FEJEZETEK A MAGYAR FOTÓIPAR TÖRTÉNETÉBŐL 8.

Ilyen állat nincs! – kiált fel néhány ellendrukker. Egyszerűen nem hiszik el, hogy a XX. század elején-közepén létezett Magyarországon fa fényképezőgép-, és tartozékgyártás.

Pedig a századelő korának átlagkamerája (természetesen az objektívet, az élességállító fogaslécet és a bőrharmonikás kihuzatot leszámítva) fából készült, így azt legyárthatta bármilyen ügyes kezű mesterember.

Ezt a tevékenységet még csak nem is az 1906-ban zászlót bontott Tulipánkert Mozgalom indította el. Kohlmann Artúr 1906. szeptemberi, lelkes hangú újságcikke már két egymással vetélkedő céget említ; a Rusznák és Szvoboda-félét, továbbá Gerlich és Svugert. (Utóbbit ezzel az írásmóddal!)

Simon Mihály pedig az első magyar fényképészeti műasztalosként reklámozta magát a korabeli szaksajtóban közzé tett hirdetéseiben. Az ő működése levéltári forrásokból 1900 és 1915 között követhető nyomon. (Schwuger Cyril 1908 és 1931 között szerepel az iparosokat is felsoroló Budapesti Címtárban, illetve újsághirdetésekben.)

Egy Simon Mihály által készített, terjedelmes nagyítógépet az Országos Műszaki Múzeum őriz, míg Schwuger Cyril portréfényképezőgépe egy másik pesti közgyűjtemény tulajdona.

Ez a nagyméretű, állvánnyal egybeépített, kétrészes fényképezőgép Schwugernél készült (francia minta után), vagy ő alakította át az 1930-as évek végén.

Erről tanúskodik cégjelzése, mely a gépen két helyen is szerepel. Ugyanaz a kéz állította elő a fényképezőgép fényellenzőjét is, szemmel láthatólag azonos anyagból, mint a gép újabbnak látszó részeit.

Schwuger fényképezőgépének felső része – ismerős megoldás, a Linhofnál, Gandolfinál is felbukkan – lényegében egy kisebb, de az alsó résszel azonos gyújtótávolságú objektívvel felszerelt kihuzat. Ezen, illetve ennek mattüvegén lehet beállítani a képkivágást és az élességet, míg az alsó rész objektívje exponál. Ez a megoldás a felvétel és a beállítás közötti állandó mattüveg-kazetta-cserét kiküszöböli. Gyakorlatilag a beállítás után azonnal elkészülhet a felvétel.

Nem véletlen, hogy ez a szinte még teljesen feltáratlan terület, – a magyar fa fényképezőgépek ügye – különösen sokat foglalkoztat. Nagybátyám az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején Rákosligeten dolgozott, mint műbútorasztalos. Minden iskolai szünetet ott töltöttem, aszszisztáltam a műhely felépítéséhez is. Gyakran kértem meg a „Mestert” (külön megtiszteltetés volt, ha így szólíthattam), hogy a nekem hegy nagyságú fűrészporhalmokat kihordhassam a hátsó udvarba.

Még ma is érzem a diópác, a fa, a terpentin, a politúr és az enyv illatának elmondhatatlan elegyét, jól emlékszem a ligeti műhelyben született szétszedhető szekrényekre, és a csak kedvtelésből, rokonoknak előállított intarziás tálcákra.

Egyszer, délidőben, még a Pajtással lefényképeztem az ebéd utáni sziesztáját családi körben töltő „Mestert”. Erre a pillanatra még a kutya és a macska is kibékült.

Fejér Zoltán