VADAS ERNŐ (1899-1962) PÁLYAKÉPE

A 30-as évek korszakmeghatározó fotóművészének, Balogh Rudolfnak volt egy tanítványa, követője, a kor amatőrjeit leginkább inspiráló fotográfusa: Vadas Ernő. Az a Vadas Ernő, aki széles körben világhírűvé tette a magyar fényképezést.

Kevés alkotóról lehet ilyen egyértelműen kijelenteni e súlyos szavakat. Meg is tették sokan, jó vagy kevésbé jó „műkritikusok”, alkotó, vagy csak utánzó kortársak egyaránt. De hogy kijelölhessük Vadas helyét a magyar fotóművészetben, - új és újabb szempontok, egyre több fénykép felkutatása, újra felfedezése szükséges. Munkásságát sokan és sokszor, de nem elég sokféleképpen méltatták. Ki is alakult egy viszonylag egységes, néhol sablonokra épülő értékítélet: "a magyaros stílus legnagyobbja", „a formai szépségkultusz megvalósítója”, „a magyar fotóművészet új irányát kijelölő művésze”.

Valóságos kategóriák, de tartalmuk mélységét és miértjét érdemes még feszegetni. A 20. század első felének jelentős alkotói - Balogh Rudolf, Escher Károly, Kinszki Imre, Csörgeő Tibor, Haller F.G., Aszmann Ferenc, Szöllősy Kálmán és a többiek - nem sorolhatók be skatulyákba. Ők azok, akiket nem lehet elintézni egy „állandó jelzővel”. A 30-as, 40-es évek magyar fotográfiája egyedülállóan sokszínű: attól vált naggyá, hogy az új, „magyaros” tematika - a falu, a paraszti élet, az érintetlen múlthordozó derű - a legmagasabb rangú és legmodernebb európai látásmóddal és technikai tökéllyel párosult. Bár sokan vélik úgy, hogy a „magyaros stílus” és az „új tárgyiasság” két külön irány a korszak fotóművészetében, meglátásom szerint ez a kor azért nagyszerű és egyedi, mert ötvözni tudta a két irány minden előremutató újszerűségét. Vadas Ernő eddig kevésbé ismert fényképeinek több mint félezer darabja erősített meg ebben a véleményemben.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára a közelmúltban újabb Vadas Ernő képekhez jutott hozzá. A hagyatékegyüttes története 1972-re nyúlik vissza. Ebben az évben a Nők Lapjában (1972/41.) megjelent Fenákel Juditnak egy írása a szegedi JATE Móra Ferenc Kollégiumáról. Többek között ezt írta: „A gólya-szobákban üres a fal, még nincsenek igazán otthon”. Özv. Vadas Ernőné - olvasva e sorokat - levelet írt dr. Vörös Lászlóné igazgatónőnek: „... néhai férjem, Vadas Ernő fotóművész hagyatékából, melyben igen sok 18x24 cm-es nagyítás van különböző témákból (pesti és vidéki városképek, néprajz, Hortobágy, Balaton, Erdély, Kárpátalja stb.) egy ... collectiót nagyon szívesen ajándékoznék a kislányok szobáinak díszítésére ...” (1972. nov. 22.). Az ajándékozás megtörtént, s ki tudja miért - átépítés, átszervezés? - e fényképek 26 évvel később egy dobozból kerültek elő.

Vadas Ernő 1899 december 17-én Nagykanizsán született. 1918-ban készítette első fényképeit a szüleitől kapott 9x12-es fényképezőgéppel. 1925-ben elküldte képeit bírálatra a Színházi Életnek, és a visszajelzés biztató volt. A Mester - Balogh Rudolf - instrukcióival s mélyreható példájával indította útnak az ígéretes tehetséget, a jó szemű, tökéletesre törekvő fotográfust, aki 1929-ben felvételét kérte a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségébe, majd képeit közölte a Fotóművészeti Hírek.

A korai felvételek lágyító előtéttel - DU-TO szűrővel - készültek, hatásukban emlékeztettek még a nemeseljárások finom kontúrtalanságára, de a tükörfényes brómezüst felület egyedi hatásúvá tette a leginkább csendéletet ábrázoló fényképeket. Nem csak ő használta ezt a technikát, hiszen Dulovits Jenő, az eljárás egyik atyja szintén alkalmazta, sőt terjesztette is. Első gyűjteményes kiállítása 1936-ban volt, amelyről nem kisebb művészettörténész, mint Kállai Ernő az alábbiakat írta: „...biztos szemmel veszi észre Vadas Ernő a tovasuhanó, pillanatnyi jelenetben, vagy hangulatban is azt, ami benne nemcsak mint tárgy, vagy mint történés, hanem mint rajz és fekete-fehér folthatás is magkapó.” (Új Idők, 1936.8. 278.)

Az itthoni biztató értékelés előzményéhez hozzátartozik, hogy Vadas már 1931-ben, a svájci Camera pályázatán Libák című képével ezer aranyfrankos első díjat nyert. A legnépszerűbb külföldi kiállító. 1938-ban az American Annual Photography toplistáján 13424 fotográfus közül az ötödik helyre sorolják. Mai szóhasználattal élve gondolhatnánk: „elszállt vele a világ”. De szó sincs róla! A MAOSZ egyik fő szervezője lett, fotópályázatok állandó zsűrora, Kinszki Imrével és Seiden Gusztávval a Modern Magyar Fényképezők Társaságának alapítója, a Daguerre-centenáriumi kiállítás fő szervezője.

1939-ben Rosner Károllyal kiadták a Magyar Fényképezés című, a kor fotográfiáját elsőízben átfogó albumát, amelyben nem csupán szerkesztő, hanem szerző is volt. Közben az amatőrfényképezők Inóci Társaságával, de elsősorban barátjával, Kinszki Imrével járta a várost, az országot, és kereste, fényképezte a „hangulatot”. Az élet hangulatait. A természetadta látvány textúrája (egy zúzmarás kerítés, vagy az őszi fény finom rajza) ugyanúgy érdekelte, mint az elszigetelten élő, egyszerű ember nemes élete.

1940-es bélyegzője tanusága szerint „V.E. fényképész és lapillusztrátor”. A Kis kutya, nagy kutya című verses képeskönyv illusztrátora volt. Ő, aki a világ elismert élvonalába tartozott! A 40-es évek nyilas uralma Vadast sem kímélte. 1944-ben elhurcolták munkaszolgálatra, s Mauthausenből, majd Günskirchenből 1945 végén tért vissza (barátja, Kinszki Imre nélkül).

Újjongva üdvözölte az új életet. Az államosítás után a Magyar Fotó Állami Vállalathoz került, s így hivatásos fotóriporter lett. Ő, az örök „amatőr”. Az MTI Fotó „VA”-jelű fotósa tudósította a számára akkor reményteli, új életet. Közben nem csak okított, hanem a közélet, a fotós közélet fő irányítójává vált: a FOTO szerkesztőbizottsági tagja, a MUOSZ fotóriporteri szakosztályának vezetője. 1958-tól négy könyvben, Magyar Fotóművészet címmel folytatták az 1939-es Rosner-féle kiadványt. 1960-ban életműkiállításon mutatta be fényképeit a Szinyei-Merse teremben. 1962. május 30-án többször figyelmeztető súlyos betegségben meghalt.

Vadas Ernő ténykedése nem múlhat el nyom nélkül a 20. századi fotóművészet történetéből. Nem csupán tisztelői, barátai, tanítványai emlékezete tartja életben, hanem az is, hogy műveivel a század képi világának meghatározójává vált.

Járai Rudolf, a követő barát Négyszemközt a Mesterrel című írásában ezt írja: "Azt tartotta, hogy nem érdemes élni, ha nem dolgozhat teljes lendülettel."

Életművének megítélése akkor helytálló, ha legjava munkáit tesszük mérlegre. Vadas Ernő a szigorú selejtezők közé tartozott. Ő az a művész, aki tudatosan csak minőséget akart hagyni az utókorra. Igazak Hevesy Iván szavai: "Mert nem élt még a világnak művésze, akinek értékelése nem süllyedne, ha melléktermékeiből, vagy java műveit ezekkel összekeverve, felhígítva, még ki nem érlelt kísérleteiből vagy rossz óráiban félresikerült alkotásaiból akarnánk ... megítélni." (Foto, 1962. 341.p.)

A Fényképtárba került több mint ötszáz kép a hátoldalán eredeti pecséttel ellátott, tökéletes kidolgozású vintage-kópia. Hevesy Iván szerint - aki korunk szinte egyetlen meghatározó magyar fotóesztétájának tekinthető -: "... Vadas Ernő nem a kezdeményező, hanem a beteljesítő művésztípushoz tartozik: ő fogalmazta meg végleges alakban kora vizuális szemléletét."

A közölt képek - bízom benne - ehhez bizonyító erejűek.