INTERJÚ ALMÁSI LÁSZLÓ FOTÓRIPORTERREL

– A fotográfusok egy része szenvedélyesen érdeklődik a fotótechnika iránt, van, aki emiatt lépett a pályára. Almási László is technikamániás fotós?

– Megtanultam a gépen, hogy ha ezt megnyomom, ez van, ha azt, akkor az, de technikailag borzasztó antitalentum vagyok. Így vagyok az autóvezetéssel is, állítólag remekül vezetek, de ha baj van… Nálunk itthon, ha kell, a feleségem veri be a falba a szöget. Kiveszi a kezemből a kalapácsot, ez onnan eredhet, hogy nekem valaki mindig kivette a kalapácsot a kezemből, gyerekkoromban a nagyapám, aztán egy nagybácsim, most meg a feleségem. El sem jutottam odáig, hogy én csináljam, mondjuk, nem is nagyon akartam. Annak idején a lapnál ugyan még mi kevertük a hívót, magunk laboráltunk, de volt egy receptünk, annak alapján kellett kimérni a vegyszert, összekeverni, és kész. Ragyogó recepteket kaptunk az MTI-től, azokon nem kellett javítani.

– Egy korábbi Fotóművészetben megjelent interjúban azt mondta: Hirsch (Híres) Tibor mellett sokat lehetett tanulni. Pontosan mit tanult tőle?

– Ő a Művelt Nép fotósa volt, és sokaknak ma már semmit nem mond a neve. Nagyon jó barátságban voltunk, esténként elmentem vele riportokra. Mindent csinált: múzeumi fotót, színházi előadást, riportokat, portrét. Nem kellett elmagyaráznia a dolgokat, láttam, hogy ő mit és hogyan fényképez. Hogyan világít, hogyan jut olyan helyzetbe az alanyokkal, hogy azok elengedik magukat. Másként nem is lehet lefényképezni valakit, illetve lehet, de azok a képek olyanok is. Meg lehet nézni a mai sajtót, a portrékat: tragédia!

Érdekelt, bár akkor még nem is tudtam, hogy valamikor ebben a szakmában fogok elhelyezkedni. Csakhogy jött 1956, egy sereg fotós elment, a Képes Sportnál nem maradt senki. Katona voltam, és 1956 novemberében felszólítottak, hogy maradjak ott pufajkásnak, vagy pedig leszerelnek. Én az utóbbit választottam, mert politikailag sem volt ambícióm, meg lelövetni sem akartam magam. Ilyen egyszerű motivációim voltak. Nagyon jól jött 1957 márciusában, hogy a Képes Sporthoz kerülhettem. Komlós Tibit vitték oda az MTI-től, Hemző Karcsi, akivel Hirschen keresztül lettünk barátok, a Honvéd egyesülettől jött, ők pedig hívtak engem. Így lettünk hárman. Ott aztán meg kellett tanulni a sportot is. Ami egy külön világ. Azelőtt itt-ott már megjelentek a képeim.

– Milyen megbízásai voltak addig?

– Például elmentünk Híressel az egyetlen pesti babakészítőhöz a körúton, csináltunk felvételeket, és amikor a tulajdonos akart még csináltatni magának képeket, akkor Hirsch – akinek rengeteg munkája volt – engem kérdezett, hogy nincs-e kedvem elvállalni. Fogtam a kis Flexaretemet – ez egy 6x6-os gép, a Rolleiflex cseh utánzata, gondolhatja, milyen volt –, és gyerünk. Próbáltam nagyon jól megoldani, mert ez egy kis többletpénzt jelentett, meg azt, hogy közelebb kerülhettem a szakmához. Lapokhoz is beajánlott Híres, amikor ő nem tudott elvállalni valamit. Megkérdezték tőle, hogy az jó lesz-e? „Igen – felelte –, ugyanolyan, mintha én csinálnám.” Itt-ott meg lehetett ugyan jelenni, de nem volt könnyű. Akkor sem volt könnyű. A nagy nevek nem szívesen vették, ha az ő területükre valaki odasettenkedik.

– Emlékszik, hogy mikor jelent meg először képe nyomtatásban?

– Akkor még a honvédségnek dolgoztam, volt egy Riadó nevű lapjuk. Kutas Rudi újságíróként dolgozott ott, és az ő révén jutottam néha megbízáshoz. El lehet képzelni, micsoda anyagok voltak: esznek a körletben a csajkából, meg efféle, borzasztóan nagy riportok. Valahogyan el kellett kezdeni. De az volt az érdekes, hogy egy szinte ismeretlennek a képe egyáltalán megjelent. Ellenpélda: amikor már afféle nagymenőnek számítottam a sportszakmában, huszonöt éve voltam benne, és azt hittem, hogy engem már mindenki ismer, akkor rájöttem, hogy az ismertség is nagyon relatív dolog. A Győr játszott valakivel Brüsszelben, ki kellett velük menni (fölvettem azt a három dolláros, nevetséges napidíjat, de hát kell a kép a lapnak, menni kellett) fotózni. Az első nap után valaki elkezdett engem pistázni, nem álltam le vele harcolni, hogy kijavítsam. A végén annyira „lepistásodtam”, hogy a harmadik nap után, ha mondták, hogy Pista, én már odanéztem, hátha nekem szóltak. A mérkőzés napján megérkezett Novotny Zoli, és amikor vége lett a meccsnek, együtt mentünk a repülőtérre. És akkor valaki megint odaszólt, hogy „Te Pista!” Novotny megdöbbent: mióta vagy te Pista? Hosszú történet, nem magyarázom, mondtam, és én azóta nem hiszek az ismertségben.

– Térjünk még vissza a Képes Sport előtti időkre!

– Egy idő után kitaláltam, hogy bizonyos híreket megfényképezek, és azokat próbálom eladni. Olvastam például, hogy újfajta csokoládényuszik készülnek. Nagy nehezen besírtam magam a gyárba, lefotóztam a nyuszikat jobbról, balról, otthon a fürdőszobában megcsináltam a képet, és elkezdtem vele házalni: Népszabadság, Művelt Nép, Nők Lapja, ilyenek. Nem lehetett ebből megélni, csak az ember azt akarta, hogy megjelenjen. Volt egy öreg fényképész bácsi, aki foglalkoztatott fotósokat, kijártak házakhoz gyerekeket fényképezni. Az elkészült anyagot föl kellett valakinek dolgoznia, minden kockáról egy 6x6-os, retusálatlan képet kellett csinálni, aminek alapján felvették a megrendelést a képekre. Engem oda beajánlott valaki, és csináltam a tömegmunkát, a rengeteg 6x6-os képet. Aztán megbíztak azzal, hogy a kész kópiát is én nagyítsam, apróbb retusokat is készítettem, kezdett fölfejlődni a dolog, és akkor már nem volt olyan rossz anyagilag sem. Éppen akkor hívott Hemző a Képes Sporthoz, és bár kevesebbet ígértek, mint amit a gyerekfotóval kerestem, mégis azt választottam, mert az lap, megjelenés, jövő.

– Ma szinte elképzelhetetlen, hogy valakit a szolgáltató iparból elhívjanak a sajtóba.

– Így van.

– A laborálást, retust hogyan tanulta meg?

– Olvastam a Sevcsik-könyvet, bekéredzkedtem a nagy laborokba, az MTI-be, a Lapkiadó Vállalathoz, hogy megnézzem, ők hogyan csinálják. Ezeken a helyeken már voltak ismerőseim: a New York palotában, a Lapkiadó fotólaborjában, Kotnyek Anti volt a főisten és ott dolgozott Ráth Karcsi is. Féner Tamás akkor kezdte a pályát, Kotnyek tanulója volt. Sokat tanultam tőlük.

A sportfényképezés megint egy másik dolog. Az összes sportágnál ismerni kell a jellemző mozgásokat, különben nem lehet jól elkapni. Egy atlétát másként kell fotózni, mint egy bokszolót. Hova kell állni, honnan lehet megcsinálni, melyik a jellemző pillanat? Mi várható? Mert itt arról van szó, hogy amikor a keresőben látom az eseményt, akkor már késő, már lefutott a zár, és nem lesz semmi a filmen. A focinál, mondjuk, ha nem csinálom meg a szerelést abban a pillanatban, amikor a hátvéd lába indul, akkor nincs kép.

– Úgy emlékszem, hogy a sportok közül aktívan csak a sakkot művelte.

– Így van, aminek semmi köze a többi sporthoz. Első osztályú sakkozó voltam a Lampartban, gondolhatja, hogy az mekkora csapat volt! Úgy 1947-48 körül egy ismerős vitt oda, mert tudta, hogy a középiskolában elég jól sakkoztam. Maga a mester ült le velem játszani, aztán azt mondta, le vagy igazolva, vasárnap a második csapatban, az első táblán kezdesz. Képzelheti, tizenkét tábla van, és erősorrend szerint vannak felállítva, mindenkinek eggyel hátrébb kellett ülnie, mert jöttem én, a tizenhét éves kezdő. Ha akkor vasárnap nem nyerek, végem van. Egész éjjel nem aludtam emiatt. Szerencsére nyertem, úgyhogy be is tettek az első csapatba, de körülbelül csak nyolcadiknak, és az már nem volt olyan nyomasztó. Amikor elvittek katonának, el is múlt a sakk. Utána meg már öt perc időm sem volt. Sokszor nosztalgiával gondolok rá, elnézem azokat, akiknek van idejük munka után játszani. Istenem, gondolom, nekem ilyen soha nem jutott.

– Nézőként érdekelte a sport?

– A foci igen. Ráérezni a sportfényképezésre, az egy bizonyos fokig adottság is. Van, aki bármit csinál, nem tudja megtanulni.

Itt van például ez a hátúszó kép, a Csikány Jóskáról. Volt akkor egy Praktisixem, alapobjektívvel, és a filmen maradt egyetlen kockám. Felálltam a rajtkőre, megkértem, hogy csináljon egy rajtot. Tudtam, hogy a kamerának borzasztóan lassú a zárja, beállítottam ötszázad öthattal, mondtam, hogy „Most!”, és az üres vízre exponáltam.

– Szegény sportfotós a nagy pillanatot nem is látja. Jön a zár.

– Sokszor bizony nem látjuk. Ehhez a képhez mázli is kellett, ha tízszer megcsinálnám, akkor sem lenne pont ilyen. Én voltam a legjobban meglepve, amikor előhívtam a filmet: te jó isten, életem egyik legjobb felvétele! Ha egy kicsit lejjebb megyek, akkor nincs arca, ha kijjebb, akkor nincs ez a szép vízfröccs. Ehhez szerencse is kell.

Meg főleg, ott kell lenni! Pelé búcsújátéka Brazíliában, százötven fotós a stadionban, kint nem úgy ment, mint nálunk, „parancsolj, állj ide”, hanem átgázoltak az emberen. A harmadik sorba sem tudtam beférni, na, ezt képtelenség megcsinálni, gondoltam. Kijött a Pelé, én voltam hátulról a nyolcadik a százötvenből, aki futott utána, hogy majd csak történik valami; egyszer csak megfordult, és elkezdett visszafelé futni, egyenesen felém. Ez az egy kockám van róla. Ha nem fordul meg, akkor ez a kép soha nincsen meg. Az ilyet nem tudom befolyásolni. Nagyon sokat kell dolgozni, hogy megszülessen egy-egy jó kép.

– Lehet, hogy van valami speciális, Almási-féle ritmusérzék?

– Az egyes sportágaknak más és más a ritmusa és a gyorsasága. Ezt valahogyan érezni kell. Ennél a kajakos képnél, például, beestem a vízbe. Amikor a kajakosok az 1960-as olimpiára mentek, mindenkit le kellett fényképezni. Egy Söptei Robi nevű kenuedzővel ültünk a motorcsónakban, és sorba jött felém a válogatott, szépen beöltözve, a kenukban, kajakokban. Amikor a színeseket csináltam, pedig egyébként soha nem szoktam, szépen visszatettem a patronokba a filmeket. Ez volt a szerencsém. Ahogy a fotózásnak vége lett, Söptei berántotta a motort, de a motor a csónak oldalán volt, úgyhogy abban a pillanatban megemelkedett az eleje, fejre állt, és mi mind a ketten beleestünk a Dunába, nekem a gépem, a filmjeim is, mindenem. Tudtam, hogy először lefelé kell úszni, és kicsit el, mert a csónak felettünk van éppen. Olyan boldog embert, mint a Söptei volt, amikor észrevett, még életemben nem láttam, addig nem is tudta, hogy tudok-e úszni vagy sem. Leszúrtak egy póznát oda, ahol beborultunk, és Mészáros, aki a képen hátul ül a csónakban, még aznap este lemerült, és mindent felhozott. A gépemet a MOM-ban szedték szét és tették rendbe, este pedig egy válogatott mezben érkeztem haza. A feleségem kérdezte is, hogy mi van, bevettek a kajak-kenu válogatottba? Majdnem – mondtam. A filmek pedig megmenekültek.

– Azért ne fogjunk mindent a véletlenre. Ezt a bicikli befutót, ezt előre ki kellett találni!

– Az igaz. Ki kellett nézni a Millennáris pályán, hogyan jönnek a célhoz, be kellett állítani az élességet egy fűcsomóra, és ki kellett várni, hogy éppen egymás mögött jöjjenek.

– Vegyük a lábcsókot. Ahhoz sem elég a szerencse.

– Ilyenkor a legtöbb fotós már elmegy a büfébe, nem várja meg ezt a pillanatot. Pedig, amikor lefújják a rangadót, a fotósnak még nem fejeződött be a munkája. Nagyon sok esetben tudni kell, hogy a meccs után mi szokott történni, mik a szokások. Ott kell lenni, amikor történhetnek a dolgok. Sem elkésni nem lehet, sem azonnal otthagyni az eseményt.

– Egyébként az igazán intenzív, vizuálisan érdekes pillanatok sokszor nem is a sport szempontjából legfontosabb esetekben és helyeken történnek.

– Így van. Sokszor előtte, utána vagy mellette történik az érdekesebb dolog.

– A Képes Sportnál hogyan folyt az élet?

– Más volt, amikor tizenhat oldalon, monokrómban jelentünk meg, és teljesen más húsz év múlva, színesben, harminckét oldalon, öt fotóssal és laboránssal.

– A nagyüzem, a színes lap hogyan működött?

– Akkor már rovatvezető voltam; Farkas Jóska, Falus Pista, Varga Zsolt, Csatordai Zoli és egy laboráns alkotta a rovatot.

Húsz oldalt előre le kellett adni, hétközi eseményekkel és riportokkal. Szétosztottam a munkát, annak megfelelően, hogy kinek mi az erőssége. Nem küldhettem bárkit bokszra vagy vízipólóra, azok a legnehezebb sportok, meg az atlétika. A foci, az olyan közepes, de inkább könnyebb munka. A boksz nagyon nehéz téma, körbe forognak, van egy pillanat, amikor pont felém állnak, kinyílnak, de ha akkor nem történik semmi, akkor megint meg kell várni, hogy körbeérjenek. Ott csaknem kilencven százalékos holtidő van. A vízipólónál is, amikor történik valami, akkor már késő exponálni, mert már elsüllyedtek.

A Képes Sportnál a hétvégén volt a munka zöme. Mondjuk, kettős meccs a stadionban, aztán atlétika, este súlyemelés, másnap délelőtt kézilabda. Így aztán meg kellett szervezni a hívást, a laborálást is, nem zúdulhatott be az összes film egyszerre. Állandóan figyelni kellett az időpontokat, nonstop üzem volt. Mindenki maga jelölte az anyagát, lenagyíttattuk választékot, és a tördelésnél a szerkesztővel vagy a főszerkesztővel közösen kiszedtük azokat a képeket, amik kellenek. Sokszor nem a jó fotó kellett, mert a szerkesztőnek a nevek voltak fontosak. Ha haragudott valakire, arról hiába készült jó kép, nem kerülhetett be a lapba.

– Harcolni nem lehetett velük?

– Áh! A gondolata sem merült föl. Meg vagy te őrülve, kérdezték, a Tichyt akarod a címlapra, nálam ő soha nem lesz címlap. Ez nagyon rossz érzés volt. Hiszen én nem úgy fényképezek, hogy ki volt a legjobb a mérkőzésen, különösen nem úgy, hogy kit szeret a szerkesztő és kit nem, hanem azt keresem, hol érdekes a jelenet, miből lesz érdekes kép. Például a Futball-balett, amivel annyi díjat nyertem az egész világon, nem került címlapra. Ezek a játékosok a szerkesztőnek nem voltak érdekesek.

– Mennyivel jobb lett volna így a lap!

– Meg kellett öregedni, hogy megértsem: az a jó lap, amelyik a pártbizottságnak tetszik, a sporthivatalnak, az akárkinek, nem pedig az, amelyik a közönségnek kell. Ma meg az a jó lap, amelyikben nem bántom meg a szponzort, a hirdetőt. Lényegében ugyanaz a világ. Semmi sem változott, mindig figyelni kell valamire, valakire. Mondok egy jellemző történetet: 1980-ban rendeltek tőlem egy asztali naptárt (az volt az olimpia éve), nagyon szép kivitelben jelent meg, karácsony és újév között jött ki. Fogtam négy naptárt, betettem egy borítékba, és a Sporthivatalba az elnöknek és három helyettesnek (egyikük, Csanádi Árpád jó fej, művelt, nyelveket beszélő ember) bevittem egyet-egyet. Szabadságon voltak, a titkárnőknek adtam át. Soha egyikük nem vette a fáradságot, hogy szóljon a titkárnőjének, „írjunk már két sort ennek az Almásinak, köszönjük meg a naptárt”. Ez volt a szocializmus, most jön a másik rendszer: nagy nehezen eljutottam a sportminiszter titkárnőjéig, bevittem egy meghívót, meg katalógust a kiállításomra. Borókay Gáborral, aki most kormányszóvivő, együtt dolgoztam a Nemzeti Sportnál, rendes, jópofa, kellemes úriember volt. Én azt hiszem, ha valakit érdekel a sport, akkor az ő. Gondoltam, a kiállításom kapcsán felhívom. Na, az lehetetlen. Elmondtam a titkárságán az egyik hölgynek, hogy nem akarok tőle semmit, csak adnék egy meghívót. Föl se mehettem hozzá a parlamentbe, a kapunál vették át tőlem. Sem ő, sem a miniszter nem jött el a kiállításra, és azóta sem mondtak egy szót se. A két eset között húsz év telt el, de az égvilágon semmi nem változott, az emberekhez való viszony ugyanaz maradt: aki káder lett, az már nem reagál az effélékre.

– A lapnál a fénykép presztízse nem volt megfelelő; gondolom, akkor a riporteré sem lehetett az.

– Nem a minőség, hanem egyéb szempontok számítottak. Volt olyasmi is, amiről nem is tudtam, miért úgy van, ahogy.

– Nyilván volt politika is, meg buli is.

– Nem volt tanácsos utánaérdeklődni, hogy pontosan miről van szó. Múltkor az egyik tévében arról faggattak, hogy nem voltunk-e paparazzók. Istenem, ha váratlan dolog történt a stadionban, akkor mi rögtön elraktuk a gépet. Szegény Fejes Laci, amikor el volt tiltva, akkor nálunk dolgozott egy kicsit, a hétvégeken keresett egy kis pénzt. Az egyik mérkőzésen a rendőrök elkezdték ütni a közönséget, ő meg lefényképezte. Bevitték, mi meg órákig vártuk a szerkesztőségben. El nem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett vele. Aztán egyszer csak, amikor megtudtuk, hogy balhé volt a meccsen, valakinek eszébe jutott – olyannak, akinek az ilyesmi eszébe juthatott –, hogy be kéne szólni a belügybe. Meg is tette a kapcsolatai segítségével, ennek hatására kiengedték Fejes Lacit, és visszaadták a filmjeit, ki voltak belőlük vágva azok a kockák, amiken rendőrök voltak. Utána járta az a mondás a Képes Sportnál, hogy a belügyben fogunk filmet hívatni, olyan szépek voltak a Laci negatívjai.

1976-ban a főszerkesztőmmel voltam kint Montrealban. Egy olimpián ötven hasznos dolgot lehet csinálni, de nekem egy svájci milliomosról, a nemzetközi evezősszövetség titkáráról kellett portrét csinálnom. Nálunk elenyésző volt az evezős sportoló, ráadásul Montrealban – nagy távolságok, nehézkes közlekedés – az ilyen fényképezés iszonyú sok időt vett igénybe. Pechemre be se engedtek hozzá, mert éppen a NOB akkori elnöke látogatta meg, hiába vártam rá órákat, elpazaroltam az ügyre egy egész napot. A világ őrültségeit csináltuk. Fejti György vezetésével kinn volt egy bohóc társaság tapsolni, Dévai Nagy Kamilla gitározott, énekelgettek, ilyesmi. Egy délutánon át a KISZ-tábort kellett fotózni, nem a súlyemelőket, mondjuk. A nép biztosan arra volt kíváncsi, hogy Fejti elvtárs ott ül-e Montrealban, és énekel-e. Később több arcot is láttam feltűnni közülük az újságokban, ilyen-olyan vezérigazgatóként, ezek szerint jó helyen énekeltek annak idején. Így éltünk. Ezek az értelmetlen munkák felőrölték az embert.

– Gyakorlatilag belebetegedett a rovatvezetőségbe, a Képes Sportba.

– Rengeteg volt a munka, és ráadásul a fizetésből nem lehetett megélni, mellékmunkát is kellett vállalni. Amikor ötezer forint volt a Képes Sportnál a fizetésem, akkor a rezsim, az autóm fenntartása, ilyesmi, tizenötezerbe került. A maszek munkák is általában fárasztó, hálátlan feladatok voltak. A stresszt tehát nemcsak a hivatalos munka okozta, hanem a sok millió egyéb kötelezettség. 1976-ban, az olimpia után volt egy idegösszeroppanásom. Szerencsém volt az orvosommal, aki az első pillanatban ráérzett, hogy nekem milyen kezelés kell. Naponta 22-23 órát altatott.

– Ki kellett pihennie magát.

– Valami depresszióféle volt, ami borzasztó dolog, úgy érzi az ember, hogy soha nincs vége, minden kilátástalan. Amikor visszakerültem a Képes Sporthoz, mindenki a másikra mutatott, hogy az tehet róla, ami velem történt. Kértem, hogy lemondhassak, és főmunkatárs lehessek. Ennyit megengedtek.

– A régi Képes Sportnál kellemesebb volt, vagy másképpen volt rossz?

– Másként volt rossz. Az ötvenes évek végén Pásztor Lajos volt a főszerkesztő, egy könnyed ember, egyáltalán nem a sajtóba való. Tabák Bandi, a Nemzeti Sport akkori főszerkesztője, vasárnap munka után mindig átjött Pásztorhoz kártyázni. A Képes Sportnál akkor volt a legnagyobb munka. Az ultihoz hiányzott a harmadik, a főszerkesztő odaszólt a laborba, hogy „Almásit azonnal küldjétek!” Köpenyben mentem föl, kérdezi, mit csinálok, dolgozom, válaszoltam, ülj le, kártyázni fogsz. A többiek tépték a hajukat, amíg én a két öreg főszerkesztővel ultiztam. Szintén egy ilyen kártyázáskor este fél tizenkettőkor egyszer csak bejön őrjöngve a tördelő, hogy nem tudja, mi történhetett, de hiányzik a lapból egy oldal. Az egyikre elfelejtettek anyagot tervezni. Pásztor Lali kinéz a szemüvege fölött: „Hiányzik egy oldal, fiacskám? Mondjátok a Peterdinek, hogy írjon valami marhaságot; na, tök az adu!” A Peterdi Pali meg írt valamit. Ilyen volt akkor; rossz volt, de azért könnyedebb, még nem voltak azok a szörnyű ellenségeskedések a szerkesztőségekben. Tudja, hogy s mint van az, egy szerkesztőségben inkább csak ellenségei vannak az embernek, nem barátai.

– Akkor még belefért az időbe a bulizás?

– Igen. Fiatalok voltunk, összejártunk. Lakásokon találkoztunk, és táncoltunk, énekeltünk, piálgattunk. Az akkori idők bulijai voltak. Nemcsak fotósokkal jöttünk össze. Egyszer a Kornissékhoz a szomszédok még rendőrt is hívtak éjjel, akkora zajt csaptunk. Ma már el sem tudnám ezt képzelni.

– Abban az időben külföldre utazni nagy kiváltság volt, a Képes Sportnál pedig viszonylag korán elkezdődtek az utazások.

– A hatvanas évek elején kezdődött, Prágával…

– Az is nagy dolog volt.

– Igaz, addig oda sem járhattak az emberek. Aztán rengeteg helyen jártam: Franciaország, Olaszország, Svédország, Szovjetunió, rengeteg felé.

– Ebből mennyi volt az élvezet? Sokat kellett dolgozni, nem túl jól fizettek, de legalább lehetett utazni?

– Nekem nem adott sok pluszt, mindig inkább feladatnak éreztem. Inkább nyomasztó volt, ilyenkor még többet kellett nyújtani. A szerkesztőségben rettenetes volt akkoriban a hangulat. Van, aki ezt könnyebben veszi, én nem. Nekem az is fájt, ha a másikat bántották, nemcsak, ha engem.

Brazília gyönyörű volt, a népsportos Borbély Palival és Szepesi Gyurival együtt mentünk. Rióba eljutni nem semmi. Ráadásul az ottani követség nagyon rendes volt, autóval elvittek bennünket szép helyekre, ami egyébként nem sikerült volna. Az egész város varázslatos, folyton szól a zene, és ami szinte hihetetlen, az emberek kimondottan szépek, a nők és a férfiak is. Ezt élvezni mégis nagyon nehéz volt, mert folyton szorongtam, hogy amit fényképezek, az jó lesz-e. Akkor még nem lehetett a negatívokat ott, helyben előhívatni, benn voltak a filmek a táskámban, és csak reménykedhettem, hogy élesek, sikerültek a képek.

– Volt három olimpián: Münchenben, Montrealban és Szarajevóban.

– Igen. 1980-ban a moszkvai olimpiát már nem vállaltam el. Menjenek a fiatalok, én akkor már ötvenéves voltam.

– Szarajevóban téli olimpia volt; ott a riporter órákig kint vacog a pályán?

– Tulajdonképpen igen. Akkor egyébként rettenetes idő is volt, hatalmas hó. Akkoriban kezdődtek a robbantások, a szervezők nagyon féltek, iszonyú biztonsági intézkedéseket hoztak, a gyorskorcsolya pályánál háromnegyed óra alatt lehetett bejutni, és amíg nem ellenőriztek mindenkit külön-külön, addig nem kezdték el a versenyt. A csizmám minden estére beázott, a radiátoron szárítgattam, de reggelre még mindig kicsit nedvesen kellett felvenni. A lesiklás csaknem két és fél óráig tart, onnan addig nem lehet elmozdulni, kitaposok magamnak egy helyet, és ott állok, mert mindenkit le kell fényképezni, csak a végén derül ki, hogy ki nyert. Borzasztó volt, az ellenségemnek sem kívánom.

Montrealban meg már akkor úgy volt, mint azóta itthon is, hogy a riportereket egy karámba szorították, és vagy onnan lehetett fotózni, vagy a lelátóról. Csakhogy ott hatalmas stadion volt, a lelátóról a futószámok befutóját vagy Németh Miklós gerelydobását nem lehet lefotózni. Mire átmentem a stadion másik oldalára, lement a szám. A vízipólót is csak a lelátóról lehetett fényképezni, ami teljes lehetetlenség. Mindenütt mások a szokások. Vannak olyan pályák, ahol rend van, például a németek vagy az olaszok mindezt fantasztikusan megszervezik. Fel vannak készülve a sok fotósra, és biztosítani tudják a fényképezés feltételeit. Prágában a focipálya szélén, egy lövészárokhoz hasonlatos helyen vannak a fotósok, ami nagyon jó dolog – igaz, egy átlagos fotós méretére alakították ki, úgyhogy nekem rá kellett állnom a táskámra, hogy kilássak, de onnan nagyon jó szögből lehetett dolgozni.

– Figyelték egymás dolgait a kollégáival? Láttak külföldi sportújságokat?

– Persze, a magyarokat is, és jártak külföldi lapok is. Nem voltunk rosszabbak, mint a külföldiek. A maiak is jók, bár nem tudom, mit kezdenének az olyan a technikai feltételekkel, amik között mi dolgoztunk. Én Kijevvel kezdtem, alapobjektívvel, volt még egy 85 mm-es objektívem, és az egész szerkesztőségnek közösen volt egy 135 mm-ese. Amihez viszont keretkereső volt, de a képet akkor is meg kellett csinálni. Lehetetlen helyen, lehetetlen felszereléssel, borzalmas világításnál kellett dolgozni. Mára meg is változott a fényképezés módja, akkoriban még elé kellett lőni az eseménynek. Itt van ez a vízipólós kép, bedobták a labdát, de én már akkor exponáltam rá, amikor még fél méterre volt a víztől, hogy éppen ott legyen a képen, ahol kell. Hol volt még akkor a motor, meg az ezred másodperc! Praktisixnél kétszer is meggondoltam, hogy mikor nyomom a gombot, mert olyan lassú volt a gép, hogy mire újra felhúztam a zárat, elmúlt az egész jelenet. Mit kínlódott némelyik képpel az MTI, mire kópia lett belőle!

Az 1972-es olimpia előtt leszóltak telefonon a pártközpontból, hogy „Almási elvtárs másnap reggel kilencre jöjjön be, le van adva a neve!” Teljesen elfelejtkeztem az olimpiáról, egész éjjel nem aludtam, azon gondolkoztam, hogy mit találhattak ki: el kell mennem Alma-Atába tanítani a szovjet sportfotósokat, vagy mi jöhet még? Reggel látom ám a listán a többi nevet az enyém mellett: Petrovits, Novotny; na, akkor megnyugodtam. Azért hívtak, mert pár nap múlva megy a felkészítő táborba Kádár elvtárs, és mi nehogy csatlakozzunk ám a konvojhoz. Ez hihetetlen hülyeség volt, mert amikor ő lement Tatára, akkor aznap még a bekötőutakat is lezárták, Kádár utazott egyedül Tata és Budapest között a Mercedesével, ami tulajdonképpen öt volt, hogy ne lehessen tudni, éppen melyikben ül. El tudja képzelni, hogy a Ladámmal bevágok a Mercedesek közé? Mindegy, mi is leutaztunk, fotósok összesen ketten mehettünk be Kádár és a sportvezetők találkozójára. Nem voltunk bent két percig, amikor megjelent egy kétméteres alak, vezérőrnagy lehetett, a személyi testőrség vezetője, és nem azt mondta, hogy fáradjanak ki, vagy menjenek ki, hanem azt, hogy „Kifelé!” Ez a mai napig bennem van, velem nem szoktak így beszélni.

– Nem is értem, miért kellett így megszólalnia, olyan végtelenül ostoba és értelmetlen dolog.

– Ugye?! Miért kell az embereket fölöslegesen megbántani? Úgyis mindennel megbántanak, a fizetésemmel, a környezetemmel, a főnökömmel, a kutyaszarral az utcán, nem kell nekem még azt is mondani, hogy „kifelé”.

– Azt a nagy hajtást, ami a Képes Sportnál volt, hogyan lehetett a családi élettel összeegyeztetni?

– Nagyon nehezen, s emellett, ami nem köztudott, nekem volt egy beteg gyerekem. Ahogy utólag kiderült, valószínűleg kapott egy fertőzést, amitől bizonyos sejtek az agyában elhaltak. Nem lehetett látni rajta, de bizonyos dolgokat nem értett. Egyik iskolából a másikba kellett vinni, magántanuló lett, orvoshoz jártunk vele egész életében. Elemi iskolás korában még kijárt az utcára, de később már nem lépett ki egyedül a lakásból, félt. A millió cirkusz, értekezlet, maszek munka után végre hazajöttem, ő itt ült egész nap a lakásban, és alig várta, hogy elmenjünk együtt valahová. Képzelheti, mennyi kedvem volt hozzá, de beültünk az autóba, elmentünk a hegyekbe sétálni, hülyéskedtem vele, aztán hazajöttem, összeestem, és másnap minden kezdődött elölről. Maga tudja, hogy mennyi kiadást is jelentett ez abban az állítólag ingyenes egészségügyben. Egy kacsalábon forgó kastélyom lehetne abból a pénzből, amit az orvosoknak adtam. Nem akarok belemenni a magyar egészségügy taglalásába, mert arról órákat tudnék beszélni, de a végén a gyógyszerektől, amiket rendeltek neki, leukémiás lett. Amikor ez kiderült, tudtuk, hogy meg fog halni. Húsz hónapig tartott, akkor mentem el nyugdíjba, hogy az utolsó évet vele tudjam tölteni. Akkor szűnt meg a Képes Sport is, minden egyszerre történt. Így gondolja el az életet! Harminckét éves korában halt meg a fiam, hat éve.

– Arról már beszéltünk, hogy a lapnál hogyan becsülték meg. A fotós szakmában elismerték?

– Azt hiszem, hogy a fotón belül a sportfényképezés, az valami külön dolog. Valahogy nem értékelik a maga szintjén, valahogy nem fér oda a többi mellé. Egyszer egy kiadónál voltam, és a hölgy kereste, hogy benne vagyok-e a regiszterében, megtalált, ott volt a nevem, a telefonom, és mellette zárójelben: csak sport. Tehát én más vagyok, az én nevem mellé odaírják, hogy „csak sport”. Úgy értékelik, hogy a sportfotó az nem olyan, mint a többi riportázs. A legnagyobb meglepetésem az volt, hogy a mostani kiállításomra rengeteg fotós eljött, tehát azok, akik eljöttek, mégis úgy érzik, hogy ez is valami. Ez kellemes meglepetés volt, önmagában is megbecsülés, hogy az a húsz szakmabeli eljön. Ők elismerik, hogy mégiscsak csináltam valamit. Az is igaz, hogy a sportfotósok keveset foglalkoztak az elismertetésükkel, de hát ők sokkal többet dolgoztak, mint az átlag. Sem idejük, sem energiájuk nem nagyon maradt másra. Nem is voltunk elég aktívak, többet kellett volna foglalkozni ezzel is.

– Ennyi sporttapasztalat után, mi a véleménye: jobbak lesznek az emberek a sporttól?

– Sok sportágtól igen. A focitól tekintsünk el, az színház. De ha valaki napi hat órán át dobál egy kalapácsot a mezőn, és legtöbbször saját magának kell visszadobnia, mert nincs, aki odavigye neki… Nem a csúcsról beszélek, hanem ahol elkezdődik. Gondoljon az úszóra, aki négykor kel, hogy a suli előtt órákat eddzen a Komjádiban, aztán visszamegy, és faltól falig, megint. És nem is lesz belőle világbajnok, mert nem mindenki lesz első. Így aztán a kutya sem törődik vele. Rettenetes akaraterő kell hozzá. Ha abbahagyja, és máshoz fog, akkor biztosan könnyebb lesz neki, mert megszokta, hogy neki harcolni, dolgozni és bizonyítani kell. Mi csak a krémet látjuk – a harmadikkal vagy a tizedikkel ki törődik? Volt egyszer egy riportom a Képes Sportban, az volt a címe: Futottak még. Éppen erről szólt. Azokról, akik nyolcadikak meg tizenötödikek lettek. Ugyanúgy edzettek, versenyeztek, csak éppen nem lettek elsők.

– Lehet, hogy éppen a sztárokon látszik legkevésbé a sport jótékony hatása?

– Így van. Azokon inkább ront. A sikert nehéz elviselni.