AZ ANTROPOLÓGUS ÉS A FÉNYKÉPEZŐGÉP

Számtalan utazó, misszionárius, antropológus írásából ismerősek azok a történetek, hogyan menekültek el fényképezőgépük elől a bennszülöttek. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a fotózás elé akadályokat gördítsenek: elbújtak, eltakarták arcukat vagy éppen megsemmisítették a fényképezőgépet, rosszabb esetben magát a gazdáját is. Az életüket féltették, hiszen a jogtalan behatoló meggyilkolhatja őket azzal, ha képmásukat megkaparintja.
Mi lehet a félelem gyökere, és hogyan alakulhatott ki egymástól teljesen függetlenül a különböző népek hiedelemvilágában ez a fajta gondolkodás? Mit kell tennünk nekünk, kutatóknak ahhoz, hogy adatközlőink és az éppen tanulmányozott kultúrában élő emberek sérelme nélkül készíthessük el a néprajzi dokumentációkat vagy az ismeretterjesztő kiállításra szánt fotóinkat?

Félelem a fényképezőgéptől
Foglalkozzunk előbb az első kérdéssel: mi okozhatja a néprajzkutatók által oly kedvelt, Európától távoli földrészek lakóinak félelmét a fényképezőgéptől? Az antropológia fiatal tudomány – még ha gyökerei oly mélyre nyúlnak is, mint a nagy felfedezések kora. A feltett kérdésre azonban – részben – megkaphatjuk a választ egy, a XIX. és a XX. század fordulóján élt brit tudóstól, aki igen behatóan foglalkozott a "vadak" gondolkodásával és hiedelemvilágával. Sir James G. Frazer volt az, aki Az aranyág című könyvében megfogalmazta, hogyan viselkednek az emberek bizonyos dolgokkal szemben a világ számos részén.
"1. A mágia alapjai – Ha elemezzük azokat a gondolati alapokat, amelyekre a mágia felépül, akkor azt látjuk, hogy ezek két részre oszthatók; először: a hasonló hasonlót hoz létre, vagyis a következmény hasonlít az okára; másodszor: dolgok, amelyek egyszer kapcsolatban álltak egymással, továbbra is hatnak egymásra a távolból, még akkor is ha a fizikai kapcsolat megszűnt közöttük…
2. Homeopatikus vagy utánzó mágia – A »hasonló hasonlót hoz létre« elvének talán leggyakoribb alkalmazása amire sok nép tett különböző korokban kísérletet, a következő: az ellenséget azzal akarják megsebesíteni vagy elpusztítani, hogy képmását sértik meg vagy pusztítják el, abban a hitben, hogy amint a képmás szenved, úgy szenved az ember is, és ha a képmás megsemmisül, meghal az ember is." (Frazer J.G.: Az aranyág. Századvég, Budapest, 1993. (kiemelés tőlem)
Frazer képmásról beszél, természetesen nem az általunk tárgyalt fényképről, de jelentéstani értelemben semmi különbség nincs a kettő között. A mágia, pontosabban az utánzó mágia lehet az egyik oka annak, hogy egyes népek miért nem tűrik azt, ha képmásuk idegen kezekbe kerül. A fényképek mellett persze sokkal ősibb eljárásokhoz folyamodtak a haragban álló törzsek. Megmintázták egymás testét, arcképét és azon gyakorolták a mágikus szertartásokat. A legjobb pedig az volt, ha a célszemély testéből egy darabot gyúrhattak, szőhettek a babába, hiszen a levágott köröm vagy hajdarab továbbra is kapcsolatban áll egykori gazdájával, és ezáltal hatni is tud rá. Ez az oka annak (s ez a mai napig megfigyelhető egyes csoportoknál), hogy elássák levágott körmüket, és elrejtik ürüléküket. Még egy szabadon hagyott lábnyomon is rontás végezhető, ha gazdája felelőtlenül az ellenséges területen hagyja.
A kutatóknak tehát problémát okoztak ezek a hiedelmek – már amennyire problémának lehet ezt nevezni –, hiszen sokszor nem csak emberekre terjedtek ki az efféle tiltások, hanem házakra és más bizonyos objektumokra is (fákra, kövekre, ligetekre). Az animista hit szerint mindennek lelke van, a lelkek pedig sérülékenyek. Látható tehát, hogy a terepen dolgozó kutató nem készíthet kedvére felvételeket arról, amiről csak akar, hanem sokszor csupán arról, amiről megengedik neki.
A vallás, illetve a természeti ember világról alkotott képe az egyik ok, ami megakadályozhatja a tudósokat abban, hogy fotografáljanak terepmunkájuk alatt. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a globalizáció hatására, az eltünedező törzsi kultúrákban teljesen feloldódnak ezek a hiedelmek, és eltűnik a mágikus gondolkodás. Az iszlám vallás a mai napig tiltja a képmások imádását (a tilalom gyökerének megtárgyalása messze vezetne jelenlegi témánktól), és nem kell ahhoz antropológusnak lenni, hogy megtapasztaljuk, milyen nehéz a muszlim embereket lefényképezni. Több indokkal találkozhatunk, ha elővesszük gépünket. Kiszívja a véremet, elviszi a lelkemet stb. mondják, és eltakarják arcukat. Kelet-Afrikában a turkana nép körében végzett terepmunkám során ugyanezekkel az indokokkal szembesültem. Egy szamár kiherélését akartam lefényképezni, amikor az állat gazdája nekem esett, hogy azonnal tegyem el a gépemet. Elveszem az állat vérét és erejét – mondta, és egészen az esemény végéig figyelemmel tartott, nem készítek-e titokban fényképet.
Ha tehát nem is annyira sarkítottan, mint ahogyan Frazer megfogalmazta, de mélyen már ő is kimondta az igazságot. Vannak emberek, akik nem adhatják képük mását, hiszen ezzel kiszolgáltatnák magukat. Ez az ősi érzés, viszolygás munkálkodik a mai napig sok ember lelkében.
Véleményem szerint van egy alapvetően másik oka annak, hogy miért nem szeretik egyes kultúrákban a fényképeket. Mikor megmutattam egy turkana kisfiúnak egy családtagomról készült fotót, elkezdte forgatni, és zavarba jött. Nem tudta, mit kell rajta nézni. Azt mondta, nem tudja, mi ez, és mondjam meg neki, hol van ezen az ember. Elmagyaráztam neki, hogy hol az orr, a száj és a fül, erre zavartan nevetett, és visszaadta a képet. Hasonló esetekről olvashatunk Jan Deregowski Illúzió és kultúra című, nagyszerű cikkében, amelyben a szerző hosszasan tárgyalja azt, hogy egyes népcsoportoknál miért nem érzékelik hozzánk hasonlóan a kétdimenziós képeket. Deregowski szerint a különböző kultúrákban szocializálódott egyéneknél nem alakulhatott ki a mélységészlelés, nem tudják megkülönböztetni az alakot a háttértől. Részben biológiai, részben ökológiai és kulturális okokat sorol fel a szerző a képérzékelés nehézségeire. Az az ember pedig, aki soha nem találkozott még a látvány ilyenfajta megnyilvánulásával, nehezen fogadja e furcsa, számára érthetetlen megjelenítéseket.

Hogyan fotózzon a néprajzos?
Van azonban egy nem egészen elhanyagolható momentum a képkészítéssel kapcsolatban, ami az első problémából átvezet bennünket a cikk elején feltett második kérdés tárgyalásához. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy számos helyen fizetség ellenében elkészítheti a kutató a képi dokumentációját. Vajon mi a titka ennek az attitűdnek? Amikor a fehér ember először kezdte használni a fényképezést az Európától távoli tájakon (vagy nem is kellett elutaznia a kontinensről, hiszen a XIX. század végi európai paraszti kultúrákban élő embereknél ugyanezekkel a problémákkal lehetett találkozni), az utazó, kutató, misszionárius vagy katona nem szembesült efféle problémákkal. Az őslakók nem féltek a kameráktól. Vidáman mutatták be táncaikat, rituális szertartásaikat vagy hétköznapi életüket a lencsék előtt. A probléma akkor kezdődhetett, amikor néhány jó szándékú kutató visszavitte volt terepmunkája helyszínére a már kész felvételeket, és ezeket bemutatta korábbi alanyainak, akik riadtan látták arcukat egy papírdarabon (már ha képesek voltak a fentebb említett probléma miatt felismerni a képeket). Kevesen érthették meg azt a fizikai folyamatot, ahogyan ezek a másolatok elkészülhettek, és emiatt félelem és ellenségeskedés alakult ki bennük a fotók iránt. (Meg kell jegyeznem, hogy az összes dolog, amit a fényképekről leírtam, természetesen érvényes a mozgóképekre, de még a hangfelvételekre is.) Megindult egy védekező mechanizmus, ami azt eredményezte, hogy sok ember elmenekült a varázslatos masinák elől, vagy megpróbálta megsemmisíteni azokat. A kérdés innentől az volt a fehér ember számára, hogyan lehetne ezeket az embereket visszaédesgetni a kamerák elé?
Mindeddig nem szóltunk egy manapság már óriási méreteket öltő embercsoportról, amely a Föld legeldugottabb helyeit is képes felkeresni, és ott olyan folyamatokat elindítani, melyek akár visszafordíthatatlanná is válhatnak: ők a turisták. E cikk olvasói közül mindenki volt már életében legalább egyszer turista, és biztos, hogy utazása során készített néhány fényképet. Nem volt ez máshogyan a korai utazókkal sem, akikre később a turista nevet ragasztották: utaztak és fotóztak. A turizmus hatása ma már antropológiai kérdéseket vet fel, többek között a jelen cikk témáját adó fotografálási problémákat is. A turizmus, illetve a turisták említésével jutunk el talán a fentebb feltett kérdés megválaszolásához is: hogyan lehetséges egyes embereket rávenni arra, amitől félnek. A válasz természetesen azonnal megszületett: fizetséggel. Az utazók (turisták), kereskedők vagy kutatók minden esetben csomagjaik nagyobb részében a meglátogatott népcsoportnak szánt ajándékokkal voltak felszerelve. Az európaiaknak értéktelen csecsebecsék jelentették először a pénzt nem ismerő bennszülöttek számára a fizetséget egy-egy elkészített fotóért. Később aztán ezt folyamatosan felváltotta a készpénz.
Persze a kérdés ezzel még koránt sincs megválaszolva. Hogyan győzte le halálfélelmét a természeti ember, és egyáltalán legyőzte-e a képekkel szemben? Innentől nem lehet globális, mindenre kiterjedő válaszokkal szolgálni. Egyes helyeken, ahol a hiedelmek nem voltak annyira erősek, valószínűleg hamarabb rá lehetett venni az embereket arra, hogy a kamerák elé álljanak. Később aztán eltűnt vagy enyhült az emberek szívéből a félelem, de mivel rájöttek, hogy nem is olyan rossz üzlet lefényképeztetni magukat, továbbra is csak pénzért voltak hajlandóak egy-egy kép alanyává válni. Ennek egyik legkiforrottabb példájával találkoztam a kenyai maszai törzsnél, ahol már külön csoportok szakosodtak a turisták kiszolgálására.
Több kultúrában azonban nem tűnt el a félelem. Ilyenkor a kutatónak a találékonyságára van bízva, hogy milyen eszközhöz folyamodik. A Rudolf (Turkana)-tó mellett csak úgy tudtam lefényképezni egy borana lányt, hogy a férje ráparancsol: álljon a kamera elé, és vegye le arcáról a kendőt. Helyi viszonylatban sok pénzt fizettem a képért, és a lány még a ennek ellenére is vonakodva fedte fel arcát. A helyzet mindenki számára kellemetlen volt, és mintha fényképezőgépem is elszégyellte volna magát: nem exponált, mikor megnyomtam a gombot.
Mondhatjuk azt, saját magunknak köszönhetjük, hogy ma már gyakran fizetni kell a fénykép készítéséért. Egyes helyeken már nem félnek a képektől, de nem akarnak lemondani az ebből származó jövedelemről, más helyeken pedig a félelem ellenére odaállnak a gép elé, mert akár egy hónapig is megélnek az így kapott összegből.
Miután megtárgyaltuk, hogy miben gyökerezik egyes emberek félelme a fényképekkel szemben, és ezt hogyan tudják legyőzni, eljutottunk egy, az antropológusok számára oly kínos módszertani problémához: szabad- e fizetni, és ha igen, mennyit az adatközlőnek a képekért vagy más információkért. Maradjunk csak a fotóknál. Többek véleménye az, hogy a fizetés távolságot eredményezhet a kutató és "kutatott" között, kialakulhat egy üzleti viszony, amiben az utóbbi fél kihasználja a pénzszerzési lehetőséget. Sokak szerint egyszerűen etikátlan, ha egy tudós fizet, hiszen ezzel mindkét fél lealacsonyítja magát. Ezt az utóbbi érvet minden bizonnyal azok mondják, akik még életükben nem végeztek antropológiai terepmunkát. Az antropológus általában sokkal jobb gazdasági szintű kultúrából érkezik a kutatott kultúrába, így lehetősége van azoknak az embereknek segíteni, akikkel a munkáját végzi. Nem kell ennek feltétlenül készpénznek lennie, lehet akármilyen más ajándék is. Persze nem azt mondom, hogy minden egyes fényképért tele kell tömni az indiai földművelő vagy a gyimesi csángó zsebét, hanem meg kell érezni – és a jó kutató meg is érzi – azt, hogy mire van szüksége a lefényképezettnek, és ezt hogyan juttathatja el a leghumánusabban és leghasznosabban a célszemélynek. Minden terep más, és mindenhol más és más módszertani szabályok érvényesek. Az észak-kenyai nomádok (szamburuk, turkanák, boranák) között néha saját élelemkészletemből kínáltam meg az embereket; Dél-Etiópiában egy-egy fényképért a legeldugottabb csoportokban is készpénzzel kellett fizetni a fényképezésért; a gyimesi családról készült képért viszont elképzelhetetlen lett volna pénzt fizetni, mert komoly sértést okoztam volna, viszont a legközelebbi látogatásunkkor bizonyára nem fogok ajándékok nélkül menni.
Eltérően kell tehát viselkednie a kutatónak minden egyes helyzetben, és meg kell találnia azt az utat, ami mindkét fél számára megfelelő. Szó sincs etikátlanságról akkor, amikor fizetünk egy fényképért, de fel kell ismernünk, meg kell akadályoznunk az ezzel való visszaéléseket is. Ezen feladatok megoldása azonban már a kutatókra várnak, emiatt is lesz egy-egy terepmunka olyan spontán, amilyen.
Vannak helyzetek azonban, amikor az antropológus nem tehet mást, és kénytelen megkerülni a helyi szabályokat. Mint ahogy fentebb említettem, kutatója válogatja, ki hogyan viszonyul ezekhez az etikai kérdésekhez. Egyik utazásom alkalmával, amikor a dél-etiópiai Omo-folyó mentén élő murszikhoz látogattam el, a helyzet pillanatok alatt annyira felforrósodott, hogy sietve kellett elhagynom a helyszínt, mert a férfiak egyre ingerültebbek lettek. Minden egyes képnek megvolt a szabott ára. A vita is ezen pattant ki, úgyhogy nem is emeltem a szememhez a gépet, hanem úgymond "csípőből tüzeltem". Néhány kép elfogadható lett, azóta több kiállításon és újságban is szerepeltek. Fel lehet tenni a kérdést, hogy etikátlanul jártam-e el, amikor nem fizettem a felvételekért. Véleményem szerint szó sincs arról, hogy "meglopom" ezeket az embereket, egészen addig a pontig, míg a képekkel nem keresek nagyobb összegeket.
Nem jelent azonban mindig problémát a terepen való fotózás. Nem lehet elsiklani afelett, hogy a fotózás segítheti is a kutatómunkát. Ha az elkészült képeket visszavisszük a helyszínre, és megmutatjuk a képeken szereplőknek, szintén segíthet. Sok helyen szívesen látják viszont magukat a képeken, és elkérik azt a kutatótól. Ezek a képek gyakran megbecsült helyet foglalnak el az emberek életében. Ezzel a kutató személye is pozitív attitűddel bír a képtulajdonosok körében.
Az emberek képekhez való viszonya számomra többek között ezeket a problémákat vetette fel, de jól tudom, hogy nem ez az egyetlen olvasata a témának. Mindenki, aki fotókat készít, eltérő problémákkal találkozhat, amelyek megoldása saját magára van bízva.

Régi Tamás