ILKU JÁNOS FOTÓCIKLUSA

Ilku Jánost elvarázsolta a Hortobágy. Nem tud és nem akar szabadulni a hatása alól, mely élmény és fölismerés. Számára küldetés is, hogy a végtelen természet e tündéri pontjának kimeríthetetlenségéből valamit megragadjon képi üzenetként, mely nemcsak a látvány rögzítése. Sokkal több annál. Értelmezés. Lírai egység.
Összpontosított értelemmel vezényelt érzés. Annak működése. Képsora a Hortobágy-szimfónia egy-egy tétele.
A hindu bölcselet ékagrának nevezi a szellemi ébrenlétet. Ilku János fotóciklusa ebben az állapotban teremtődött.
Lépésről lépésre haladt előre. Portyázásain, mely egyszerre jelentett helyváltoztatást és gondolkodást, kiválasztotta és megragadta motívumait. A Hortobágy: Kincsesbánya. Petőfi az istenség "dicső homlokának" nevezte, Ady a "Hortobágy poétájának" vallotta magát. Csontváry-remekmű hevítette a kilenclyukú híd látványát. Ilku János a maga emberi-technikai-művészi fokán szintén optimális szintet ért el érzékeny alapossággal, azt kutatta, azt fedezte föl fotóin, ami csak Ő talált meg, amire kizárólagosan ő bukkant rá.
Ilku János hortobágyi fotóciklusának erénye a rendezett lendület, a végeredményt előkészítő meditációs műgond. A műsorozat értékét az értelem és technika kormányozta valóságföltárás alapozza, mely nem elégszik meg a rögzítéssel; a tárgyi jelenségek valóságának értelmezésére vállalkozik. Így az ábrázolás lelki-szellemi dimenziókat is érint – a részletek bősége boldogít, sejtelmes fények, világos fogalmazás tárja föl a puszta állandóságának kincsestárát, mely a maradandóság metamorfózisa. A tanyaépülethez csatlakozó gémeskút általános, változatlan motívum, de a felhőjárás intenzitása, maga a teremtő változás módosítja a tér kialakult és fönnmaradt anatómiáját.
Méltóságot árasztanak a képek, a látvány idilli. Olykor drámai a hangulat, fényözönnel búcsúzik a Nap, hófödte a táj, vihar készülődik. Rejtett játékosság is élteti a műveket, ahogy barna pászmákkal módosul a fehér: sérül, sötétedik. Ez nem az alkony, hanem az idő. A tárgy: Jel. Ady kérdezi:

"Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?"

Ilku János fotóval válaszol: van. A gaz. Az aljnövényzet kócos rendetlenségében jelöli meg a puszta örök rendjét.
Érzékletesen idézi az érzékeny csodák sokaságát; húros felhőket, vízfodrozódást, a bolyhosodó pagonyt, a fű szőrzetét, finom és határozott kontúrokkal. A kép sugallja, s mi átvesszük üzenetét, hogy a lét legapróbb részletében is megdöbbentő, egy levél, egy ág a végtelen. Az átlós irányban a moccanatlanság mozdul, a nyugalom feszültté válik, kellemes torlódás a Hortobágy örök, időtlen hétköznapja. Bugyborékoló dallam színekben testesülve. Megbékélés. Nyugalom. Elágazások szövevénye. Felhőfutamok. Harmónia. Ohatpusztán 1982-ben "Az utolsó ima" áhítatára figyelt. Ágsikoly, harsány fények mondják halkan a Miatyánkot. Valamit hozzátesznek a "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" kétezer esztendős fohászához, azt, hogy a tér tiszta nyugalma öröklét. Azt, hogy a Hortobágyon valahol vagyok, azt jelenti, hogy mindenhol vagyok. Létezem a létezésben. Időkategória emberenként az időtlenségben. E nagy sima tér csöndjének neve: Idő. A meghívott tónusok szépség-öltönyükben suttogják ezt   az igazságot. Mit látott Ilku János a "Kunmadarasi pusztán" 1987-ben? Vörhenyes barna égboltozatot, simaságot. Gémeskutat. Napot. Szinte a semmit, ami minden. Ahogy Tornyai János mondta: "A nagy sömmi". Ez a nagy sömmi a hiánytalanság. Egyetlen eszköznek maradt e képi takarékosságban, hogy Ilku János angolvörös lebernyeggel borítja be a végtelen pusztaságot. A "Lebegés" 1982-ben keletkezett. Itt rezeg minden a tárgyi formák belső békéjében. A zöld hálózatban fészkek, apró öblök terítik a Hortobágy nagy kincsét, a csöndet. E szelíd labirintus, a turján képre hangolja át József Attila sorát:
"a békességet szétosztja az este".
Ilku János is szétosztja. Fotóval. A Vihar előtt 1986-ban vált látomássá Ilku János képzeletében. Megismétlődött Munkácsy Mihály festői pillanata, aki "Zivatar előtt" láttamozta a feszültségtől sűrű tájat. A vihar a Hortobágyon is összekócolja a pusztát, két zilált csomó a két magányos fa. Egyszerű csoda a vihar teremtő feszültsége. Egyszerű és felejthetetlen. Ilku János kékben gyöngyöző rögrészlete a hólyagos esőcseppekkel lyukacsosra hangolja Antonionihoz hasonló, erőteljes nagyítással a látványt. Staccato képpel kifejezve, higiénikus fotón, ahol szinte csobban a tér, az ohatpusztai töredék erős intenzitással. Bucka! Számtalan felfedezetlen zsombék, egyet képre ment Ilku János, ezzel tiszteleg a csoda előtt absztrakt elemekkel, melynek általa nevét  is tudjuk: Ohatpuszta. Világmindenségsejt. Babits írja a Mint különös hírmondó című versében:

"jő a fehér tigris, majd elnyújtozik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik a új tavasz illatos dzsungelében".

Babits tél-leírásával vetekszik Radnóti Miklós Shelley-fordítása:

"A téli fán gyászolva üldögél
egy özvegy nagy madár;
fölötte fagy leng, lassú szél,
és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég,
fagy járja át a fát,
csönd van, csak egy malomkerék
suhog a légen át".

Ilku János téli táján hiába keresünk malomkereket, mert az nincs a Hortobágyon, de a fehér csönd, a fehér csattogás némi lombbal, ággal, növényzúzalékkal alliterál Babits és Shelley költői látomásával. Barna pöttyök a nyomjelek, még nem jelzik a tavaszt, de a csönd jelenítése – itt is fehérrel – páratlan. Képsorán gyönyörű, ritka hordalékok jelennek meg. Folytatja a világ fölfedezését, amely még ma is, a harmadik évezred elején tele van titkokkal, a szépség kimeríthetetlen bőségével. Kis tárgyi rakományok telítődnek lélekkel, egy növénytors is a Mindenség sejtje, ahogy Blake írta:

"Homokszemben világokat,
Örökkévalóságot egy órán".

Ilku János képein minden, a bucka, a fa, az árok: Oltár. A lét szünet nélküli, megállíthatatlan istentisztelet. Ilku képei megnyugtatnak, mint Mozart zenéje. Fotómasinája éghez, földhöz, vízhez apróságokat – gémeskutat, tanyaházat, árkokat, nádast – tesz hozzá. Éreztetni tudja, hogy a Nagyiváni alkony című képén a ház is alkonyodik. Éretten árasztja, egyre érettebben az ólompuha sötétséget, a csöndesítő homályt. Ilku János Hortobágy-sorozata valami különös törvényt fedez fel. A csöndet. A csönd látványát. Azt, hogy a látott, felfedezett csönd révén egyszerre mindenhol vagyunk. A Hortobágyon az Alpokban is, a Kárpátokban nemkülönben, a Himalája csúcsain és az Amazonas erdejében. Mindenhol, pedig egy lépést sem mozdultunk Ohat-pusztáról. Tamási Áron annyit fedezett föl a csöndből, hogy a Hargita alján "szinte hallani lehetett". Ilku János képsora valamivel bővítette a fölismerések sorát: a csönd az a kaptató, mely teremti bennünk a csodát: mindenhol vagyunk.

Losonci Miklós