de Szilágyi Lenke, Koncz Zsuzsa, Kéri Gáspár Dániel tiszta, csak fotóra jellemző eszközzel, illetve újszerű beállítással és ebből következő filozófiai tartalommal igyekszik megújítani azt. A magyar fotó rendkívül erős dokumentarista és riport iránya számos fiatal művésszel erősödött, akik nemcsak most, hanem a nemrég zárt Sajtófotó kiállításon is kiváló alkotásokkal szerepeltek. Bánkuti András, Benkő Imre, Fejér Gábor, Gárdi Balázs, Habik Csaba, Rédei Ferenc, Sopronyi Gyula, Szabó Barnabás, Teknős Miklós, Urbán Tamás és mások a politikai-társadalmi változások veszteseit: a menekülteket, a szegényeket, a háború áldozatait, az illúzióikat elvesztőket ábrázolják nagy meggyőző erővel.

Kevés az aktkép: Németh József sziluettje, Módos Gábor beállított tengerparti jelenete mellett elsősorban Jung Zseni technikailag, formailag a századelő pasztelljeit idéző aktjai, Török László a tőle megszokott bravúrral készülő bemozdulást, többszöri expozíciót feltételező sorozata, Máthé András egyszerű formaredukciója rendelhető ide. Itt, az aktnál kell utalnunk az utóbbi évek erősödő tendenciájára, amely tendencia e kiállításon hangsúlyosan nyomon követhető: a képzőművészet egyre markánsabban a fotó felé fordul. A képzőművész Göbölyös Luca fotó segítségével készíti el műgyanta plasztikáját a rámásolt, egymásba áthatoló testfelületekkel. Ugyancsak az aktnál kell utalnunk a fotót alapul használó, de a digitális technika minden lehetőségét kiaknázó Csikvári Péter elemeire bontott, majd újra összevarázsolt virtuális, a valóságot imitáló aktszerű képeire.

Az öntudatát meglelt fotóművészet nem határolja el magát az egyre nagyobb számban kísérletezőktől, a festőktől, szobrászokról, installáció- és video-művészektől, akik a fotó segítségével jutnak festői, esztétikai problémáik megoldásához, mások valóságidézetként, kiragadott motívumként, vagy csak háttérdekorációként hasz- nálják, mint ahogy tették azt gyakran az elmúlt évszázadban is - bevallva vagy bevallatlanul - művész elődjeik.

De talán mégis ebből a kisebb feszengésből vagy konkurencia-érzésből is táplálkozik az a törekvés, hogy a hagyományos műfajokban megjelenő képet, pl. csendéletet, aktot vegyszerrel, kézi színezéssel, átfestéssel manipulálják, hogy visszatérjenek a kiindulóponthoz, a camera obscurához, s hogy régi eljárások (Cianotípia, argentotípia) alkalmazásával tegyék különlegessé, kontúr nélkülivé a sok előkészületet igénylő „pillanatfelvételüket". S hogy ma hová sorolható a fotó, a grafika és a digitális képfeldolgozás segítségét egyaránt felhasználó művész alkotása, nem érdekes: Szamódy Zsolt-Gaál József Forte emulzióval érzékenyített papírra készített fotóját akvarell és tempera fedi át, Bozsó András deszkára felvitt emulzióra képezi a festői hatást keltő képét. A hagyományos fotókészítéstől talán Gerhes Gábor fotóalapú, tökéletes illúziót keltő, a valóság manipulálhatóságát bizonyító Hajnali axometria című alkotása tér el.

A hagyományos fotókészítési eszközöket, a fény erejét, a fekete-fehér kontrasztjait felhasználók közül Fekete András rideg, geometrikus kompozíciójú bunkereinek világából előbukkanó parányi embert bemutató sivár világú képe, Mucsy Szilvia szürreális teret formáló, a fény erőteljes kontrasztját felvillantó képe, Vancsó Zoltán különös képkivágású időpillanata, Pólya Zoltán szintén szürreálisnak tűnő, földöntúli térben mozgó apró alakja, Balla Demeternek és Gink Károlynak a struktúrákat fény-árnyék segítségével elővarázsoló tájai a különlegességükel élményt nyújtó alkotások, amelyekben benne feszül, rezeg a 21. századi ember szorongása, reménytelensége. Ezt a hangulatot erősítik Nánási László bizonytalan színes térben mozgó alakjai, Halas István szinte absztrakt, ember nélküli város-konstrukciója.

A díjazottaknak, Szabó Barnabásnak, Nagy Tamásnak tisztelettel gratulálok, a kiállítóknak örömteli, konfliktusmentes beszélgetéseket, az érdeklődőknek pedig a helyszínen és az interneten való elmélyült tárlatlátogatást kívánok.