MOLNÁR EDIT VALLOMÁSA

Azt kérdezed, hogy 1951-ben, nő létemre miért választottam a fotóriporteri szakmát. A fényképezés, ahogyan az iparművészet is, korábban a polgárnők körében volt népszerű. Ahhoz, hogy valaki műtermet béreljen, asszisztenciát fogadjon fel, pénz kellett – ráadásul ez a szakma nem is igényelt évekig tartó egyetemi képzést –, és nők számára is elérhető, megvalósítható volt. Laub Jucitól Kálmán Katán, Langer Klárán át Reismann Marianig, Zinner Erzsébetig, mind ilyenek voltak. Meghatározó egyéniségei lettek a fényképezésnek.

A mi generációnk már egészen más volt. Mi a társadalom különböző rétegeiből jöttünk, de egyforma következetességgel dolgoztunk.

Magunkról beszélek, azokról, akik az MTI-nél voltunk – minden nap munkára fogva, folyton és sokat dolgoztunk. Másoknak sem lehetett könnyű, de talán egy képes hetilapnál nem volt annyira feszített a tempó, mint az MTI-ben, ahol benne kellett lenni a napi kiadásban. Az MTI ma nem az, ami volt (és ez a változás nem tíz éve kezdődött, a saját sorsomon keresztül éltem végig a hanyatlást), de valamikor ott dolgozott a szakma krémje. Ennek politikai okai is voltak, hiszen az ötvenes években más művészeket nem államosítottak, csak a fotóművészeket. Az addig nem túl jelentős Magyar Fotó Állami Vállalat egyszer csak alkotóműhellyé alakult át. Az a furcsa alakzatú riporteri szoba egy hétfői napon számomra teljesen megváltozott: igazi, régi vágású úriemberek jelentek meg. (Abszurd dolog, hiszen az ötvenes években jártunk.) Vadas Ernő, Sziklai Dezső, Csörgeő Tibor és Seidner Zoli bácsi nyakkendőt viseltek. Választékos modorral, polgári neveltetéssel, kultúrával, zeneszeretettel, nyelvtudással rendelkeztek. Ők olyan nevek, akiket én, a tizennyolc éves, minden előképzettség nélküli kislány addig csak hallomásból ismertem úgy, ahogy. Ma hiányzik a szó eredeti értelmében vett régi iskola, nincsenek alkotó műhelyek, mert mi még nem vagyunk polgárok, csak szeretnénk újra azokká válni.

A gimnáziumba jártam, amikor olvastam az újságban, hogy a Színművészeti Főiskolára érettségi nélkül is lehet jelentkezni, és nekem már voltak színésznői ambícióim. Másodikosan bukásra álltam matematikából, Gróf tanár úr meg is mondta, hogy már nem tud megvédeni (mert egyébként jó tanuló voltam), de felajánlotta, hogy nyáron segít felkészülni a pótvizsgára. Én meg bementem a Főiskolára, de nehogy azt hidd, hogy tudtam egy verset, vagy bármit megtanultam volna. Helyzetgyakorlatokat csináltattak velem, meg felolvastattak prózát vagy verset. Meglepődtek, hogy csak úgy beállítottam az utcáról; nem mondták, hogy nincs hozzá képességem, de azt tanácsolták, hogy mégis jobb lenne, ha leérettségiznék. És nagyon jó, hogy ezt tanácsolták. Csakhogy én már a barátnőmnek elmeséltem, hogy abbahagyom a gimnáziumot, és a Főiskolára fogok járni. Azt nem tudom, miért voltam ilyen magabiztos. A legjobb barátnőmmel, aki még ma is megvan, lázasan tárgyaltuk, hogy mit lehetne ezek után csinálni. Semmi kedvem nem volt visszamenni a gimnáziumba. Az utcán éppen ott állt egy vitrin, amiben a Magyar Fotó anyagai voltak, színészképek, és az jutott eszembe, hogy valahogyan így is be lehetne cserkészni a színészetet. A képek mellett ki volt téve egy telefonszám, én meg úgy, ahogy voltam, köpenyben, iskolatáskával fölhívtam őket, hogy szeretnék fotóriporter lenni. Másnap bementem, iskolaköpenyben, nagy copffal, hogy én vagyok a Molnár Edit. Volt nagy csodálkozás. Faggattak, hogyan gondolom ezt a tanulás mellett. Megnyugtattam őket, hogy az iskolát otthagyom, tán azt is mondtam, hogy pénzre van szükségem, dolgoznom kell. Meg, hogy már gyerekkoromban is úgy szerettem a fényképészetet. Akkoriban, 1950 körül ez még nem volt divatos szakma, próbaidőre fölvettek. A gimnáziumban be is jelentettem, hogy kimaradok, Gróf tanár úr bánkódott, és a lelkemre beszélt, hogy később érettségizzek le. A Magyar Fotónál meg, persze, kiderült, hogy a zárról legfeljebb a rigli jut eszembe – fogalmam sem volt a fotózásról. Otthon egy hónapig meg sem mertem mondani. Köpenyben és az iskolatáskával jártam dolgozni. Aztán bevallottam anyámnak, hogy már nem iskolába járok. Gyanús voltál, felelte, mert még annyit sem tanultál, mint egyébként. Magyaráztam neki, hogy ez olyan munka, amivel majd színházba is bejuthatok, és én egyébként is színésznő akarok lenni, ő meg, amilyen intelligens és okos volt, azt felelte, te tudod, most már felnőtt lettél, ez már nem olyan, mint az iskola.

Utólag is meg kell köszönnöm Botta Ferinek, aki felvételező volt, hogy a hónom alá nyúlt, segített. Bizony a fiatal riporterek cipeltették velem a nehéz felszerelést maguk után, mint egy kis kulival, meg leküldtek tízórait vásárolni. De kitartottam.

Akkor jött a nagy változás, amit az elején meséltem, az úriemberekkel, az igazi polgárokkal. Lehet, hogy idealizálom, de az biztos, hogy a velem való törődés, a neveltetésem megváltozott. Akkor vissza is mentem a gimibe, és még a Gróf tanár úrnál leérettségiztem estin. Amit elképzeltem a színészképek láttán, hogy majd elmegyek, tartom a lámpát, meglátnak és felkiáltanak, hogy ő az, őrá vártunk, itt az új Jászai Mari! – az egészen másként lett. Megijedtem attól a hisztitől, ami a színházban volt, zavaromban megkérdeztem, hol találok egy konnektort, és akkor valamelyik színész azt felelte, hogy itt a fenekem, dugja bele. Én lecsaptam a lámpát, és kirohantam. Utánam jött a Várkonyi Laci bácsi, a neves színházi fotós, nyugtatgatott, vigasztalt, a Básti is átölelt, és a lelkemre beszélt, hogy látja, a színházi világ ilyen. De jó, gondoltam, hogy nem vettek föl a főiskolára! Esküszöm, azóta is örülök, hogy nem lettem színész, sokkal szuverénebb lehettem így.

Velünk, fiatalokkal ezek az erőszakos államosítással odakényszerített nagyszerű emberek egy cseppet sem éreztették a sértettségüket. Beszéltek róla, de velünk szemben az ellenérzésnek egy szikrája sem volt bennük. Tanítottak, segítettek bennünket. A szakmát szenvedélyesen szerették. Az addigi, egymás közötti laza kapcsolataik – hiszen önállóan dolgoztak, legföljebb a MADOME-ban találkoztak néha – a kényszerű együttlét hatására nagyon intenzívekké lettek, naponta látták egymás munkáit, szenvedélyesen értékelték, megvitatták a képeiket. A Tanács körúti riporterszoba igazi alkotóműhellyé alakult át. Minden héten (és ez nem volt kötelező marxista szeminárium) mindenkinek ki kellett tennie a falra a legjobb képeit, de abba már mi is belekerültünk, egészen fiatalon. Amikor a mesterekkel mentünk fotózni, én leginkább Vadas Ernőhöz csatlakoztam, egyébként ő és Langer Klári voltak a legjobb pedagógusok. Ott volt még Szécsényi Józsi bácsi is, aki az Est lapoknál dolgozott azelőtt, fantasztikus dolgokat mesélt a régi fotóriporteri munkáról. Nagyon fiatal voltam még, nekem múlt századi történetnek hangzott, pedig amit a sajtótörténetről, az Est lapokról, az akkori újságírókról mondott, pótolhatatlan volt. Ezek között az emberek között dolgozni hallatlan nagy mesteriskola volt. Képzeld el, hogy naponta hallottunk a tónusokról, a kompozíciókról, a nagyítás trükkjeiről, ebben a légkörben nevelődtünk mi, akkori fiatalok: Pálfai Gabi, Friedmann Bandi, Keleti Éva, Mikó László, Lajos Gyuri. Az igényesség volt a legfontosabb, nem a mennyiség.

A napi feladat az volt, hogy az épülő szocializmust, az országot kell fényképezni, és Vadas Ernő a maga stílusában gyönyörűen megoldotta a feladatot. Nem lakkozottan, hazugul, hanem igényesen, szépen. Egy gyárbelsőt is Linhoffal fényképezett, pásztázó fényekkel, fantasztikusan komponálva. Nem igaz, hogy szoc. reál munkásokat fényképezett, hanem tiszteletben tartotta az emberi arcot. Egyszer, amikor Sárospatakról jöttünk haza, a vonaton mesélt az államosításáról: azt mondta, egyszerűen nem hitte el, hogy sorra fog kerülni, hiszen mennyi kitüntetése, pályadíja van. Az összes negatívját, fényképezőgépét, még a töltőtollát is államosították. Azt is meg kellett érnem, amikor őt 1961-ben megtámadták, kispolgári, retrográd szemléletűnek, gyöngyösbokrétásnak bélyegezték. Eléggé ízléstelen volt számomra, hogy azt a Vadas Ernőt támadják, akinek – azt hiszem – 1958-ban, a Szinyei-teremben (ami ma az Írók könyvesboltja) volt kiállítása. Nagy dolognak számított, hiszen ez volt az első gyűjteményes fotókiállítás, amit én megértem. Nem is értettem, hogyan szabad ilyet csinálni, egy élet munkája után így bánni valakivel?

A Magyar Fotónál volt egy kiváló vezető, Szegedi Emil, aki mint polgári újságíró politikailag szintén pettyesnek számított, de igazi zsurnalisztaként a fotóhoz is értett. Bármennyire nem feledjük a tényeket, a lódenkabátot, a félelmet, Dalos elvtársnőt, akitől tényleg féltünk, a riporterszobából csak az alkotói, szenvedélyes vitákra emlékszem, képértékelésekre, minőségi munkára. Állítom, hogy Gink Karcsi is minden szörnyűséges körülmények ellenére akkor csinálta talán a legszebb képeit, A festő halálától a Szabó Lőrinc-portréig. Mintha egy alkotótáborban lettünk volna. Karcsi talán huszonnyolc éves lehetett, és kihívóan, divatosan öltözködött, szűk nadrágja volt, akkor jampecoknak hívták az ilyeneket. Volt egy csíkos zoknija is. Kérdezte is tőle valaki: látta már ezt a zoknidat a Dalos elvtársnő? Ő meg azt felelte, hogy még nem, de ha meglátom, így fogok neki köszönni, és mutatta közben, ahogy most én: jó reg-gelt kí-vá-nok Da-los elv-társ-nő, és úgy menetelt, hogy közben felhúzta a nadrágszárát. Nevettünk, mint most te.

Szegedi Emil után Botta Ferenc lett a szerkesztőség vezetője. Én két évig a Képes Sportnál voltam, csak 1957-ben mentem vissza, és a Magyar Fotót akkor már MTI Fotónak hívták. Botta még őrizte a minőségi szemléletet. Akkor már Gink, Csörgeő, Jónás, Langer, Sándor Zsuzsa nem voltak ott. Maradtak Seidner, Sziklai, Vadas Ernő bácsi, Járai Rudi, és voltunk mi, a fiatalabb nemzedék: Pap Jenő, Friedmann Bandi, Lajos Gyuri, Pálfai Gabi és Molnár Edit. Pálfainak, Friedmann-nak és Lajos Gyurinak mint a fiatalok képviselőinek volt először kiállításuk, azt hiszem, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, utánuk jöttem én, 1961-ben, Balla Demeterrel és Tillai Ernővel. Ugyanabban az évben nyertem aranyérmet egy nemzetközi fotópályázaton a Richter-képemmel. Botta adott arra, hogy minden kiállításon, pályázaton szerepeljünk, falon legyünk. Sokáig irigylésre méltó volt bekerülni az MTI-be. Botta javasolt engem a Vadas Ernő terembe, önálló kiállításra. Segített a válogatásban, neki köszönhetem azt a tárlatot. Azt kell mondanom, hogy a hatvanas évek közepéig, ahol megjelentünk, taroltunk.

Botta 1967-ben halt meg fiatalon, negyvenhét évesen. Nem tudom, hogy ezzel függ-e össze, de az MTI lassan kezdett megváltozni. Pap Jenő a hetvenes évek elején újra próbálkozott a minőségi fényképezéssel, meg is alakította az ún. archív rovatot, de aztán az is elhalt. Nagyon fájdalmas nekem erről a szétesésről beszélni még most is, pedig teljesen elidegenedtem már tőlük. Arra emlékszem, hogy Friedmann Bandi, a Szerelem sorozatával, Lajos Gyuri – akit elfelejtettek ugyan, de én emlékszem rá – akkor csinálta a legjobb dolgait, még a Pálfai Gabi is akkor indult meg. Mert akkor még különválasztották a mennyiségileg teljesítőket, és azokat, akik a minőségi munkára is képesek voltak. Volt írásbeli dicséret, a dicséretnek voltak fokozatai – és aztán ezt az egészet összekeverték. 1967-ben, Kondor Béla iránt érzett szimpátiája okán, Nagy László nyitotta meg a kiállításomat, bár még nem nagyon ismertük egymást akkor személyesen. Én nem tudtam bezupálni a mennyiségi munkába, nem olyan alkat vagyok. A privát életem is más volt, akkor én már Kondorhoz és az ő szellemi köréhez tartoztam, őket, megmondom őszintén, többre tartottam, mint iksz rovatvezetőt az MTI-nél. Meg is kaptam, hogy ez nem művésztelep; itt tudósítani kell minden nap. Nekem az MTI-nél egyáltalán nem volt könnyű. Egyszer megkérdeztem Horvát Tamást, hogy mi a baj velem – őt legalább meg lehetett közelíteni –, azt mondta, semmi, nagyon tehetséges vagy, de dolgozz többet. Az, hogy olvasok, figyelek, jelen vagyok, az nem munka? Azt felelte: én azt nem tudom eladni.

Most aztán el tudják adni.

Én nem azért mentem vissza fényképezni, mondjuk Kassákhoz, mert előszörre nem sikerült a kép, hanem mert még jobbat akartam. Kellő tapintattal megérezhető, hogy mikor lesz fárasztó a dolog, amikor már csak udvariasságból viselik el a fényképezést; akkor abba kell hagyni. Gyakran az első találkozáskor csak beszélgettünk, de utána már a második megkeresésnél egészen más módon fogadtak, úgy mentem oda, mint egy ismerős. Ezekhez a munkákhoz szükség volt időre. Lengyel Józsefet nem az MTI ösztönzésére kezdtem fényképezni, ott nem is olvasták a dolgait. Az Új Írásban jelent meg a hosszú visszaemlékezése, fölhívtam, hogy élmény volt olvasnom, amit írt. Gyanakodva fogadott, vajon ki küldhetett engem, nem győztem magyarázni neki, hogy még meg sem mondtam a főnökömnek, hogy Lengyel Józsefet akarom fényképezni. Lassan fölengedett, rengeteget beszélgettünk, és életre szólóan megmaradt a kapcsolatunk. Ezt hogy a fenébe lehetett volna az MTI pontrendszerében teljesítményként elszámolni? Sehogy! Mindig lemaradtam a fizetéskor, mindig hátul kullogtam. Valamit valamiért. Megvannak a képek, vannak emlékeim. Éppen most írtam az egyik irodalmi folyóiratnak Kondorról két történetet. A találkozásokról, beszélgetésekről folyamatosan feljegyeztem ezt-azt, amit írtam a könyveimben is, az mind hiteles volt. Talán annyiban mások az én emlékeim, megfigyeléseim, mint a többiekéi, hogy női szemmel, szemlélettel, érzékenységgel, nem pedig irodalompolitikai, irodalomtörténeti megközelítéssel figyeltem őket. Én megfigyeltem, hogy Veres Péter összeszedte a férges almákat, szépen kivágta, és a bicskája hegyén odanyújtotta, hogy jó még ez. Igazi takarékos, parasztemberi gesztussal.

A hetvenes években Horvátot többször meghívták a Fotóművészek Szövetségébe zsűrizni, és láthatta, hogy mennyire kezd a külső szakma megerősödni, hogy az addig lekezelt lapkiadósok milyen jók, mennyire izmosodnak. Ők kezdték el először zsánerszerűen fényképezni a politikusokat. Nem kötötte őket a kincstári protokoll, mint az MTI-seket az, hogy a politikusokat ikonosztázba valóan lehetett csak megörökíteni. (Gadányi ilyen újszerűen fényképezte a minisztertanács ülését.)

Én nem szerettem protokollt fényképezni, csak ami a kulturális élethez tartozott: Akadémia, Írószövetség. De egyszer el kellett menni Aczélhoz, mert fogadott egy Nobel-díjast, és éppen senki nem volt benn az MTI-ben. Így mentem én. Egy hosszú, indiai nyáriruha volt rajtam, Aczél két titkárnője rögtön kérdezősködött, hogy hol vettem, erre kijött Aczél is – mondanom sem kell, tudta, hogy ki vagyok – és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Hosszan beszélgettünk Aczéllal írókról, fotókról, beszélt arról, hogy az esküvőjükön Zinner Erzsébet fényképezett. Akkor megkérdeztem őt: nem lehetne maguknál otthon fényképezni csak úgy, protokollmentesen? Azt válaszolta, hogy de lehet, megbeszéljük. Jött a Nobel-díjas, fényképeztem, elköszöntem. Már nem tudom, hogy miért, szakmai féltékenységből, a beidegződött merev szemlélet miatt-e, vagy mert nem voltam párttag, de akadályokat gördítettek a dolog elé. Egyszerűen el kellett volna mennem egy délután, és ma lenne egy exkluzív anyagom Aczélról. Biztosan másokról is készülhettek volna zsáneranyagok, nemcsak az unalmas ikonosztáz.

Egyre rosszabb, egyre gyengébb vezetők jöttek az MTI-hez; hol volt már Botta Feri, Pap Jenő? Éreztem, hogy ezek már nem partnerek, nem tudok velük beszélni.

A Műcsarnokbeli kiállításomat eljött megnézni Pozsgay Imre, én is ott voltam véletlenül. Körbevezettem, emberi léptékű politikus volt, nem panaszkodtam, és nem arról beszéltem neki, hogy milyen kevés a fizetésem, hanem arról, hogy a fotónak milyen fontos dokumentatív szerepe van, mennyire jelentős az MTI archívuma, és másutt is kincsek vannak – milyen jó lenne egy modern történelmi arcképcsarnok! Pozsgay, aki akkor nagyon fogékony volt és ambiciózus, azt mondta, hogy várja a jelentkezésemet. Komolyan gondolta, amit mondott. Meg is kerestem, és felvázoltam neki az elképzeléseimet. A Nemzeti Galériában tudtam volna elképzelni a gyűjteményt, szociológus, történész, fotós kurátorokkal. Sajnos, a Szövetségből nem álltak mellém, és Pozsgayt is menesztették. Nincs bennem sérelem, de az mégiscsak furcsa, hogy a végül is megvalósult fotómúzeumnak én még a perifériáján sem lehetek.

Jártam a magam útját, kilógtam a sorból az MTI-ben, de tőlem nem vehették el az írókkal, művészekkel való barátságokat, az élményeket, a hosszú beszélgetéseket. Származott ebből sok hátrányom, de hát, valamit valamiért. Nagyon gazdag és tartalmas volt a pályám. A családi háttér és a szakmai igényesség, amit az öregektől, az elittől tanulhattam, elindított a minőség felé. A baráti, ismeretségi köröm csupa értékes emberből állt.

Legjobban Kondor Béla hatott rám. Ötvenhat után Makrisz Agamemnon szervezett egy nagy sikerű tavaszi tárlatot, olyanokkal, mint Korniss Dezső, Kassák, talán még Kmetty is ott volt. Botta kiküldött a tárlatra zsánert csinálni. Az én korosztályomnak ezek az emberek addig teljesen ismeretlenek voltak, mi a szoc. reálon nőttünk föl. Egyszerűen rácsodálkoztam a képekre. A grafikák között volt egy egészen különleges munka, kicsi emberkék tüsténkednek, csigákat húznak, sürögnek-forognak, maguk sem tudják pontosan, hogy mit. A világpusztulást jelenítette meg. Inkább éreztem, semmint tudtam, ahogy ma, hatvanhét évesen meg tudom magamnak fogalmazni. Éreztem, hogy egészen más, mint amit addig láttam. Nem voltam művelt képzőművészetileg, de megfogott. Lelkesen meséltem a képekről Botta Ferinek – aki egyébként szerette a képzőművészetet –, ő meg elküldött a képzőművészek szövetségébe, hogy szerezzek meg néhány címet, és fényképezzek le egy-két művészt. Nem mondom, hogy lebeszéltek volna Kondorról, de inkább másokat ajánlgattak. De én úgy hittem, ő az én emberem. Megkaptam a telefonszámát, fölhívtam, fiatalon is rekedtes hangja volt, ő is le akart beszélni a dologról. Elképzeltem egy törékeny, alacsony, nagyon intellektuális, morózus öreg urat. Hívtam egy sportriporter kollégát, hogy segítsen világítani, akkoriban még nagyon sok fölszereléssel dolgoztunk, és a kollégák között természetes volt a segítségnyújtás. Mondtam is a Mikó Lacinak, hogy ez egy morózus öregúr, jobb lesz, ha ketten megyünk. A Pozsonyi úton cammogtunk a tizenhármas villamossal, egy csodálatosan szép Bauhaus ház előtt szálltunk le, gyönyörű lépcsőháza volt. A névtáblákon ilyen nevekkel: Hatvany, Major, Szabolcsi Bence és Kondor-Kaufman. Rossz volt a lift, fölmentünk a negyedikre. Becsöngettem, nyílt az ajtó, és ott állt egy szőke, nagyon szép kék szemű, kicsit ragyás képű fiatalember, világoskék ingben és sötét nadrágban, Krisztus-saru a lábán, egy tejes üveg volt a kezében, ami egyébként nem volt rá jellemző.

Átnéztem a feje fölött, és mondtam, hogy Kondor mestert keresem. Azt hittem, hogy albérlő. Fülig szaladt a szája, és azt mondta: én vagyok az, nem baj? Ahogy később elmesélte: ő engem egy szőrös lábú, nagy fenekű, erőszakos öreg nőnek gondolt a telefon után. Fiatalok voltunk, rögtön szót értettünk, nem művészetről beszélgettünk, de megcsináltam az első igazi kiállítási képemet, ahogy ül a harsonás angyal előtt.

Két zsenivel találkoztam a pályafutásom során, ő volt az egyik. Nemcsak grafikus és festő volt, muzsikált is, és az utolsó időkben verseket is írt, de elsősorban egyetemesen gondolkodó zseni volt, aki nemcsak az erdőt, a fát, a levelet, hanem a levelek hajszálereit is pontosan látja. Gyönyörűen beszélte a nyelvet, nem tűrte a pontatlanságot, rögtön rám csapott, ha ilyet érzékelt nálam. Hallatlanul póztalan volt ugyanakkor, mindenkivel közvetlenül tudott diskurálni, a hórukk melóssal is a krimóban. Óriási szellemi vonzása volt, jártak hozzá irodalmárok, építészek, zenészek is. Tudod, mit csináltak a Gross-sal? Merklin vonatokkal játszottak, és közben, mellékesen két mondat Bosch művészetéről, de már kiabáltak is, vigyázz, az alagútban megy a mozdony! Semmi nagyképűség nem volt benne, egészen természetes módon viselkedett. Akkor kerültem Kondorhoz közelebb, 1958-ban, amikor Pilinszkyvel együtt nagyon mellőzöttek voltak. Sokszor beszélgettek, és én akkor inkább csak megsejtettem, kapisgáltam a lényeget.

Kondor velem szemben is nagyon kritikus volt. Amikor már azt hittem, letettem valamit az asztalra, és elkezdtem sznob módon affektálni, akkor rám csapott: Mit képzelsz magadról, neked most kell elkezdeni gyűjtögetni, tudatosan felépíteni az életművedet. Tudod, most mit néznek meg rajtad? Hogy hű, de jó kis segge van! Azt gondolják, hogy talán lehetne valamit veled kezdeni. Neked most azzal kell foglalkoznod, hogy ha negyvenéves leszel, már magától értetődő szakmai elismertséged legyen.

Hú, de megsértődtem. Hogy mondhat ilyet, amikor én már milyen jókat beszélgetek a komoly művészekkel?! Fölugrottam, rohantam le a lépcsőn. Ő meg kihajolt utánam a lépcsőfordulóban, és azt kiáltotta: akkor vagy csak igazán nagy hülye, ha most megsértődsz. Mire leértem, tudtam, hogy igaza van, sőt tudtam azt már menet közben is.

Amikor elmentem valakit fényképezni, előtte mindig felkészültem. Füst Milánhoz úgy állítottam be, hogy bár nem a Feleségem történetét (ahhoz akkor én még fiatal voltam), de a Konstantin úr ifjúságát elolvastam. Soha nem mentem úgy senkihez, hogy ne olvastam volna, képzőművészek esetében, hogy ne láttam volna tőle valamit. Nemcsak az udvariasság miatt. Hiszen egyébként nincs mivel indítani a beszélgetést, valahol el kell indulni, létre kell jönnie egy kapcsolatnak. Időközben jöttem rá, hogy érdemes a forrásvidéket megkeresni.

Nem véletlen, hogy Nagy Lászlóval 1975-ben Iszkázra mentem le, ahonnan az egész költészete táplálkozott. Amikor elolvastam Nagy László Rege a tűzről és jácintról versciklusát, akkor pontosan tudtam, hogy Iszkázra kell lemennem. Ugyanígy, Az anyám könnyű álmot ígér olvasása után elmentem Erdélybe, Sütő András forrásvidékére, akkor még élt az édesanyja is. Bejártuk mindazt, amiről Sütő írt. Balmazújvárosba Veres Péter nyomán mentem, mert tudtam, hogy a Gyepsor, az irodalmi, de földrajzi, történeti fogalom is. Bánom, hogy azt a negatívot átadtam az MTI-nek, mert az ma hamisítatlan történeti szociofotó. Az a paraszttípus, amit én ott fényképeztem 1974-75-ben, az utolsó öt percben örökítődött meg, ma azt már nem láthatod Magyarországon. Azzal a fehér inggel, kalappal, olyan tartással, amilyen azóta sincs, pedig azok az emberek szegények voltak, és éppen eleget szenvedtek. Ma már csak az elhízott svájci sapkásokat lehetett látni. Tudtam, hogy velük el fog tűnni egy emberi magatartás, egyfajta viselkedés, eltűnik mindaz, amit ők képviselnek.

Hogyan kezdtem el portrékat fényképezni? Hatvanyról készült az első képem, 1960-ban. Vértes Marcell kiállításának megnyitóján egyszer csak látok bejönni egy furcsa, arisztokratikus, magas, sovány, sárgás arcbőrű, nagy barna szemű férfit, akit nagy hölgykoszorú vesz körül. Valahonnan előkerült egy fotel, leült, és én nem tudtam levenni róla a szemem. Valaki megszólalt mellettem: csinált már fényképet Hatvany Lajosról? Átfutott rajtam: Hatvany, Ady, József Attila, Jézusom, itt az egész irodalom érettségi. Abban a pillanatban exponáltam, az az egy képem van róla.

A másik fontos helyem, a belvárosi Quint eszpresszó, szellemi találkahely volt, ma már az sincs meg. Sokan jártak oda értelmiségiek. Ott mondta Németh Lajos, Dávid Kata, Czine Miska, Bodnár György, hogy először a nyugatosokat kellene fényképezni. Nekem abban az időben eseményriportokat kellett az MTI-nél csinálnom, de mellette ezt is elkezdtem. Füst Milánt, Tamási Áront fotóztam akkoriban. Aztán egyre inkább érdekelni kezdett a zene, elmentem a főpróbákra és az esti hangversenyre is. Jártam az Egyetemi Színpadra, ami a hatvanas években nagyon izgalmas hely volt. Ezeket az információkat, főleg Botta Feri halála után, már magam gyűjtöttem be. Ahhoz a generációhoz és társasághoz tartoztam, ahová Gaál Pista, a fiatal Durkó Zsolt, Szokolay, Gross, Kondor; és még ott voltak Illyésék, még éltek akkor, Kodály is élt. A mostani fiataloknak, azt hiszem, nehezebb eligazodniuk a’tekintetben, hogy mi a minőség.

Abban igazuk volt az MTI-ben, hogy akkoriban már nem hallgattam rájuk, hanem inkább erre az értelmiségi körre, meg a belső igényességemre. Magától értetődő volt, hogy figyeltünk a társművészetekre, egymásnak ajánlottuk, ha valami jót láttunk. Huszárik remek filmet csinált, az Elégiát; felhívtuk egymás figyelmét az ilyesmire. Meg kellett nézni az újdonságokat, sokat lehetett tanulni belőlük, fotósként is. Engem már nem lehetett besuszterolni az MTI akkori keretei közé. Az egyik későbbi vezető ki is mondta, hogy az MTI-nek luxus a Molnár Edit. Most megkérdezem: hát a mostani képeik, a mostani MTI, az milyen?

A Szövetségben soha nem alakult ki annak a nagyszerű riporterszobának a hangulata. Végvári próbálkozott, de számomra mégsem lett alkotóműhellyé. Voltak ott egyeduralkodók, tehetséges emberek, igaz, nekem már volt egy elég gazdag baráti köröm. Több kortársammal kellemes a viszonyom, Ballát, Kornisst, Fénert, Hemzőt kell megemlítenem, mint akiket számon tartottam. Emlékszem arra is, amikor azt mondták, hogy az elvonatkoztatott fotó az igazi fotóművészet. Mi csak a kukucskálók vagyunk.

Hát tudod, arra gondoltam magamban: édes gyerekeim, tudjátok ti egyáltalán, hogy ahhoz milyen szem kell, hogy azt kukucskáld, ami a lényeg, és ne azt, ami a divat? Dávid Kata az egyik kiállításom megnyitóján azt mondta, hogy a minőség szolgálatába álltam, a nagy generációt fotóztam. Nem a popgenerációt, hanem azt, amelyik Lyka Károllyal kezdődött.

Az én életembe ennyi fért bele. Én ma már fotózgatni alig szoktam, egy-két kiegészítő képet talán. Ha a jóisten ad még erőt, akkor a visszaemlékezéseimet megírom. Most éppen Korniss Dezsőről írtam, meg Barcsayról és Bartóknéról.

Kanyarodjunk vissza a színészi ambíciókhoz! A beleélő képességhez, az azonosulási képességhez. Ez segített a megörökítésben. Nem hiszem, hogy érzelem nélkül lehet fényképezni. Nem fog menni. Van tárgyilagosság, valamennyi kell, bennem is van. Vannak olyan képeim, amelyeket ma már nem is állítanék ki, mert túl szentimentálisnak érzem őket. Érzelem nélkül mégsem lehet. Olyan is ez a világ ma, amilyen.

Még valami: sohasem éltem vissza az emberi arcokkal. Hogy jövök én ahhoz, hogy visszaéljek valakinek az arcával, aki egyébként is kiszolgáltatott nekem, hiszen a kezemben van az instrumentum, én szegezem rá! Áll egy ember a botjára támaszkodva, mosolyogva beszélget velem, és abból én csinálok egy olyan figurát, mint az Elvarázsolt kastélyban, csak azért, mert jópofán néz ki. Ez lehetetlen!

Tevékeny vagyok, bár azt mondtam, hogy soha többé nem csinálok kiállítást, mert az vesszőfutás volt. Valaki beadja az életműkiállítása költségvetését egymillió kétszázezer forintról, és kap százhuszonötezret; mondhatom, arculcsapás volt! Amikor megtudtam, úgy éreztem magam, mint a katona, akit meglőttek, csak még fut tovább, és csinálja a dolgát…

Mégis fölvettem a kesztyűt, és ahol csak lehetett pályázni, mindent végigpróbáltam. Nem panaszkodhatom, mert siker volt a kiállításom. Bár amikor interjút kértek tőlem a kiállítás kapcsán, többen meg voltak lepődve, hogy nekem nincs albumom. Tényleg, hogyhogy nekem nincs fotóalbumom? Holnapután hetvenéves leszek.

Mégsem érzem, hogy valamiről is lemaradok. Az életnek – minden mai durvaságával együtt – lehet örülni. Lehet örülni ennek a szép őszi napnak. A lét öröme a legfontosabb, ami mellett elrobogunk. A fotós szakma fiatalos szakma. Kell hozzá a jó, rugalmas fizikum, egyfajta nyitottság, fogékonyság, kíváncsiság, ami a fiatalság fokmérője. Ma biztosan többet tudok, de kevésbé vagyok rugalmas fizikailag és lelkileg, mint amikor huszonöt éves voltam. Negyvenévesen nagyon zavart, hogy ki kell állnom, úgymond, a placcra. Emlékszem arra, hogy mennyire sajnáltam Rédner Mártát, amikor eseményt fotózott, a szemüvegét le-fölvéve. Ezért választottam azt a fajta portréfényképezést, amikor elmehettem ahhoz, akit fényképezni akartam; addigra már ismertek, és beszélgetve dolgozhattam. Az igazán elegáns az lett volna, ha olyan helyzetbe születek, hogy lehetett volna egy műtermem, és hozzám jönnek el. Mert a végén már azt is untam, hogy én csöngetek be másokhoz.

Lehet, hogy én előbb érzékeltem az idő múlását, bár úgy látom, hogy a kollégáimra is érvényes, hogy egy bizonyos kor után már nem tudják ugyanazt produkálni, mint korábban. Főleg azokról beszélek, akik, mint én is, dokumentarista fényképészek. Szembe kell nézni a tényekkel, és tudni kell váltani. Amíg bírom, az írást szeretném folytatni.