BESZÉLGETÉS HABIK CSABA FOTÓRIPORTERREL

Húsz éve ismerjük egymást, csaknem tizenöt évet egy szerkesztőségben, sőt egy szobában töltöttünk. Aki ismeri Habik Csabát, amúgy is nehezen hinné, hogy lehet vele valami komolykodó, finomkodó társalgást folytatni, s bár egyáltalán nem szeretem a mai általános tegeződést, Habikkal magázódni, úgy érzem, nevetséges lenne.

- Olyan régen ismerjük egymást, és annyit beszélgettünk már fotóról, hogy szerintem a gondolataidat is kitalálnám. Azt hiszem, azt is tudom, miért akartál fotográfus lenni.

- Soha életemben, kora gyermekkorom óta, nem akartam fényképész lenni. Mindig is, vagy nem mindig, de zenész akartam lenni egy ideig, az biztos.

- Zenész? Te?

- Zenész, zenész.

- Tévedtem. Újdonságokkal fogsz szolgálni.

- Igen. Zenész akartam lenni.

- A te „abszolút hallásoddal"?

- Abban az időben voltam gyerek, amikor Szörényi Levente meg az Illés együttes megjelent a színen. Na szóval, abban az időben az én környezetemben mindenki gitáros, énekes akart lenni. Apám Kárpátaljáról származik, és minden évben elmentek anyámmal a Szovjetunióba család- meg rokonlátogatásra. Az egyik alkalommal kaptak egy megbízást tőlem: hozzanak egy gitárt. Merthogy én zenész leszek. Amíg odavoltak, bementem egy könyvesboltba, és megvettem a Gitáriskola című könyvet. Nagy, kék fedelű könyv volt, elkezdtem tanulmányozni. Reggel fölkeltem, álltam a tükör előtt, gitároztam az Illés-számokat.

- Mármint, hogy úgy csináltál, mintha gitároztál volna.

- Naná, hát még nem volt gitár. Aztán anyámék hazajöttek, meghozták a gitárt, korrekten le volt zsírozva, mint annak idején minden a Szovjetunióban, még a fa is le volt zsírozva, és barna csomagolópapírba szépen becsomagolva. Kibontottam, néztem, néztem, valami nem stimmel. Hét húr volt rajta! Ez megoldhatatlan probléma volt számomra, mert a Gitáriskolában azt olvastam, hogy egy gitáron hat húr van. Itt aztán meg is szakadt a muzsikusi pályafutásom.

Na, akkor még mindig nagyon híres ember akartam lenni. A legjobb lett volna ugyan a beatzenészség - akkor beatzenésznek hívták -, de gondoltam, azért olimpiai bajnoknak se rossz lenni. Volt a szomszédban egy kerékpárversenyző, aki folyton arról mesélt, hogy milyen klassz dolog biciklistának lenni, úgyhogy elhatároztam, kerékpáros olimpiai bajnok leszek. El is mentem a Beszkártba, vagyis a BKV-hoz, és tíz évig keményen nyomtam az országúton a biciklit. Tízévi versenyzés után egyszer egy országos hosszú távú bajnokságon olyan jól sikerült teljesítenem a távot, hogy megvárt a zsűri. Ez korábban sohase fordult elő velem. Mert egyébként mire én célba értem, már mindenki otthon ette a húslevest. Hazamentem, megittam néhány üveg sört, mélyen elgondolkodtam, és azt mondtam, az okos sportoló a csúcson hagyja abba, és szögre akasztottam a biciklit. De még mindig híres ember akartam lenni, és akkor már fényképezgettem is. Kicsit mindig lejjebb adtam a népszerűségi vágyamból. Mert ugye a...

- ... nagy fotóriporter, az sem piskóta.

- A nagy fotóriporter nem piskóta, de hát a rockzenész, az a csúcs, őt imádják, mindenhol felismerik. Az olimpiai bajnok, az is jó, de hát azért az már nem akkora szám. A fotóriporter meg már szinte snassz, a közértben nem köszönnek rád, nem mondják, hogy adjon már egy autogramot. Ráadásul most már húsz éve űzöm ezt a szakmát, és nagyon úgy néz ki, hogy a világ fotómúzeumaiban nem kell nagy tisztogatást rendezni ahhoz, hogy az életművemet majd elhelyezzék - de közben jött ez a hülyeség, a fényképezéssel kapcsolatos tárgyaknak, meg nem tudom micsodáknak a gyűjtése, és...

- ... elhatároztad, hogy nagy gyűjtő leszel.

- Elhatároztam, hogy ebben én leszek a legnagyobb, és nagyon valószínű, hogy most vagyok a csúcson.

- De azért nem hagyod abba?

- Most vagyok a csúcson, mert a világban se tudom, hogy van-e még egy ilyen marha, mint én a mütyürjeimmel. Most vagyok a csúcson. Ebben vagyok a csúcson. Ebben én vagyok a legjobb. Nem tudok olyat, aki ebben jobb lenne nálam.

- Kész?

- Kész. Be is fejezhetjük az interjút, minden lényegeset elmondtam.

- Ennek örülök, de azért egy kicsit beszélgessünk a képeidről is, amiket idehoztál.

- Ha végignézzük ezeket, mindegyik csak úgy érthető, hogyha több képből áll. Állati nehéz úgy megkomponálni egy képet, hogy az egész történés érthető legyen. Hihetetlenül nehéz a napilapos fényképezésben egy eseményt úgy tömöríteni, hogy a lehető legtöbbet elmondjad egy képben róla. Vegyük azt az esetet, hogy Orbán Viktor elment felavatni az épülő Nemzeti Színházat. Elmegyek a Nemzeti Színház bokrétaavató ünnepségére, és hiába csinálok bármilyen jó zsánerképet, azt gondolom, hogy mindenképpen szerepelnie kell a képen, jelen kell lennie az épületnek, láthatóvá kell tenni az épülő Nemzeti Színházat. Hiszen arról van szó. Be kell mutatnom, hogy milyen. Az egyik napilapnál simán lehozták azt a képet, amin a miniszterelnök volt egy sült ökörrel, és a Nemzeti Színházról szó se volt. Ezt én nem szeretem.

- Emlékszem, egyszer volt egy hasonló eset, amikor egy tűzoltó laktanyát adtak át.

- Igen, igen. Lóg egy kampón - oda volt készítve - a tűzoltó ruhája, alatta lent a csizma, jópofa zsánerkép volt, csak semmi köze nem volt a laktanya avatásához. Az olvasó nem tudta meg belőle, hogy milyen tűzoltólaktanyát építettek. Az egésszel van még egy problémám, mert soha nem tudom, az olvasó kíváncsi-e rá, hogy milyen a laktanya. Olyan típusú vizsgálatot, felmérést soha nem csinált senki, hogy mire kíváncsi az olvasó.

- Hogy informatív képet akar-e látni, vagy inkább röhögni akar?

- Én ma úgy gondolom, a felmérések hiányában, hogy meg kell mutatnom, milyen a Nemzeti Színház.

- Előfordult, hogy ilyen meggondolások miatt nem csináltad meg a jó képet? Tehát amelyik fotóművészetként fontos lehet?

- Többnyire azért megpróbálom, de elég gyakran nem az jelenik meg az újságban.

- Tisztázzuk: sokszor, ugye, nem azért nem jelent meg poénos képed az újságban, mert valaki kibabrált veled, hanem azért, mert te nem akartad.

- Igen, én nem akartam.

- És olyan nem volt, hogy fényképezés közben már tudtad: ez már nem is lesz jó az újságnak? Hogy ezt most csak azért fényképezed, mert az életművednek majd része lesz?

- Az utóbbi időben sokszor előfordul ez, mert van a Magyar Hírlapnak internetes kiadása is, és ott meg tud jelenni. A mai fotóriporter-társadalomnak a legfőbb problémája az, hogy képriportokat nem lehet közölni az újságokban, és bár néha még elfelejtem, de azért általában inkább eszembe jut mostanában, hogy az interneten végtelen lehetőség van. Ha akarom, akkor harminc kép is fölmehet a Magyar Hírlap online kiadására. És tényleg, most az elmúlt néhány hétben hetente legalább egy sorozatot föltettünk. Mostanában a képek többsége úgy készül, hogy pontosan tudom, semmi esélyük nincs arra, hogy az újságba bekerüljenek, viszont az egész munkát úgy végzem, hogy legyen belőle képriport az internetes kiadásban.

- Tényleg, milyen jó, hogy van internetes kiadás.

- Jó, csak az a baj az internettel, hogy onnan ellopják a képeket. Az interneten minden totálisan ellenőrizhetetlen. Mert egyébként nagyon jó megélhetési lehetőség lenne a fényképészeknek. Azt mondják mindenhol, és valóban így is van, csökken a napilapok példányszáma, minden napilapé. Kilátástalan a helyzet. Hogy nem egy nagy perspektíva napilapot alapítani, meg napilapnál dolgozni, ami valószínűleg így is van. Az ember azt gondolná, ennek az az alapvető oka, hogy a nyomdai költségek magasak. Akkor viszont az interneten kitágulhatnának a lehetőségek. Csak ott meg teljesen másképpen gondolkodnak a tulajdonosok és szerkesztők. Van négy vagy öt internetes újság, mármint napilap, mert egyébként rengeteg sok a női magazin, és van két sportlap, vagy három, tehát igen sok magyar újság van az interneten. Csak hát az a trend, hogy ott az újságírók csinálják a fényképeket is. Nem törekszenek a minőségre.

- Azt hiszem, hogy még spórolnak, mert nyilván az csinál internetes újságot, akinek vagy nincs pénze, vagy nem akar nagy tőkét befektetni, és a fényképen spórol. Mint az egyik cég vidéki lapjainál. El akarták küldeni a fotóriportereket, hogy majd az újságíró boxgéppel megoldja a fotóügyet.

- Sajnos, ma nincsen lehetőség az interneten. Abból nem lehet megélni. Az ifjú szerzőnek van egy fényképezőgépe, elmegy tudósítani, és csinál egy képet is, aztán fölnyomják az internetre onnan a helyszínről. Mert ugye az internetnél a legnagyobb küzdelem azon van, hogy ki tudja előbb fölrakni az anyagot a világhálóra. Digitális géppel csinálja, meg van egy laptopja, beküldi az anyagot, meg beküldi a képet. Az újságírók fényképeznek.

- Mi az, hogy lopják? Ki lopja a képet?

- Mindenki lopja a képet. Az én Torgyán-képemből képeslapot csináltak.

- Tényleg?

- Igen. Van valami izé, ahol képeslapot lehet küldeni, írsz rá valamit, és akkor el tudod küldeni, és ott van a Torgyán. Ez ellenőrizhetetlen, nem tudod a lopást utolérni.

- Bár azért, mondjuk, dicsőség is, nem?

- Igen, csak az egy másik dolog. Erről az jut eszembe, hogy mikor annak idején az R Galériában elloptak egy aktképet, és te ott álltál beijedve, hogy most mi lesz, akkor azt mondta a szerző, hogy őneki megtiszteltetés, hogy lopják a képét.

- Ez igaz, így volt.

- Dicsőség is, különösen, ha nincsen arra a pénzre nagy szükségem. De azért mindenképpen aljas dolog.

- Szerintem az egész szerzői jogi kérdés teljesen megváltozik majd, az elején kell valakivel megfizettetni a munkád, és onnantól kezdve le kell mondani róla, azt csinálnak vele, amit akarnak. Hát milyen módszerrel lehet azt majd ellenőrizni, hogy ne bírják letölteni?

- Nem tudom. Az MTI-sek mesélték, hogy az internetes kiadásukban a fotókon vízjelek vannak. Bele van írva egy képbe negyvenhatszor, hogy MTI fotó, MTI fotó, mégis lelopják. Nem törődnek semmivel.

- Mi marad fönn a sajtófotóból az örökkévalóságnak?

- Nagyon nagy esemény kell, hogy legyen, és nagyon nagy személyiséget kell ábrázolnia, hogy időtálló legyen a dolog.

- Vagy jó képnek kell lennie.

- Nem. Hiába jó a kép, ha nem tudod, hogy ki van rajta, ha nem süt a dolog. Van egy politikai szituáció, amiről tudsz egy jó képet csinálni, de aztán az illető, akit ábrázol a kép, eltűnik a süllyesztőben, senki nem emlékszik rá, akkor már magyarázkodni kell. És akkor az már rossz. Bár, mondjuk, nekem állandó vitám van a szerkesztőségben a képaláírások miatt, mert valami hihetetlenül botrányosak a képaláírások, nemcsak nálunk, hanem az egész magyar sajtóban. Mindig azt mondom, az a jó fénykép, amelyik önmagáért beszél, amit nem kell magyarázni. Csakhogy a sajtófotóban állati sokszor előfordul, hogy egy képhez mankót kell adni az olvasónak, hogy meg kell magyarázni, ki van rajta, mi miért fontos, miért érdekes az a kézfogás, a tekintet, a mosoly, a grimasz, a nem tudom, micsoda. Ezt néha el kell magyarázni az olvasónak. Mikor leadok egy képet, ráírom ezeket az információkat, hogy érthető legyen. Mindig adok hozzá képaláírást, amit az esetek többségében nem vesznek figyelembe.

Itt ez a kép, Széles Gábor elfelezi a pogácsát Békesivel. A szerkesztő nagyon dögös képaláírást adott: Békesi megosztja a pogácsáját Széles Gáborral, de mit kap a munkavállaló. Akkor az sütött, és fölhívtak, gratuláltak, találkoztam kollegákkal, és mondták, hogy milyen jó kép volt, de ma már nincs jelentősége a dolognak. Sokat kell magyarázni, mert már arra sem emlékeznek, hogy éppen akkor szüntette meg Orbán Viktor az Érdekegyeztető Tanácsot. Most valami más neve van, de nem működik a dolog. Tehát túl sokat kell magyarázni, hogy a kép süssön.

- A politikai kép amortizálódik a leggyorsabban?

- Totálisan. Van néhány olyan fénykép, ami persze nem avul el, de mondom, nagy jelentőségű politikusnak és nagy jelentőségű eseménynek kell lenni rajta, ami kivételes. Én az életemben - ezen valamikor elgondolkodtam - egy nagyon hosszú időszakot kihagytam. Végigmentem Szabó Barna kiállításán, és akkor is ez jutott az eszembe. Soha nem szerettem a politikai fényképezést, és hosszú ideig megtehettem, nem kellett bemennem a parlamentbe. Egy jó ideig meg rovatvezető voltam, akkor meg amiatt nem tudtam kijárni eseményekre, éppen egy olyan izgalmas időszakban, amikor jó és maradandó képeket lehetett, vagy lehetett volna csinálni. De hát az ember néha hülye...

- Már bánod, hogy nem csináltad?

- Egy kicsit igen. Mondjuk, a parlamentet nem nagyon sajnálom, de néhány más dolgot igen.

- Szerintem, az a magyar sajtó egyik mélypontja volt, amikor elszabadult a jópofizás. Ki hogyan ásít, vakaródzik a parlamentben.

- Mondom, a parlamentet nem sajnálom. De azt sem tudom, hogy az olvasó érdeklődik-e ezek iránt, és mindig ezen gondolkodom, amikor a képeket csinálom, hogy az olvasó mit szól hozzá. Az a fő problémám, hogy fogalmam nincs, mi tetszik az olvasónak. Időnként vannak olyan képek, amelyek földobnak. Megjelent nem olyan régen egy kép a fővárosi SZDSZ és az MSZP közötti vitáról a hannoveri villamosok ügyében. Az egyik fotón az ugyanabban a koalícióban ülő fővárosi képviselők egyik vezetője erre néz, a másik meg arra néz. Nagy, lapos panorámakép. Akkor egy napon három olvasó is fölhívott, hogy szerinte valami hihetetlenül jó az a fotó.

- A Torgyán-képeddel némely elemzők szerint a németalföldi mesterek magaslatába emelkedtél.

- Hát, az egy más dolog. Az egy poén, vagy nem tudom micsoda, de a másik, az nem egy poén, hanem a kőkemény valóság. Annak kapcsán volt olyan is, aki azt kérdezte, hogy ezt hogyan sikerült beállítanom. Amikor odamentem a budapesti közgyűlésre, tudtam, hogy olyasmit kell csinálni, amiből kiderül, hogy ellentét, feszültség van a két párt között. Ott álltam másfél órán keresztül, néztem a fényképezőgépbe, és vártam ezt a pillanatot. Egyébként is érdekes dolog, hogy azt gondolják az emberek, még a sajtószakmában lévő emberek is, például az én főszerkesztőm, hogy odamegy a fotós, megnyomja a gombot, és kész a kép. Ahhoz, hogy egy ilyen képet meg tudj csinálni, fizikailag is nagy terhet kell vállalni. Ha az ember tényleg gondolkodik, akkor ott az eseményen először is állandóan oda kell figyelnie, követnie kell, hogy miről beszélnek. Ki kell találnia valamit, hogy hogyan lehet a hallottakat megfogalmazni képben, ami azért nem könnyű dolog. És utána várni kell a pillanatra, hogy amit sikerült kitalálni, az képpé formálódjon. Tehát fizikailag és szellemileg is roppantul megterhelő dolog. Egy, másfél óránál tovább nem is lehet csinálni. Ezt azért mondom, mert az ember azt gondolná, hogy egy riportfénykép egy ezredmásodperc alatt elkészül. „Csak meg kell nyomni a gombot, a többi a mi dolgunk." Nem így van, végtelenül megterhelő a dolog.

Az olajbizottságban egyszer Kóródi Mária mindjárt az ülés elején megmondta, hogy ő azt fogja javasolni, állítsák meg az órát, merthogy a Bizottság nem tudta időre befejezni a munkáját. Ezt még előtte mondta az újságíróknak a sajtótájékoztatón. Attól fogva bent a bizottsági teremben kizárólag Kóródira figyeltem, és amikor elkezdte a mondókáját, pont úgy ült, hogy fölötte volt az óra, én meg úgy állítottam be a kompozíciót, hogy benne legyen az óra is. Nagy szerencsém volt, hogy amikor a javaslatát tette a bizottságnak, akkor pont fölmutatott az órára. Így aztán az nem egy elkapott pillanat, hanem számítottam rá; ha nem vagyok ott az elején, amikor még az újságírókkal beszélgetett, akkor az a kép nem születik meg. Amikor a szerkesztőségben felhánytorgatják, hogy valakinek jobb a képe az enyémnél, vagy hogy nekem miért nincs meg ez vagy az, akkor elmondom, hogy a mi munkánk milyen: kimegyek egy futballmeccsre, az a feladatom, hogy lefényképezzem a gólt, bemegyek a pályára, és el kell döntenem, hogy melyik kapuhoz állok, még semmi sem történik, és el kell döntenem a képem sorsát. Vagy sikerül, vagy nem.

- Hiába figyelsz egy eseményen, ha nem tudtál oda állni, ahová kellett volna, és utána megüthet a guta. Ugye?

- Számtalanszor előfordul. Itt volt például a ceglédi balhé.

- A kisgazda?

- Igen. Bent folyt a torgyánista dolog, kint meg folyt a reformisták története. Nem tudsz ott lenni mindenhol. Vagy bent, vagy kint, döntsd el előre, találd ki, hogy hol fog az érdekes esemény történni. Nem tudod. Egyébként mind a két helyen érdekes dolgok történtek. Van megoldás, több riporternek kell ott lennie egyszerre.

- Az jutott eszembe erről, hogy ahol látványosabb képileg az esemény, mondjuk tiszai ciánszennyezés vagy robbantásos merénylet, ott kevesebbet kell gondolkozni. Tehát annak arányában gondolkozik egyre többet a fotóriporter, minél kevesebb a képi poén lehetősége?

- Vannak olyan emberek, akik azt állítják magukról, hogy minden képüket tudatosan csinálják. Én határozottan ki merem jelenteni, hogy a munkánk nagy része nem előre eltervezett, tudatosan megkomponált kép, hanem egyszerűen meglátsz valamit, és megnyomod a gombot. A ciánszennyezés nem jó példa - de mondjuk egy tüntetés, egy sportesemény, tehát ahol pergő, gyors események vannak, ott nagy a véletlen szerepe.

- A cián miért nem jó példa?

- Hát azért, mert ha nem hozza ki jól a döglött halat a csávó a vízből, akkor megkéred, hogy menjen vissza, és hozza ki még egyszer. De hogyha egy rendőr ver egy Újpest-szurkolót, azt nem kérheted meg, hogy legyen kedves, biztos úr, vágja pofán még egyszer, mert nem sikerült túl jól a képem.

- Nem arra gondoltam, hogy meg lehet ismételtetni, hanem arra, hogy van egy erős téma, a sok döglött hal. Ezt nem lehet egy napon említeni azzal, hogy Kóródi Mária fölnéz-e az órára vagy sem.

- Jó. Erre a következőt tudom mondani. Az igazi nagy truváj az, mikor a dögunalmas eseményről az ember tud egy jó képet csinálni. Egy földrengésen, egy háborúban, egy tömegbalesetnél a közepes tehetségű vagy a gyenge, sőt a tehetségtelen fotóriporter is tud megdöbbentő, drámai képet csinálni. Holtan fekszik egy ember, le van vágva a feje, folyik a vére, hiányzik a karja, föl van robbantva. Ha nincs is tehetséged, csinálsz harminchat képet róla, és a szerkesztőd ki fogja választani a legjobbat.

- Vagy megvágja, és akkor már a kompozíció sem gond.

- Viszont ha van egy olyan esemény, amit az előbb mondtam, figyelned kell, hogy mi történik, hogy miről beszélnek az emberek, kitalálnod, és megpróbálnod elkapni a pillanatot, hogy valamilyen módon le tudjad képezni azt, amiről beszélnek, vagy ábrázolni tudjad azt a feszültséget, ami nem látszik, de érződik. Egy unalmas eseményről jó képet csinálni, ami kifejezi azt, hogy mi történt, sokkal nagyobb teljesítmény, mint elmenni egy háborúba vagy egy földrengéshez.

- És ezt a szakma is így értékeli?

- A szakma egyáltalán nem így értékeli.

- Szerintem sem.

- Aki ért a sajtóhoz, az viszont pontosan tudja, hogy miről van szó. Erre a legjobb példám a Cseke Csilla-féle kép.

- Ja, a törökök ugye? A köztársasági elnökünk a török elnököt a nándorfehérvári diadal festménye alatt fogadja, Csilla észrevette, és belekomponálta a festményt a protokollba.

- Az az igazi teljesítmény. Ott állunk egymás mellett, mindenkinek ugyanolyan filmje van, ugyanolyan gépe van, ugyanaz az esemény történik, és akkor ő kitalál valamit, ami sokkal jobb, mint a többieké. Azzal kezet fogok, de ezt a szakma nem értékeli.

- Bár szerintem ennyire azért nem egyszerű a dolog. Horthy újratemetése képileg hálás dolog volt (díszmagyar, sisakos katonák), Szabó Barna ezeket mind meg is csinálta, de ami szerintem ebből az egészből a legjobb képe volt, hogy a kerítés egyik oldalán áll a díszőrség...

- ...az állampolgár meg maltert kever.

- Az állampolgár meg keveri a maltert, mert a disznóólat be kell pucolnia. Ez a hálás téma lefényképezésének felső foka. Nem tudom, hogyan készült, de nyilván nagy energiát fordított a fotóriporter arra a munkára.

- Abszolúte.

- Ezt azért hoztam föl, mert talán kicsit leegyszerűsítettük, hogy hol, mennyire kell tudni fényképezni.

- Csak általánosságban beszéltem, de attól mosolyognom kell, amikor még a fotográfiában jártasak is elájulnak attól, hogy valaki hajlandó fölkelni hajnali kettőkor, ha gyilkosság vagy katasztrófa történt, van kapcsolatrendszere, és oda tud menni a helyszínre. Meg is csinálja a képileg semmi fotóját, és ebből meg lehet élni, ráadásul ő, mint „a" fotóriporter van számon tartva. Mintha az lenne a szakma legigazibb része, amit ő csinál.

- Igen, azt hiszem, hogy akik nem a sajtóban vannak, vagy nem figyelnek oda a sajtófotóra, egyszerűen nem tudják pontosan megítélni, hogy mi az igazi fotóriporteri teljesítmény.

- A munkánk nagy része dögunalom, ott kell helytállni.

- Mármint, hogy dögunalmat kell fényképezni.

- A dögunalmat kell fényképezni. El kell menni a díjátadásokra, tanácskozásokra, megnyitókra, nem tudom, micsodákra, és ott kell valami olyat csinálni, ami különb, mint a többieké. Szerencsére Magyarországon kevés embert ölnek, és nincs komolyabb földrengés, nincs háború, az ilyesmi csak nagyon kis része a munkánknak. Nekem mániám, függetlenül a jelenlegi politikai kurzustól, hogy a magyar fotóriporternek Magyarországon kell jó képet csinálnia.

- Éljen a nemzeti magyar fotóriporter! Persze, értem, mire gondolsz.

- Erre pedig tényleg jó példa az, hogy Szabó Barna, akinek kiváló a Horthy újratemetésén készített anyaga, egyszer díjat kapott a magyar sajtófotó pályázaton egy lengyelországi árvízi anyagáért. A következő évben, mert, ugye, a Word Press fotó mindig egy év késéssel jött ide hozzánk egészen mostanáig, a következő évben ki volt állítva egy lengyel fotóriporter anyaga ugyanerről. Megdöbbentő képriport volt. Utcahosszal, nagyságrendekkel jobb volt, mint a Barnáé...

- Pedig a Barnáé se volt rossz.

- A Barnáé se volt rossz, mégis. Csakhogy a lengyelnek otthon sokkal jobb a kapcsolatrendszere, a helyismerete. Nem a fotóriporteri kvalitásban van különbség, hanem az egyéb körülményekben. Viszont, ha ugyanez a lengyel idejött volna Magyarországra a Horthy-temetésre, akkor a közelébe sem került volna Szabó Barna képriportjának. Nagyon fontos dolog, hogy az ember tájékozott legyen, amikor elmegy valahová dolgozni. A fotóriporterről általában azt gondolják, hogy bunkó, aki csak nyomja a gombot az ösztönei szerint. Pedig a fotóriporternek pontosan ugyanolyan gondolkodó embernek kell lennie, mint egy újságírónak, ha magas szinten akarja űzni a szakmáját. Ha az a lengyel megfeszül, akkor sem tudta volna megcsinálni azt, amit a Szabó Barna, mert nincsen történelmi ismerete, nem ismeri a hazai belpolitikai viszonyokat, nem tud kommunikálni a magyar emberekkel. A rendszerváltás előtt, ha három magyar fotóriporter leült egy kocsmában az asztalhoz, akkor az ötödik perc után mindig elkezdtek nyafogni, hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyunk mi, hogy itt nem történik semmi, hogy nekünk nincs jó minőségű filmünk, fényképezőgépünk, pedig akkor is baromi érdekes volt ez az ország, csak, ugye, nem mentek el fényképezni, mert a publikálási lehetőségük tényleg korlátozott volt.

- Tisztelet a kivételnek.

- Tisztelet a kivételnek. De általában azért nem mondhatjuk, hogy magánszorgalomból sokan elmentek volna fotózni, kényes témákkal foglalkoztak volna. Ma már ezek a mentségek nem mondhatók el.

- Ebben nincs igazad. Mert most meg szociális-financiális okokból nem engedhetik meg maguknak. Ebben teljesen igazat adok Korniss Péternek, aki elmondta, hogy ők a Nők Lapjánál állami kocsival, a Hírlapkiadó filmjére, az onnan kapott géppel a munkaidejükben csinálták az életművüket. Hát ezt ma ki engedheti meg magának?

- Jó, erre azért tudnék ellenpéldát mondani. Maradhatunk abban, hogy tisztelet a kivételnek.

- Ács Irén meg azt mondta egyszer, hogy a fényképből ki kellene derülnie az utókor számára, hogy milyen volt akkor az élet. Vegyük azt a képét, ahol áll a kicsike iskolás, és mellette a nagy táblára ki van írva, hogy az úttörő mindig igazat mond. Abból nagyon kiderül, hogy milyen volt az élet akkor. Ha visszalapoznánk az elmúlt öt év Magyar Hírlapjait, nem sokat tudnánk meg abból, hogyan is folytak a dolgok Magyarországon, hogyan nézett ki az ország. Hol az élet?

- Elmondom. Az egyik fő probléma az, hogy átpolitizálódtak az újságok. Tehát, hogy a legfontosabb a politikacsinálás. A másik dolog, ami ezzel összefügg, és amiről az előbb beszéltem, hogy több olyan feladatot kapok, ahol a dögunalomból kell valami használhatót csinálni.

- Szóval, több évtizedes fotóriporteri pályádon sikerült a legtöbb hálátlan feladatot megkaparintanod.

- Pontosan. Ami egyébként engem nem zavar. Mondhatnám azt is, hogy megtiszteltetésnek veszem. Megértem, hogy amikor újságban kell gondolkodni, akkor nem az a szempont, hogy X-nek és Y-nak az életművét felépítsem. Az olvasóban gondolkodom. Van három feladat: az egyik feladat az, hogy folyik a vér, a másik az, hogy kell csinálni egy jó portrét, a harmadik az, hogy van egy dögunalom. Akkor nyilvánvaló, hogy a dögunalomra küldöm a legtehetségesebb fotóriportert, mert onnan is jó képet szeretnék.

- Hány éves vagy? Negyvenöt. Sokan azt mondják, hogy ezt egy bizonyos kor után nem lehet csinálni, hogy nem érdemes, nem szabad. Ezzel szemben Baltermanc az élete végéig fotóriporter volt, és amikor megkérdezték, hogyan lehet bírni fizikailag, azt mondta, nagyon egyszerű a dolog: amikor az ember fiatal és tapasztalatlan, akkor sokat rohangál. Aztán az életkor előrehaladtával, mikor tapasztaltabb lesz, akkor nem rohangál, hanem egyenesen odasétál, ahol fényképezni kell. Erről mi a véleményed?

- Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. Nyilvánvaló, hogy mindenki az idő múltával szeretne valamilyen nyugalmas munkát magának, de nem olyan időket élünk, hogy az ember eldönthesse, hogy éppen mit akar csinálni. Nekem többször lett volna lehetőségem már a rendszerváltás után is, hogy adminisztratív munkakörbe kerüljek.

- Mi az, hogy adminisztratív munkakör?

- Nem is adminisztratív, hanem vezetői, vagy nem tudom, minek nevezzem, tehát, hogy ne aktív fényképész legyek. Csakhogy nagyon nincsen hozzá kedvem. Magyarországon eltolódott az értékrend ebben a tekintetben. Az a szokás, hogy ha egy fényképész tehetséges, akkor azt kiemelik a fotóriporteri munkából és rovatvezető, képszerkesztő lesz. Ma Magyarországon egy rovatvezető vagy egy képszerkesztő több pénzt keres, mint egy aktív fotóriporter. Tehát ösztönzik a fotóriportereket, hogy effajta pozícióba törekedjenek. Nyugat-Európában óvják a fotóriportereket ettől, mert nagyon kevés olyan ember van, aki jó képeket tud csinálni, ellenben sokkal több, aki a képek közül ki tudja választani a jó képeket. Nyugat-Európában meg Amerikában egyébként van képszerkesztő-képzés is, nálunk ilyen nincs is. Amerikában meg Nyugat-Európában egy igazán tehetséges fotóriporter fotóriporterként hal meg, nem kerül be a szerkesztésbe. Ráadásul nálunk, ha egyszer valakiből rovatvezető vagy képszerkesztő lett, akkor csinálja azt egyébként bármilyen rosszul, onnantól fogva folyton pozíciókba hívják. Megbukik itt, elhívják máshova. Sok példa van erre.

- A kérdést mindenesetre megkerülted.

- Melyiket?

- Amit mondasz, az részben összefügg az életkorral, de az egy másik kérdés.

- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válasszak.

- Na, de azt mondod, hogy amikor lett volna módod, akkor se vonultál vissza a riporterkedéstől.

- Nem kaptam igazán jó ajánlatot.

- Szoktál arra gondolni, hogyan lehet ezt a nyugdíjig csinálni, cipelni a táskát, meg rohangálni?

- Nyilván lehet. Nekem nem ciki. Hogyha ez a kérdés, akkor nekem nem ciki, hogy én egy napilapos fotóriporter vagyok. A rendszerváltás időszakához képest a napilapos fotóriporteri tevékenység egyébként is felértékelődött. Valamelyik nap találkoztam Stalterral, ő is éppen erről beszélt.

- Ennek alapvetően az az oka, hogy a hetilapok olyanok, amilyenek.

- Hát igen, de ettől nem lehet eltekinteni. Felértékelődött a napilapos fotóriporterek munkája, amit jól tükröz a mostani kiállítás is. Első ízben fordul elő, hogy fotóriporter nyerte a fődíjat, napilapos fotóriporter.

- A műcsarnokbeli Szalonra gondolsz?

- Igen, fotóriporter nyerte az Aranykamerát. Soha nem volt még ilyen.

- Amikor te nyerted?

- Az más volt, mert akkor külön kategóriákban indultunk. Volt a művészi kategória és volt a fotóriporteri kategória, vagy nem fotóriporter, hanem a tényrögzítő. Korábban hogy is volt? Szabó Barna egyszer nyert már egy afféle díjat. Volt egy fődíj, Bozsó András nyerte a legutolsót, az Ernst Múzeumban, és voltak alkategóriák, abban nyert a Barna. Minden tekintetben nagyon följött a realista fényképezés.

- Az életkorra célozgatva nem azt kérdezem, hogy ciki vagy nem riporternek lenni negyvenévesen. Nyilván nem, de Molnár Edit egyszer azt mondta, hogy ő meg van róla győződve, egy bizonyos életkorban hiába hiszi már az ember, hogy tapasztalattal, meg okossággal ki tudja egészíteni azt a fizikai hátrányt, ami a fiatalokkal szemben megvan. ő meg van arról győződve, hogy a fotóriporterség kizárólag fiatalnak való munkakör, mert egyszerűen a reflexeken múlik. ő is tapasztalta magán, és akkor abba is hagyta a klasszikus értelemben vett riportfényképezést: állt egy helyen, és rögtön abban a pillanatban átfutott az agyán, hogy most föl kéne rohannia ezen a húsz lépcsőn, mert onnan jobb lesz, de rögtön elhessegette, hogy á, nem, majd innen megoldja a nagy nemzetközi rutinjával. És akkor rájött, hogy kész, ezt abba kell hagynia, mert húsz évvel ezelőtt gondolkodás nélkül fölrohant volna a lépcsőn.

- Szerintem ilyen nagyon kevés van. Az, hogy effektív energiatakarékosságból valamit ne csináljon meg az ember, ritkán adódik elő. De az biztos, hogy a tapasztalat nagyon sokat számít.

- Ez ellentmond annak, amit mondtál, hogy a riporterség nagyon nehéz meló. Fizikailag is és szellemileg is nagyon megterhelő.

- Aki edzésben van, vagy nem tudom, hogy mondjam, tehát, aki benne van, annál más a helyzet. Ha elmegyek három hét szabadságra, kell másfél, két hetet dolgoznom, amikorra újra bele tudok jönni, föl tudom venni a korábbi lendületet, amikorra tisztában leszek az addigi történésekkel. Bár az, aki komolyan veszi ezt a szakmát, amikor szabadságon van, akkor is hallgatja a híreket, megpróbál képben maradni. Erre az embernek mindig rájár az agya. Szabadságon is fotóriportert játszik az ember, ha külföldön van, akkor is fotóriportert játszik, és hogyha hall egy hírt, akkor jár az agya, hogy ezt most hogyan lehetne képben megfogalmazni. Mégis, ha három hétig szabadságon vagyok, akkor kell egy kis idő, hogy újra ugyanolyan értékűen tudjam végezni a munkámat, mint mielőtt szabadságra mentem. Azt mondtam, hogy szellemileg meg fizikailag is felkészültnek kell lenni - a fizikait úgy értem, hogy egy háromszázas objektív három kiló, ha nem tudom megtartani kézben, akkor aláteszek egy egylábú állványt, és azon fogom tartani. Egyelőre ott még nem tartok, hogy ez problémát okozzon. Mennyi vagyok? Negyvenöt. Nem érzékelem, hogy akár szellemileg, akár fizikailag megterhelő lenne a dolog, de az biztos, hogy a tapasztalat nagyon sokat számít.

- Érdekes, mikor fiatal voltam, föl tudtam a plafonra rohanni attól, hogy az öregek állandóan jöttek a tapasztalattal. Úgy utáltam, hogy nem igaz.

- Én is utálom.

- Most meg már én is állandóan arról beszélek, hogy mennyit számít a tapasztalat.

- Mert így van, látom a fényképeken. Ha elmegyek egy eseményre, odajönnek a gyerekek vagy a fiatalok, és megkérdezik, hogy ki kicsoda, meg hogy most miért vagyunk itt. Klasszikus példám: ott voltam, amikor a Kisgazda Párt budapesti elnököt választott. Liebmann Katalin és valamilyen József között kellett dönteni. Odajött az MTI fotóriportere, és kérdezi, hogy itt lesz-e a Torgyán. Hát mondom, fogalmam nincs, hogy itt lesz-e. Erre megkérdi, hogy ha nem lesz itt, akkor én kit fényképezek. Mondom, figyelj ide, hát most nem arról van szó, hogy a Torgyán itt lesz-e vagy sem, hanem arról van, hogy budapesti elnököt kell választani, tök mindegy, hogy a Torgyán jön-e, vagy nem. Nehéz úgy elmenni valahová, hogy nem tudom, mi fog ott történni, ha nem ismerem az embereket. Nem is nehéz, hanem lehetetlen. Ezért mondom, hogy a tapasztalat sokat számít, és azt csak úgy lehet megszerezni, ha nagyon hosszú ideje benne vagy a dologban.

- Nádor Ilona azt szerette legjobban a riporterségben, hogy állandóan megtanult új dolgokat amiatt, hogy tájékozódnia kellett. Nálad számít ez, vagy mellékes?

- Egy ideig izgalmas. Amikor bekerülsz a szakmába, és először találkozol a miniszterelnökkel, meg először találkozol a legnépszerűbb rockzenésszel, meg először hozzád szól egy nagyon híres színész...

- ... nem érted, hogy mit mondok.

- ... meg először látod életedben a Simándi Józsefet, akkor baromi érdekes, aztán ez is rutinná válik. Egy idő után, mikor már az olimpiai bajnok kezet fog veled, meg tegeződsz a miniszterrel, meg helót mondasz a pártelnöknek, ez már nem olyan nagy élmény. Szóval, én nem ájulok el ezektől a dolgoktól. Nyilván vannak olyan területei az életnek, amik érdekelnek, és akkor az nyilván jó, hogy nem a szabad idődben, hanem a munkaidődben odakerülsz, és részese lehetsz valaminek. De önmagában ez nem jelent vonzerőt.

- Nádor Ilona egyáltalán nem arra célzott, hogy nagy dolog, ha kezet fog veled a miniszterelnök, hanem arra gondolt, hogy ha többször kell teszem azt cigányügyekben fényképezned, akkor egy csomó információhoz jutsz, megismered azt a területet. Nem egy tanulmányírás mélységéig, de egy átlagembernél mindenképpen jobban.

- Ezt én is élvezem. Ez kihívás. Például a cigánykérdés, amiről én azt gondolom, hogy ma Magyarországon hihetetlenül szakszerűtlenül meg szemét módon kezelik. A cigányokért való kiállás nekem egy ügy. Ha valahová el lehet menni, és be lehet mutatni, hogy méltatlanul elbántak a cigányokkal, az nekem nagyon fontos. Ha méltatlanul bánnak a munkásokkal, és mondjuk, emiatt elkezdenek sztrájkolni, akkor én arról is próbálok olyan képet csinálni, hogy kiderüljön, a munkások mellett vagyok. Szerintem a sajtónak feladata, hogy az elnyomottakért a hatalommal szemben kiálljon, és harcoljon.

- Ezzel el is vetetted az objektivitást.

- Az egy hülyeség. Sokan mondják, hogy a fénykép objektív, és hogy azzal nem lehet állást foglalni. Nagyon is lehet vele állást foglalni, igenis lehet politizálni a fényképpel, és szerintem ez a riporternek feladata is. Az is hülyeség, hogy a sajtó objektív. Van egy olyan része az újságnak, amelyik objektív, és van egy olyan része, amelyik nagyon határozottan állást foglal. Az az újság, ahol én dolgozom, úgy foglal állást, hogy én abszolúte egyet tudok érteni vele, és nem is hiszem, hogy tudnék a másik oldalon dolgozni. Érdekes dolog, hogy vannak fotóriporterek, akik egy - ahogy ma mondják: - balliberális újságtól, magasabb fizetésért, minden további nélkül át tudnak menni egy jobboldali újsághoz dolgozni. Azzal mentik magukat, hogy a fénykép az objektív dolog, amit lefényképezek, az olyan, amilyen a valóságban. Nem olyan, mert tudom befolyásolni, hogy a kép milyen legyen. Volt már olyan tapasztalatom, hogy egy nagy szakszervezeti tüntetésen a jobboldali újság fotóriporterének az volt a feladata, hogy olyan fényképet csináljon, amelyiken nem látszik a tömeg, és a színpad mögött lefényképezett négy szervezőt. Nem nagyon szeretnék ilyen feladatot elvégezni. Természetesen ezt lehet fordítva is csinálni, elvileg a balliberális sajtónál is lehetne olyan követelmény, hogy a jobboldali rendezvényeket úgy tüntessük fel, mint jelentéktelent, vagy ahol csak bohócok vannak. Én mindig olyan képet próbálok csinálni, amiből kiderül a realitás, de esetleg a véleményem is, ha van.

- A kisgazda csókja egy realista kép?

- Teljességgel. Ott színjáték folyt. Torgyán egy előre kitalált forgatókönyv szerint eljátszotta, hogy „a nemzet rettentően akarja, hogy én legyek a köztársasági elnök, de nekem a mezőgazdaság, a parasztság, a vidék sorsa sokkal fontosabb, és ezért most nagyvonalúan lemondok a megtisztelő felkérésről". Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy a Fidesz úgysem szavazta volna meg a jelölését. Torgyán is tudta.

- Jó, ezt tudtuk, igaz.

- Az egy színjáték volt. Arról a komédiáról az a kép reális beszámoló. Totálisan reális kép. Egyébként általános vágy a fotóriportereknél, hogy ha sikerül valakiből hülyét csinálnia, akkor azt a képüket mindenképpen be akarják menedzselni az újságba. Én mindig azt gondolom erről, hogy valakiből akkor kell hülyét csinálni, amikor...

- ... hülye.

- Ha rászolgált arra, hogy hülye legyen. Ha sikerült elcsípnem egy olyan pillanatot, amin éppen hülyének van ábrázolva az illető, az nem nagy dolog. Mindenki piszkálja az orrát, vág hülye pofát, kinyújtja a nyelvét, mindenki pislog úgy, mintha aludna. Tisztességtelen dolog visszaélni azzal a helyzettel, hogy az én kezemben van a fényképezőgép. Érted? Ott ül a parlamentben, nálam van a kamera, és elcsípek egy poénos pillanatot, teljesen ártatlan az illető, de hülyét csinálok belőle. Nem szeretem.

- A politikus igazi arcát csak úgy tudod bemutatni, ha megpróbálod ellesni a pillanatot. A politikusnak van tehetsége ahhoz, hogyan kell viselkednie politikusként. Az utca embere, a civil más eset. Ilyenkor sokkal fontosabb, hogy határozottan elő tudjad adni, mit akarsz, hogy partner legyen a munkában.

- De hogyan érezheted partnernak magad? Sokan amúgy is betegek attól, hogy fényképezik őket, mert rögtön arra gondolnak, hogyan fognak kinézni a képen, és akkor jön egy félelmetes szerkezettel a fotóriporter. A civil kiszolgáltatott helyzetben van. Hogyan lehet elérni, hogy partner legyen?

- Nekem nem ez a tapasztalatom. Az első reakciója mindenkinek az, hogy jaj, én úgy utálom, hogy fényképeznek, de azért az emberek többsége szeret szerepelni. Hogyha szólsz hozzá két-három jó szót, akkor az emberek többsége segít. Azt sem tapasztaltam egyébként, hogy megrettennének a géptől. Azt sem, hogy alá-fölérendeltségi viszony lenne közöttünk. Ha megjelenik egy fotóriporter egy komolynak látszó felszereléssel, és határozottan előadja, hogy mit akar, akkor nálunk a civilnek eszébe se nagyon jut, hogy azt mondja, menjen maga a édesanyjába.

- Minden helyzet más. Fontos, hogy nagyon határozott legyen az ember. Az igazság az, hogy az újságban megjelent képeknek nagy része beállított, előre megbeszélt fénykép. A politikusok képei is. Orbán Viktor az utóbbi időben többször megtette, hogy a Gobelin-teremben kellett volna fogadnia a partnerét, az egész sajtó ott várakozott, erre ő kiment a főlépcsőhöz, és ott fogadta, például Arafatot. Na, akkor kirohant az egész sajtó, de hát már túl voltak a kézfogáson, a koronánál kicsit megálltak, és bementek vissza a Gobelin-terembe, ahol a tévések, meg a fotóriporterek megkérték őket, hogy még egyszer fogjanak kezet, és kezet is fogtak. Ez bevett szokás, ahogyan a civil életben is sokszor előfordul, hogy azt mondom neki, picit álljon balra, mert különben kinő a fejéből a pózna. Fotóesztétikai szempontból az ember megrendezi a képet.

- Van egy képem egy cigány családról, akik kaptak valami pénzt, hogy törjenek fel egy parlagon hagyott földet. Éppen ott ástak. Nyilvánvaló, hogy olyan képet kell csinálnom, amin megmutatom, hogy ki az, aki ás, és mi az, amit már feltört, milyen az a környezet, amelyikben dolgozik. Nyilván meg lehet ezt csinálni úgy is, hogy az ember elkapja a pillanatot, csakhogy arra rámegy két napja. Helyette azt mondom, hogy te álljál ide, te álljál oda, megkomponálom a képet, és lefényképezem, mert úgy a legtömörebb.

- És az emberek természetesen tudnak viselkedni? Van egy adott helyzet, beszélsz vele, az illető magyaráz valamit neked vagy az újságírónak, és akkor azt mondod, hogy álljon már egy méterrel odébb, mert a pálma kinő a fejéből. Nem zavarod meg?

- Nem tudom, kell-e, hogy természetesen viselkedjenek, mert nem vagyok benne biztos, hogy az olvasó azt elvárja. Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha elkapott pillanat volna, mintha a modell nem is tudna a fényképezőgépről, mert biztos vagyok benne, hogy az olvasó is tudja, hogy nem az.

- Látszódjon a képen az is, hogy itt, kérem, fényképeznek?

- Azt nem mondom. A helyzetet akarom dokumentálni. Tehát, hogy ki az, mit ásott fel, hol és hogyan. Ezt akarom dokumentálni. De az egyáltalán nem célom, hogy a kép olyan legyen, mint egy ellesett pillanat.

- Ez érdekes.

- Az emberek, ugye, úgy csinálnak, mintha nem szeretnének szerepelni, régen általános szöveg volt, hogy ugye, benne leszek a Kék fényben, meg csináljon a haveromról egy csoportképet, meg ilyen hülyeségeket mondanak, de utána akarják a fotót.

- Szeretik lefényképeztetni magukat?

- Igen. Az emberek többsége szereti magát lefényképeztetni.

- Akkor ez egy könnyű szakma.

- Hogyne...