TAMÁSY SÁNDOR EMLÉKÉRE
Egyikünkről vagy mindnyájunkról?
Meghalt egy fényképész. 92 éves volt. Eggyel megint kevesebben vagyunk. Az utóbbi két hétben viszont született az országban háromezer-nyolcszáz csecsemő, talán az egyik fotós lesz. Messziről nézve, átlagosan, statisztikailag ez esetben rendben lenne a dolog. De amúgy?
Lesz-e olyan fényképészünk még egy, aki mesterének klasszikus üvegműtermében tanulta el a szakma minden fortélyát, s élete utolsó pillanatáig hű maradt a királyról, majd Majakovszkijról, aztán ismét csak a királyról elnevezett utca 51-es házának tetőterében lévő, volt Kis Pál atelierhez? Nem, ilyen már nem lesz több.
Lesz-e olyan fényképészünk, aki azzal dicsekedhetne, hogy 1936-ban fotóriporterként a berlini olimpián fényképezett és az olimpia után megjelent Kunst und Sport című album 120 műmellékletéhez megvették hét fotóját? Nem, ilyen sem lesz már több.
És olyan vajon lesz-e, aki a fényképész mesterlevele mellett kitanulta a vámszakmát, és 1939-ben hiteles vámszakértő lett, mint a Corvin Áruház áruátvételi és vámosztályvezetője? Aki pont ugyanannyira értett a komponálási, mint a könyvelési kérdésekhez? Nem, nagy valószínűséggel már ilyen sem akad több.
De olyan terem-e még egy, aki a vasfüggöny mögötti időszakban több száz hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, és a világ legalább harminc országában hirdette, akkor, amikor az ideológiai öldöklés, a hidegháború a tetőpontján volt, hogy létezik még magyar fotó, a Földnek ezen a részén is érvényesek a szép aktokról, fiatal női arcokról hitt és hirdetett tanok?
Szerencsére ilyen még van, ha nagyon gyérülő számban is, a kelleténél kevésbé ismerve, elismerve; ők is kevesebben lettek most eggyel.
És olyan van-e még, aki végigcsinálta a fényképészszakma teljes államosítását, s első kézből tudta, kitől mit vettek el és hogyan, kinek mikor és milyen praktikával törték derékba a karrierjét, művészi, emberi érvényesülését?
Azt hiszem, Sanyi bácsi volt az utolsó hiteles tanúk egyike.
Majd harminc évvel ezelőtt ment nyugdíjba a FÉNYSZÖV Lenin körút 120. alatti műterméből, ahol a szövetkezetesítés után egyvégtében dolgozott. Az utóbbi néhány hónapot leszámítva, rendre felbukkant még fotókiállítások megnyitóin, összejöveteleken. Várta, hogy kérdezzék erről-arról, hogy elmesélhesse azokat a tudásokat, történeteket, melyek már csak neki voltak meg élőben, várta, hogy valaki azt mondja neki egyszer, keresse már össze a képeit, negatívjait, csináljanak még egy nagy kiállítást, hogy akik már elfelejtették vagy sohasem tanulták meg a nevét, azoknak valami eszükbe jusson, ha ezzel találkoznak: Tamásy Sándor.
Jobbára hiába várta, s ezt már a veszteségoldalra könyvelhetjük. Ha eddig nem történt meg ugyanis, már ezután nem is lehet, mert Sanyi bácsi elköltözött, s ilyen csip-csup napi ügyekkel nem foglalkozik többé.
Nekünk, akik még maradtunk, lenne dolgunk, nem is kevés.
Kincses Károly
