LÁTOGATÁS PAUL ALMÁSYNÁL
Szavak a képekben
Március 18-án nyílt meg az Ernst Múzeumban Paul Almásy életműkiállítása. Az 1938 óta Franciaországban élő, 95 éves magyar fotóriporter, aki élete során ötször tett föld körüli utat (1 250 000 kilométert repülőn), ezúttal távolmaradt. Néhány hónappal ezelőtt – életében először – súlyos betegségen esett át, így most azt a "kevés" 1600 kilométert, ami Párizs környéki otthona és Budapest között van, sem merte vállalni. De régi felvételeinek megmaradt darabjait rendezgetve – az életmű úgy 120000 színes és 150000 fekete-fehér felvételre tehető, melynek nagy része a németországi AKG tulajdona – a világ szinte tetszőleges pontjára repíti az emlékezete. A házból sem nagyon jár már ki, így dolgozószobájában mi kerestük fel.
Felesége, Mme Elena Almásy előre figyelmeztet minket: hamar elfárad, nem tölthetünk sok időt nála. Hol magyarul, hol franciául beszélgetünk, együtt nézegetjük legkedvesebb képeit, amit külön dossziékban őrzött meg saját magának. Legelőször egy pillantást vetünk a jó öreg Rolleiflexre, amely útjai során mindenhova elkísérte.
– Ez előtt egy Leicám volt – mondja –, az volt az első fényképezőgépem. Autodidakta módon azon tanultam meg fotózni. Előtte interjúkat, riportokat, híranyagokat írtam, tehát mint újságíró tevékenykedtem. Egyszer azonban nem volt velem a fotós, és magam készítettem a képet. Leközölték, és úgy találták, hogy a továbbiakban magam készíthetem a felvételeket. Számomra pedig a kép kiegészítette a szöveget. A képekkel együtt még többet mondhattam el.
A fekete-fehér képek, mint ahogy az egész életmű, tematikus sokszínűségről tanúskodnak, és Paul Almásy féltve őrzi ezt a tematikus rendet. A nagyítások témakörök szerint válogatva egy-egy dossziéban, a képek hátán pontos dátum és hely megjelölés.
Ha "csak" a kedvenc témaköreit tekintjük, azt mondhatjuk, hogy a világ őt nemcsak földrajzi távolságokként, hanem antropológiai mélységeiben is érdekelte; a kultúra a maga teljességében, jelentse az a művészeteket, a tudományt, a politikát, a mindennapi életet.
Így a kedvencek közül az első a "szerelmesek" témaköre, amelynek megkapó pillanatai, amint a Mester említi, elsősorban Párizs különböző pontjain készültek – hiába, Párizs a szerelem városa!
Aztán a híres emberek portréi sorjáznak. Itt láthatjuk a korabeli művészvilág legkiemelkedőbb egyéniségeit: Simon Signore-t, Jaques Prevert-t, Salvador Dalít, Colette-et, Jean Cocteau-t, Giacomettit, Fujitát, Gerard Philipe-et, Jean-Paul Sartre-ot, és a pályatársat, Man Rayt.
– Valamennyiükkel készítettem interjút is egy-egy bemutató, kiállítás, új film vagy valamely társasági esemény kapcsán. Giacomettiről egy egész albumot készítettem. De fotóztam én varietét, cirkuszi előadásokat, sőt balettet. Ezt például – emel ki egyet a képek közül – Béjart balettjéről készítettem.
Az egyik fiókból politikusok képei kerülnek elő. Szinte történelmi időutazáson veszünk részt: De Gaulle, Hruscsov, Eisenhower, Erzsébet királyné, Nehru…
Külön dosszié őrzi a gyerekekről készült felvételeket. A gyerekek gyakori és sokszor édeskés témái a fotósoknak. Almásy egy-egy képe azonban történetet mesél egy adott korról, országról, szociális helyzetről, a nyomorról és a gyerekmunkáról. Képei, akár egy-egy novella. Igaza van, a kép sokszor többet mond, mint az írás. Egyetlen képbe sűríti a poétikus elbeszélést és a szociológiai tanulmányt.
– Szerettem az ellentétes témákat. Ezek itt hajléktalanok, szörnyű körülmények között – mutatja a megrázó erejű zsánerképeket –, ezek pedig a különböző (angol, görög, spanyol) uralkodóházak tagjai. Ez itt éppen az angol udvar jelentős személyiségeit ábrázolja.
Újabb emblematikus, elkapott pillanatok egy másik képsorból. Egy sovány riksás utaztat egy hájasra hízott embert.
Külön tematika a munka megjelenítése is.
A kézi munkaerő munkamódszereit (azok elmaradottságát és a kizsákmányolást) nem egy fotó példázza, többek között Indiából, Pakisztánból, Indonéziából. Varrók, esernyőgyártók, szőnyegszövők…
De az utcai árusok is helyet kaptak Almásy életművében, legyenek azok New-York-i hírlapárusok vagy az 1952-ben még megvolt párizsi nagy csarnok, a Les Halles piacozói.
Külön figyelmet szentelt az emberi érzelmeket akaratlanul tükröző testbeszédnek, a gesztusnak, arckifejezésnek vagy testtartásnak. Ezen belül is külön csoportot alkot "A kezek" tematika, amelyből Almásy évekkel ezelőtt egy nálunk is bemutatott kiállítást állított össze.
Egy másik dossziéból állatfotók kerülnek elő. Tevék hajcsáraikkal a Szaharában (amelyen 1936-ban a világ első fotóriportereként kelt át), imádkozósáska egy palánkon, bivalycsorda a kiégett szavannán.
– Mégis, melyiket kedvelte a legjobban a számos téma közül?
– Olyan nem volt. Engem minden érdekelt; de legjobban az utazás és a világ felfedezése, már gyerekkoromtól kezdve. Ezért is lettem újságíró.
Akármelyik témát nézzük, végső soron mindegyik az emberről beszél. Röviden, tömören, "csupán" egy képben fejezi ki azt, amit szavakkal csak nehezen, többszörös összetett mondatokban fogalmazhatnánk meg. Ahol csak tanított, Franciaország-szerte a legjelentősebb újságíró iskolákban, egyetemi kommunikációs szemináriumokon, tanítványai nem szakmát, hanem hivatást, szemléletmódot tanulhattak tőle.
– A szakmában eltöltött közel hetven év után, minek tartja magát elsősorban: újságírónak vagy fotóművésznek?
– A kettőnek együtt, tehát fotóriporternek vallom ma is magam. A világot gyerekkorom óta meg akartam ismerni, és meg akartam ismertetni másokkal. Szavakkal vagy képekkel. A fotónak azonban nemzetközi a nyelve: mindenhol épp úgy érthető.
Házigazdánk valóban hamar elfáradt. A beszélgetés alatt számos fotó készült. Azt hiszem, portréi – álljon itt akárhány sor is – beszédesebbek minden szónál. Egy kedves, mosolygós, ráncos arcú öregember, élete alkonyán. Magában hordozza azt a világot, amit mi csak töredékeiben ismerünk – de életművén át megosztja velünk.
Fekete Vali
