FOTÓHÓNAP, POZSONY, TÍZ ÉV

A Mai Manó Házban megrendezett Cseh Avantgárd Fotográfia 1918–1939 című kiállítás kapcsán megfogalmazódott, hogy van mit tanulnunk a csehektől. A pozsonyi fotóhónapokat figyelembe véve ehhez még azt is hozzátehetjük: a szlovákoktól is. 2000-ben már tizedik alkalommal került megrendezésre a novemberi kiállítás-sorozat, melynek keretében eddig több mint 300 kiállítás volt látható.

Nagyságrendileg is sokat változtak a pozsonyi novemberek. Míg 1992-ben tizenhat kiállítás volt, addig az elmúlt években ez a szám már a negyven felé halad. Persze ez csak számmisztika, hiszen olyan nagy nevek bukkantak fel, mint Jan Saudek, vagy 1993-ban Sebastiao Salgado. A magyar kortárs fotográfia is rendszeresen bemutatkozik az eseményen: 1993-ban Török László, 94-ben Barta Zsolt Péter, Gábor Enikő és Kerekes Gábor. Később a Take Five, a Tekodema, tavaly pedig Korniss Péter a Leltárral.

Azonban a pozsonyi fotóhónap kezdetektől fogva több akart lenni. A kiállítás-sorozat első éveiben ugyan még nem fogalmazódott meg, ám később annál inkább, hogy Bratislava Kelet-Európa fotográfiai központjává váljon. Már a kezdetekkor is jelentős külföldi fényképészeket vonultattak fel, gondoljunk csak arra, hogy kiállították Annie Leibovitz, Cecil Beaton, Bernard Plossu, Alexander Rodcsenko, Joel-Peter Witkin képeit. De mindig tudtak meglepetéssel is szolgálni az odalátogatóknak. A hazánkban nem ismert, de nagyon jelentős alkotóknak is helyet biztosítottak, s lehet, hogy a magyar közönség csak azért fog emlékezni Alexander Grinberg vagy Paula Luttringer képeire, mert kint jártak Pozsonyban. Hazánkra is ráférne egy ehhez hasonló hónap, akár egy hét is, mert úgy érzem, hogy sokszor maguk a fényképészek sem tudják, mi zajlik körülöttünk a világ más országaiban. Például próbáljunk felsorolni három román kortárs fotográfust! Na jó, csak kettőt. Legalább egyet.

Elsősorban ennek a problémának a megoldására jött létre ez a rendezvénysorozat.

2000-ben harmincnyolc kiállítás volt látható, fotótörténetileg az egyik legjelentősebb: August Sander kiállítása, melyen 118 felvételt állítottak ki és melyhez a képeket A 20. század emberei című sorozatából válogatták.

A hazai (szlovák) alkotók közül a legismertebb Martin Martincek volt, akiről a szlovák sajtó nagy terjedelemben számolt be (a Slovenská Republika október 27. és november 9-i számában). A legnagyobb terjedelmet a Nový Čas című független napilap november 8-án biztosította a még élő fotóművésznek: Martincek nem lett azonnal fényképész. Jogi egyetemet abszolvált, s először a törvénykezésben dolgozott, a háború után pedig a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségi Hivatalának elnökségi főnöke lett. Az 50-es évek elején hamis váddal illették, elítélték, bebörtönözték. "Sosem értettem meg, miért ültettek le – mondta Martincek szomorúan. – Nem voltam politikus, csak hivatalnok." Végül a felesége elment Gustav Husákhoz, akivel annak idején egy kollégiumban laktak és jóban voltak, hogy segítsen neki. Szabadulása után téglagyárban dolgozott Liptóban, ahová kitelepítették.

A Macmillan kiadó néhány éve folyamatosan besorolja a 100 világhírű fotográfus c. évkönyvébe. "Kicsik vagyunk, és azt hiszem, csak úgy hívhatjuk fel magunkra a figyelmet, ha új módszereket találunk és új utakon járunk a fotográfia világának ábrázolásában." – vallja az ünnepelt. (A cikket Monika Hujlaková írta.)

Több új ötlettel is gazdagították a programsorozatot. Ilyen a már második éve megrendezésre került portfoliózsűrizés is. Úgy gondolták a szervezők, hogy ha már úgyis Pozsonyban van legalább harminc jelentős nemzetközi fényképész-csapat, akkor miért ne lehetne a szlovák kezdő fotósokat velük összeismertetni. Azon a két napon bárki odavihette kiváló vagy kevésbé kiváló fényképeit, és olyan személyiségek mondták el a véleményüket a képekről, mint: Andreas Müller-Pohle, Fred Baldwin, Jevgenij Berezner vagy Frits Gierstberg. A legjobb fotográfiákból pedig jövőre kiállítást rendeznek a Fotóhónap keretében. (Talán a magyar Fotóhét alkalmával is lehetne ilyet szervezni, mert hazánkban szinte megszűnt az igényes fotókritika mint műfaj. Nem hiszem, hogy ne lenne rá igény.)

Ami pedig először került kiosztásra: díjazták a legjobb fotóalbumokat. Ahogy az Új Szó című magyar nyelvű napilap hírül adta november 6-án:

"Az idei Fotóhónap alkalmából első ízben adták át a legjobb fotóalbumoknak járó díjakat. A nemzetközi bírálóbizottság három kötetet díjazott. A cseh Suzanne Pastor Karnevál után c. könyvéért a legjobb fotóművészeti kiadványnak járó díjat vehette át. A zsűri Vladimír Birgus A cseh fotós avantgard 1918–1948 c. könyvét találta a legjobbnak a fotótörténeti kategóriában, a legjobb kortárs fotóalbum megtisztelő címét pedig a varsói Kortárs Művészeti Központ Kortárs japán fotóművészet c. kiadványa nyerte." (SITA szignó alatt) Birgus fotótörténész kiváló kötetét a Mai Manó Házban is láthatták az azonos címmel megrendezett kiállítás kapcsán.

A magyar napilap a magyar kiállítókról is beszámolt november 4-én, Kiállítás megnyitó a Magyar Intézetben címmel. Idén Gerhes Gábor és Kerekes Gábor képviselték hazánkat. Kerekes Gábor munkáit immáron harmadszor csodálhatták meg Pozsony lakói.

A rendezvény nagy meglepetése (számunkra) a Franciaországban élő, argentin Paula Luttringer kiállítása volt. A képek egy vágóhídon készültek Argentínában és az ott élő emberek sorsát jelenítették meg, a dél-amerikai diktatúrák idején.

Aki eddig végigolvasta a beszámolót, joggal kérdezheti: ki szervezi meg ezeket a novembereket? Ahogy a magyar fotókultúrából is megszokhattuk, "csak" egy megszállott kell. A szlovákok megszállottja: Václav Macek. Ő 1952-ben született és 1982-ben végezte el a prágai Károly Egyetem Film- és Színháztudományi Szakát. Több film- és fotótörténeti könyv szerzője, 1993-tól a Filmtudomány Szak vezetője a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán. A Fotóművészet rendszeres olvasóinak pedig "beugorhat", hogy már ebben az orgánumban is publikált (1993. 1. sz. 44-49. p.).

Vele beszélgettem.

– Hogyan, milyen minták alapján kezdődött a pozsonyi fotóhónap szervezése?

– Párizsban, 1970-ben hoztak létre egy fotográfiai biennálét, Fotóhónap címmel. A mi Fotóhónapunk, ahogyan a neve is mutatja, innen származik, ebből az ötletből. Aztán 1990-ben megalapítottuk a FOTOFO alapítványt, és úgy gondoltuk, hogy saját elképzeléseink alapján rendezünk kiállításokat, nagyobb számban és más orientációval. Ezek voltak tulajdonképpen a kezdetek; tehát az inspiráció Párizsból jött, az első év is párizsi segítséggel valósult meg.

– Milyen anyagi forrásokra számíthat a pozsonyi november?

– Két fő forrásunk van: a Fujifilm és a Kulturális Minisztérium. Természetesen ebből a két forrásból nem lehet mindent – a működési költségeket, a kiállításokhoz szükséges biztosításokat, a terembérleteket, a szállítási költségeket – finanszírozni:. Ezért olyan partnereket keresünk, akik vállalják a szállítást; olyan helyiségeket, ahol nem kérnek bérleti díjat. A külföldi alkotóknál a különböző országok pozsonyi Kulturális Intézetei segítenek. Tehát minden kiállításhoz meg kell találni a speciális szponzorokat, és ez nehéz feladat, sok szervezést igényel.

– Milyen szerepet játszik a fotóművészet Szlovákia kulturális életében?

– Azt gondolom, hogy nagyon jelentős szerepe van. Az emberek manapság nem nagyon mennek el egy kortárs képzőművész kiállítására, ez inkább egy szűk körre korlátozódik; szakemberekre, barátokra, családtagokra, a széles közönséget nem igazán érinti. Az emberek ugyan megtekintenének egy Picasso vagy Dalí kiállítást, de egy szlovák kortárs képzőművész nem nagyon csalogatja be őket a galériákba. Viszont a fotográfiai tárlatokra sokan járnak. Ezek a fotóművészeti kiállítások nagyon jót tesznek a múzeumoknak, hiszen becsalogatják az embereket, mert a fotográfia érthetőbb, közelebb áll hozzájuk. A múzeumoknak pedig szükségük van erre: ez alatt az egy hónap alatt több bevételük lesz, mint egész évben.

– Mennyire tudnak a pozsonyiak a Fotóhónapról?

– A fesztivál mélyen beitta magát a város tudatába, az emberek többsége számon tartja. Persze nagyon sok recenzió, cikk jelenik meg, beszélgetések hangoznak el a rádióban, tévében, tehát benne van a köztudatban.

– Létezik-e a fotóművészet történetében "szlovák stílus" úgy, ahogyan létezett "magyaros stílus"?

– Szlovákiában nem volt olyan hagyománya a fotográfiának, mint például Csehországban; a cseh avantgárd. Vannak ugyan nagyon jó fényképészeink, de soha nem alkottak egységes stílusban. Viszont a fiatalok kísérletező kedve miatt a mai szlovák fotográfusok sokkal több mindent próbálnak ki: a videót, a filmet – ők már multimédiában gondolkodnak.

– Milyen lehetőségeik vannak? Hány fotógaléria működik Pozsonyban?

– Két speciális, csak fotográfiára szakosodott galéria van, a Focus és a Profil. A Focus inkább riportfotókat mutat be, a Profil pedig a kísérletezőknek ad otthont.

– Foglalkoznak-e ezek a galériák kereskedelemmel?

– Nem, egyáltalán nem. Az emberek nem vesznek Szlovákiában fotográfiát. 1995-ben rendeztünk egy aukciót, ahol kiállítottunk negyven képet. Az árak nagyon alacsonyak voltak és így is csak a családtagok, ismerősök vették meg a képeket, a közönséget nem érdekelte. A régebbi fotográfiákat sem veszik meg. Vannak ugyan lelkes gyűjtők, akik gyűjtik a régi képeket, de nem igazi műgyűjtők, mindezt nem befektetésnek szánják.

– Min kívánnak változtatni, mivel akarják bővíteni a kiállítás-sorozatot?

– Az elképzelésünk az, hogy létrehozzuk Pozsonyban Közép-Kelet-Európa fotográfiai központját. Terveink között szerepel még a képek interneten való terjesztése, illetve egy könyvarchívum létrehozása, ahol az összes közép-kelet-európai ország újonnan megjelenő fotográfiai könyvei helyet kapnának.

A szlovákiai fogadtatással nem túlzott Václav Macek. Egy pozsonyi étteremben beszélgettünk kint élő ismerőseinkkel, akiknek semmi közük a fotográfiához. Az egyiküktől, aki banktisztviselő, megkérdeztem, hogy mi a véleménye a pozsonyi Fotóhónapról. Nem jött zavarba, sőt felsorolta azokat a kiállításokat, amelyek az elmúlt tíz év során tetszettek neki.

Miközben ezt a cikket fogalmaztuk, felhívtam telefonon egy barátomat, hogy mit tud a budapesti Fotóhétről. Mint mondta: hagyjam békén, ő bankár.

Van mit tanulnunk a szlovákoktól…

Baki Péter és Szabó Orsolya