TÓTH GYÖRGY PORTRÉI

Emlékszem, hogy nekem, aki korábban szocio-fotósként ismertem Tóth Györgyöt (a nyolcvanas években a Fényes Adolf Teremben kiállított, és kellő kultúrpolitikai izgalmat kiváltó sorozatában lepusztult budapesti villamosmegállókat mutatott be), milyen meglepetést okozott, amikor a kilencvenes évek elején a Dorottya utcában, Bachman Gábor „díszletébe” komponálva kiállította első portréit.

Azok a munkák tökéletesen új utat jelöltek ki Tóth György számára: ha úgy tetszik, a külső tájaktól a belső tájak felé való fordulást. Az új úthoz új technikára volt szükség: Tóth felfedezte a maga számára a többszörös expozíciót, a mozgás és az idő integrálásának olyan eszközét, amelyet a festészetben a futuristák vezettek be. A gyors egymásutánban többször exponált kép a negatívon finom elmozdulásokat rögzít, a kontúr bizonytalanná, ködössé válik; az arc és a jellegzetes mozdulat fázisokra való lebontása láthatóvá teszi az elillanó pillanatot, megragadja magát az időt.

Tóth György a portrékkal kezdte az új stílust: híres emberek, művészek és barátok itt is látható pszicho-arcmásaival. Szerencsés esetben ez a különös, lélekelemző portré hozzátesz valamit a személyiség rejtett vonásaiból, de arra is van példa, hogy a modell „ellenáll” az effajta beavatkozásnak.

Tapasztalatból tudom, hogy Tóth rendkívül gondosan és precízen készül fel erre a feladatra, és modelljeit többnyire jobban ismeri a felületes társasági viszonynál. Arra is van gondja, hogy ha nem elégedett az eredménnyel, többször is nekifusson ugyanannak a témának.

Látszólag más kategóriába tartoznak a test-képek, bár a módszer, a technika azonos.

A nagyközönség számára ismeretlen modellek jelennek meg: Renáták, Csillák, Mariannok és Loliták.

Megpróbáltam feltérképezni, hogy milyen irányt vette ez a – jobb híján – aktfotónak nevezett tevékenység. Kétségtelenül új elem a modell objektivizálása: eltérően a portréktól, itt nem a modell bonyolult vagy kevésbé összetett személyiségének boncolgatásáról van szó, hanem a test immaterializálásáról, átváltozásáról, anyagtalanná formálásáról. Sőt, újabban belép egy új elem is, a geometria. A Szimmetria-kísérletek Lindával címet viselő legfrissebb munkák csúcsára állított kocka- formában jelenítik meg a képi szimmetriát a fény térfoglalásával, a figura bonyolult, a térben egyre visszaszoruló elhelyezésével.

Az emberi – és ezen belül a női – test mint téma, egyidős a fotográfiával. A téma felhasználása és kihasználása igen széles skálán mozog: erotika és pornográfia, heteroszexualitás és homoerotika, társadalmi üzenet és formalizmus – hogy csak néhány aspektust említsek.

Másképpen használta fel a témát a 19. századi aktfotós, és másra figyelt a performance vagy body art művész.

Másképpen fényképezett aktot Man Ray, mikor a fiatal Meret Oppenheim volt a modellje, és másképp, amikor az úgynevezett szolarizált aktjait készítette.

Másképpen volt a test erotikus tárgy a századforduló francia fotósainak, és megint másképpen közeledett tárgyához, a kacér gyermeklányhoz az angol Lewis Carroll.

Ha Tóth Györgynek „ősöket” akarok keresni, akkor mindenekelőtt egy képzőművészeti ős-képre kell hivatkoznom: Courbet híres, az emberiség ősforrását szimbolizáló torzójára, melyet a a fotográfusok mellett a festők is továbbfejlesztettek (elég Egon Schiele osztrák festőre gondolnunk). De eszembe jut az amerikai Alfred Stieglitz híres, Georgia O’Keeffe festőnőt modelláló torzója, vagy Edward Weston, Imogen Cunningham hasonló tárgyú képei. És ne feledkezzünk meg André Kertész torzított aktjairól, Robert Mapplethorpe, Andrés Serrano, Thomas Florschutz test-képeiről, még akkor sem, ha ezek indítéka és esztétikai hatása egészen más.

Paul Virilio a fotós és filmes varázslatról értekezve az ős-filmes Meli?s-t idézi, amikor azt mondja, hogy a trükk alkalmazása lehetővé teszi számunkra a természeten túli, a képzeletbeli, sőt a láthatatlan kép megvalósítását.

Adjuk át magunkat Tóth György „trükkjeinek”, melyekkel megidézte a látványon túli látványt.

Néray Katalin