RODOLF HERVÉ (Párizs, 1957. május 2. – Párizs, 2000. október 13.)

… mondta magáról Rodolf Hervé, Lucien Hervé fia. A "nomádra" Önök is visszaemlékezhetnek, hiszen a Fotóművészet 1992/1–2. számában már közreadta Polaroid-szövegek című fotósorozatát, szürrealista írását. De képeivel még számtalan egyéb helyen találkozhatunk, így a Nagyvilág, a Magyar Napló, vagy akár a Chip magazin hasábjain.
Egy újságíró, aki szerette volna portréját megrajzolni, felvázolt néhány kategóriát, amelyek illettek rá, de egyikbe sem fért bele. Ilyen volt a festő, az író, a filmes, a fotográfus, a zenész és a performer is. Mindegyik igaz, de egyik sem tükrözi vissza "nomádot". Lehetne "magyar származású francia művésznek" is írni, ám ettől biztos elhatárolódna, hisz Rodolf Hervé szerint ő nem volt "művész". Akkor hát, maradjunk meg a nomádnál.
Bajban vagyunk akkor is, ha fotóművészeti munkásságáról szeretnénk írni, hiszen mindig a képzőművészeti műfajok határainak megszüntetésére, átjárhatóságára törekedett. Ismertek még – a fent említett sorozatán kívül – absztrakt munkái, a Langyos víz című sorozata a Széchenyi fürdőről, vagy az oly sok kiállítást megélt, Eiffel-toronyról készült felvételei. Munkáinak mégis van egy közös vonása. Életművének darabjait sem lehet skatulyákba zárni. Életéről sokan, sokfélét mondanak. Van, aki a motorkerékpárral közlekedő bőrdzsekis fiúra emlékszik, van, aki a zenészre a Tilos az Á-ból, s van, akinek a grafikus jut az eszébe. Mindegy, a lényeg az, hogy mindenki megtartotta emlékezetében…
Az életrajz kezdeti szakaszára vonatkozóan azonban a legtöbb információval édesanyja rendelkezik. Judith Hervé így emlékszik vissza:
Rudi nem tanult fényképésznek, amit tudott, azt édesapjától, Lucien Hervétől tanulta meg. Lucien mindig biztatta és pártolta fiát abban, hogy fényképezzen. Szerette Rudi képeit és annak ellenére, hogy Rudi örökös lázadó volt, ő is becsülte és nagyra tartotta apja munkásságát. Épületfelvételek készítésével is foglalkozott, sőt a Le Carré Bleu című építészeti folyóirat képszerkesztője volt. Ám művészileg mindig is a szürrealizmus foglalkoztatta. Az irodalomban és a képzőművészetben is. A zenei ízlését a sokoldalúság jellemezte, a klasszikustól a szubkulturálisig; a halála előtti hónapokban is rendszeresen játszott fúvós hangszereken. Életét persze leginkább a fényképezés töltötte ki. Mikor egy baleset következtében négy napig kellett ágyban feküdnie mozdulatlanul, 400 darab polaroid felvételt készített önmagáról és környezetéről. Nagyon kedvelte a polaroid technikát, és több sorozatot is készített erre az anyagra. Magyarországon is használta, ahol 1991-től, kisebb megszakításokkal, 1997-ig élt.
Rodolf Hervé magyarországi tartózkodásáról Sandly Orsolya tud többet mondani, hiszen együtt éltek, és szakmai küzdelmeit is látta:
Rudit 1990. március 21-én ismertem meg a Fidesz (a régi Fidesz) Rendszerzáró házibuliján. Hatalmas lehetőségeket látott Magyarországon a fényképezés területén is. Segíteni akart és nyitott volt mindenre. Hitte, hogy az "ügyért" a magyar fotográfusok együtt tudnak dolgozni. Aztán nagyot csalódott, látván a hazai fotóművészek klikkesedését. A magyarországi fotográfusok közül leginkább Szilágyi Lenke, Fehér Márti és Herendi Péter munkáit szerette, bár mindig a képet nézte és önmagában a "nagy név" nem nyűgözte le. Szellemi kalandor volt.
Dárdai Zsuzsától, a Kurír újságírónőjétől 1991. márciusában így búcsúzott: "Nem gondolom, hogy veszélyes vagyok, de beismerem, veszélyesen élek… c'est la vie!"

Baki Péter

A negyedik kép teljes képaláírása:
A felvétel 1989-ben készült a párizsi Magyar Intézetben, Rodolf Hervé kiállításán, ahol az Eiffel-torony-sorozatát mutatták be. A háttérben Molnár Ferenc, Párizsban élő művészettörténész, Molnár Vera festőművésznő férje.