BESZÉLGETÉS BARICZ KATIVAL ÉS TÖRÖK LÁSZLÓVAL

Fotóművészet: – Hogyan kerültél a Filmlaborba?
Baricz Kati – Engem nagyon érdekelt a fotográfia, szerettem volna a fotóval foglalkozni, de még nem fotóztam olyan szinten, hogy bárhová fölvehettek volna, és semmilyen lehetőségem nem volt arra, hogy Budapestre kerüljek. Egy ismerős bácsinak, aki Fonyódról költözött Pestre, többször is mondtam, hogy érdekel a fotó, és megígérte, hogy segíteni fog. Ő a Filmlaborban dolgozott gondnokként, és segített, hogy 67-ben, az érettségi után oda kerülhessek. Aztán ott maradtam kilenc évig. Betanított munkás voltam, a kopírozóban másoltam a filmeket, zöld fénynél, majdnem teljes sötétségben. És a szemem még mindig jó! Ez hihetetlen, az én szervezetem előre tudta, hogy fotográfus leszek, és ezért nagyon jó szemmel születtem.
– Volt valamilyen felvételi beszélgetés?
Baricz Kati – Ez egy nagyüzem volt, ahová sok melós kellett. A szocializmusban mindenki munkához jutott, ha valaki jelentkezett a Filmlaborba, és volt hely, akkor elkezdhetett melózni – persze nem túl nagy pénzért, az első fizetésem hétszáz forint volt. Nem is tudom, volt-e ott próbaidő…
Török László – Volt. Én 66-ban kerültem oda, rögtön az érettségi után. Próbaidőre vettek föl, és sajnos az történt, hogy ősszel behívtak katonának. Ezért az akkori munkajog szerint nem vált folyamatossá a munkaviszonyom, de megígérték, hogy a leszerelés után visszavesznek. Így is történt, 68-ban, a katonaság után visszakerültem a Filmlaborba.
Fotóművészet –Te miért akartál ott dolgozni?
Török László – A nagybátyám Török Vidor operatőr volt, és amikor gimnazista koromban eljött a pályaválasztás ideje, természetesen én is operatőr akartam lenni, már a családi indíttatásból is – meg ugye, az Arriflex kamera olyan jól áll az ember kezében, pláne, ha egy-két lány is van a közelben. Akkor már fotóztam, Vidor bácsi Fed-2 típusú, távmérős gépével, persze se szakmailag, se gondolatilag nem voltam még elég érett. Szegény család voltunk, de a szüleim valahogy mégis vettek nekem egy kis filmkamerát, borzasztóan sok pénzért, hétezer forintért, és forgatókönyvet is írtam, szóval nagyon komolyan gondoltam azt, hogy operatőr leszek. Vidor bácsi azt mondta, hogy akkor tanulom meg legjobban a szakmát, ha végigjárom a szamárlétrát; gyakorlatilag így kerültem a Filmlaborba.
Katival ellentétben, a hívógépre kerültem, ezek teljesen korszerű André Debrie gépek voltak, tizenhat milliméteres, harmincöt milliméteres, "dupnegás", összesen talán tizennégy darab, akkoriban hozhatta be őket Dobrányi Géza bácsi. Számomra fantasztikus élmény volt, egyrészt a környezet, a korszerű üzem, másrészt az az élet, ami ott folyt. Az is ott derült ki a számomra, hogy az operatőri álom egyre távolabb kerül tőlem, és a bennem lévő elképzeléseket más művészeti ágban fogom "kihordani", mert én egészen más fajta, jóval türelmetlenebb alkat vagyok annál, mint amit az operatőri szakma megkövetel.
Géza bácsi és a fiatal mérnökök, Erdélyi László Attila és Hefelle József, plurális légkört teremtettek a Filmlaborban, mindenkit felnőttként, értékes emberként kezeltek. Így, Hefelle révén kerültem komoly kapcsolatba a fotográfiával, ő mutatta meg, miket lehet elérni a fényekkel, a beállítással. Akkor készítettem életem első aktfelvételeit, és ez a kezdet meghatározta a fotográfusi gondolkodásomat, tulajdonképpen azóta alig mozdultam el az akttól mint témától.
– Volt a munkádon felelősség?
Török László: – Természetesen volt. Az egész hívási folyamat leglényegesebb része a negatívhívás, ott nem lehetett hibázni, ahhoz a fázishoz a legrégebbi szakembereket tették. Én egy pozitív hívó gépen, a Kati által készített másolatokkal dolgoztam, ott nagy dráma már szerencsére nem történhetett.
Baricz Kati: – Én egyre emlékszem nagyon. Megbízható munkás voltam, iszonyú lelkes, aki megváltja a világot, és ettől nagyon fontosnak éreztem magam. Az eredeti, már előhívott, tehát nagyon értékes negatívok kerültek hozzám, miután a fénymegadóban snittenként beprogramozták, lyukszalagra kódolták, hogy az operatőr milyen tónusokat, színvilágot akar. A filmet ezzel a lyukszalaggal együtt betettük a kopírgépbe, erről csináltunk musztereket, az első kópiákat. Egyszer nagyon fáradt voltam, nem figyeltem eléggé, és az Egri csillagok három méternyi jelenete begyűrődött és tönkrement; de valami költséges csatajelenet, rengeteg szereplővel, díszlettel, pirotechnikával. Én akkor már fotóztam, már a gimnáziumban is tudtam nagyítani, a Filmlaborból kijártam riportokat csinálni, hívtam már elő jó pár negatívot. Mit számít akkor nekem, hogy eredeti negatív, nem olyan nagy érték az, és vihogva azt mondtam Szabó Lacinak, a főnökömnek: "Na és akkor mi van?"
Behívattak a nagyfőnökhöz, és ez az aranyos Szabó Laci szelíden kezdte magyarázni, hogy ezt a jelenetet most meg kell ismételni, képzeljem el, hány ember munkája ment tönkre. "Rendben van, Katika, nem akasztjuk föl, de legalább ne nevette volna el magát!"
Tiszta szoc.reál volt: a hét végére elkoszolódott, fehér köpeny, bedagadt lábak, térdzokni, kismamacipő.
Török László: – A mi ruhánk nem koszolódott el annyira, meg az én drága édesanyám erre nagyon odafigyelt, és minden nap frissen vasalt, vegytiszta köpenyben engedett el. Ott különben is nagyon megkövetelték a tisztaságot és a pontosságot.
Baricz Kati: – Volt egy főnök, a Toldi, nagy koponya volt, de nagyon kemény főnök, tőle rettegtem, reggelente bejött a kopírba, és végighúzta az ujját a kopírgépen, hogy nem poros-e, utána meg alul, hogy nem csöpög-e az olaj. Reggel egy órán keresztül a gépet kellett tisztítanunk. A gép kapuja előtt naponta több ezer méter filmszalag fut le, és ha egy porszál megakadt, az az összes kockára rákerült. Hihetetlenül precíz munkára és fegyelemre volt szükség.
Baricz Kati: – Nagyon jó iskola volt. Végül is mindketten filmesek vagyunk, Lacinak olyanok a képei, az elmozdulásokkal, mint az életből kiszedett pillanatok. Csak éppen mi magányos farkasok lettünk, nem gondolkodunk csapatban, mint Sára Sándor, Koltai Lajos vagy Ragályi Elemér, meg a többi művész, akiket naponta láttunk. Laci a türelmetlenségét említette; én is, ha egy képet kitaláltam, ott volt a labor, a vegyszer, ott volt a lehetőség, és azt mondtam, hogy megcsinálom egyedül, nincs szükségem arra, hogy egy egész stábot mozgassak. És a kész kép is csak az enyém.
Fotóművészet – Miért kellett fotólabor a Filmlaboratóriumba?
Török László – Mert Szoboszlai Gabi, a labor vezetője, rendszeresen végzett bizonyos kísérleteket. Géza bácsiék ki is írtak egy fotópályázatot a dolgozóknak, ami azt jelenti, hogy többen is foglalkoztak a fotográfiával. Ott mindenki el akart valahová jutni.
A hívóterem mellett volt a szenzitometria labor, ahol a nyersanyagot lőtték be, onnan mi mindig megkaptuk a lányoktól a levágott Eastman Color negatív darabkákat, amit azután bekazettáztunk, és a hívós, amikor éppen nem volt komoly mennyiség a hívógépben, előhívott  nekünk. Utána bevittük a kopírozóba, és már meg is volt a diánk.
Baricz Kati: – Én meg fekete-fehér DX filmeket kaptam, 24 DIN-es volt, inkább a műfényre érzékeny, a legszebb film, ami létezik.
Ha belegondolsz, a film és a fotó alapanyaga ugyanaz. Morvai Gyuri bácsi meg Szimán Oszi bácsi, akik a kísérleti laborban dolgoztak, mellette fotográfiai szakkönyveket is írtak. A "Hefivel" meg havonta összejöttünk, elvittük hozzá a képeinket, és elemezte őket.
Török László: – Az én fejemben már akkor is megvoltak azok a típusú, beállított képek, amiket azóta is csinálok, és az az ötletem támadt, hogy a Keleti pályaudvaron egy gőzmozdonynál egy férfi-nő kapcsolatot fogok lefotografálni. 68-ban nem lehetett egy pályaudvaron csak úgy fényképezni, ezért Géza bácsi titkárságán – ami különben állandóan nyitva állt előttünk –, elmondtam, mit szeretnék, és ők mindent elintéztek, megírták a levelet, amire a MÁV vezérigazgatóságon megkaptam az engedélyt. Megcsináltam a képet, kiállítottam a fotópályázaton – tulajdonképpen ez volt az első képem, ami falra került.
Baricz Kati: – Tudjátok, mennyit tanultam abból, hogy bemehettünk megnézni a musztereket?
Török László: – És soha nem fordult elő, hogy valakit kizavartak volna, és annak ellenére, hogy a hierarchia legalján voltunk, abszolút emberszámba vettek minket. Egy epizód a tanulási folyamatból: Pintér Georg fiatal operatőrként a háborús Vietnamban forgatott. Néztük a muszterét, amely iszonyatosan karcos volt. Megkérdeztem tőle, hogy kamera volt-e a kezében, vagy homokóra. Finoman elmagyarázta, hogy a háború durva dolog, akár a smirgli. És ezért használta ő is, tudatosan végigkarcolva a kópiát. Mindez számomra nagy tanulság volt.
Baricz Kati: – Néha eszembe jutnak a Jancsó filmek kompozíciói, Tóth Janó truvájai… bennünk külön életet éltek ezek a filmek. És ma is megborzongok, ha arra gondolok, hogy milyen titkokba voltunk beavatva. Láttunk jeleneteket, amiket rajtunk kívül senki más nem láthatott, mert később kivágták a filmből.
Török László: – Amiket azután elmesélhettem a kávéházban. És én már akkor beszámolhattam a legújabb filmekről, amikor még a moziplakátok sem készültek el.
Baricz Kati: – Láttunk reprezentációs vetítéseket, amiket külföldiek forgattak bérmunkában a Mafilmnál, de Magyarországon tiltott filmeknek számítottak.
Török László: – Ez is Dobrányin múlott. Én még emlékszem az előző vezetésre, mert 66-ban, amikor a Filmlaborba kerültem, ő még csak főmérnök volt, az előző vezetőt nyilván a párt helyezte oda, hiszen a filmgyártás politikailag veszélyes üzemnek számított. Azt hiszem, az operatőrök nyomására értette meg a politikai vezetés, hogy nem jó, ha olyan ember igazgatja a Filmlabort, aki azt se tudja, mi a különbség a negatív és a pozitív között, és akinek Dobrányi Géza, az európai tekintély, csak a beosztottja.
Mindenki tudta, hogy Géza bácsi mekkora szakember; tulajdonképpen ő hozta létre az egész laboratóriumot. És az a fantasztikus, hogy ez a szakmai biztonság valahogy a külsején, a megjelenésén is látszott: jóképű, elegáns úr volt, olyan kisugárzással, ami a tiszteleten túli dimenziókba emelte a kapcsolatot.
Baricz Kati: – Géza bácsi gyönyörű szép, csinos ember volt. Minden reggel végigjött a folyosón, és beköszönt. Van egy vezetői típus, akinek olyan a tartása, hogy soha, a legmagasabb pozícióban sem érezteti, hogy több lenne nálunk. Azt akarta, hogy tudjuk, mit miért csinálunk, előadásokat tartottak, és amikor még mindig nem értettem, külön is elmagyarázta, de soha nem erőltetve. Máskor bejött a sötét laborba, elbeszélgetett velem, és nekem, a vidéki kislánynak ez nagyon sokat jelentett.
És ma nagyon hiányzik.

bacskai