BESZÉLGETÉS PÁLFAI GÁBORRAL

„Az én életem már teljesen elcsúszott a szerkesztés felé” – mondta Pálfai Gábor fotóriporter, az MTI fotószerkesztőségének és -archívumának vezetője a 94/2., a katasztrófa képeinek szentelt számunkban megjelent interjúban. „Most nyugdíjba megyek” – tette hozzá szűkszavúan, önsajnálattól mentesen, mintha nem is negyvenkét év lett volna, amit az Anker közben és a Naphegyen lehúzott. Mintha magától ment volna.

Pálfai Gábor, a nagy és a pitiáner idők tanúja, javíthatatlan: a negyvenkét évnek megint a szebbik oldaláról mesél.

– Abban az interjúban elmeséled, hogy édesapád is fényképezett, ezért amikor az ötvenes évek elején – „egyéb” származásod miatt – eltanácsoltak a Képzőművészeti Gimnázium festő szakáról, a fotó szakot választottad.

– Nagyon kicsi, talán öt-hat éves koromban láttam, hogy az apám fakeretben napfénypapírt tesz ki az udvarra, a szobában kialakított sötétkamrában, rubinszínű fénynél lögyböli a vegyszert, és óriási varázslatnak tűnt, amikor előjött benne egy-egy kép. Apám a Központi Sajtó Vállalatnál dolgozott, a Báthory utcában, és valahol ott volt, talán a 7. szám alatt, a Kodak magyarországi képviseletének az irodája is. A Honvéd utca sarkán volt egy kocsma, a Vörös Kakas, oda jártak a környékbeli tisztviselők ebédelni, ott ismerkedett meg apám a Kodak fiatal angol szakembereivel, és annyira jóba lettek, hogy egy idő után tőlük kapott papírt, vegyszert, de különböző tanácsokat, recepteket is. Erre a kis nyersanyagbázisra mindig számíthatott, ha szólt, a legkülönfélébb anyagokat hozták neki, „Velvet fehér”, ilyen terméknevekre emlékszem; még az ötvenes években is volt belőlük otthon, még én is nagyítottam azokra a papírokra, amiket apám a háború előtt kapott. Rengeteget fotografált, szenvedélye volt a fényképezés, van öt-hat albumom a képeiből, és természetesen a negatívjait is őrzöm. Mellette akaratlanul is ráéreztem a fényképezés ízére.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatok a festő szakon – nem biztos, hogy jó festő lettem volna –, egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a felkínált alternatívák közül a fotó szakot választom. Apám figyelgetett, segített, sokat beszélgettünk a fotográfiáról. Amikor sokkal később az Iparművészeti Főiskolán egy kurzust vezettem, rájöttem arra, hogy apámmal, autodidakta módon, ugyanazokat a feladatokat csináltuk végig; ugyanazokat a dolgokat egyszer már mi is kitaláltuk, amikor egy fekete alapra rátettünk egy üveget, egy szem cseresznyét, mellé tányérba egy tejszínhab csomót, és ennek a kontraszt meg fényhatásait próbáltuk úgy variálni, hogy az a képen életre keljen.

Ő nem vett részt a fotós életben, de járatta az összes fotós lapot, és amikor megtudta, hogy kik fognak tanítani a fotó szakon, csendben visszavonult. Volt akkor egy jó újság, a Fotóművészet, abból ismertem meg például dr. Csörgheő Tibor vagy Járai Rudolf nevét, ismertem a képeiket, ismertem Sevcsik Jenő receptjeit, és óriási öröm volt, amikor a Gimnáziumban mint leendő tanáraim jelentek meg. Ezért nekem könnyebb dolgom is volt.

– Ha jól tudom, ketten kerültetek át a fotó szakra.

– Igen, Lajos Gyurival. Abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy 1952-ben, az érettségi előtti évben, a Magyar Fotó Állami Vállalathoz mehettünk szakmai gyakorlatra. Olyan rövid idő alatt, annyira beleillettünk abba a közegbe, hogy amikor ősszel elbúcsúztunk, mert kezdődött az iskola, majdhogynem előszerződést kötöttek velünk, hogy ne mehessünk máshová dolgozni, meg is mondták, hogy nem örülnének, ha másutt dolgoznánk. Ez természetes is volt, hiszen azok, akik a fotó szakon tanítottak, a Magyar Fotó akkori vezető fotográfusai voltak – Langer Klára, Reismann Marian, Sándor Zsuzsa, Bartal Ferenc, dr. Csörgheő Tibor, Hollänzer Béla, Járai Rudolf, Pap Jenő, Vadas Ernő. Ők pontosan tudták, hogy mire vagyunk képesek, miket produkáltunk az iskolában.

Mi nem voltunk művészek, de valami újat akartunk a fotográfiában. Vadas Ernő bácsi például azt mondta, hogy nem szereti az én fotóimat, de megérti a törekvéseimet, és tisztel értük.

– Azt is megmondta, hogy hogyan fényképezz?

– Nem, nem, tőle ez távol állt. Ő a legnagyobb fotográfiai szabadságot kívánta megadni mindenkinek. Semmiképpen nem akart minket a maga képére formálni.

Az érdekes az, hogy nem voltak ezek rendkívüli vagy forradalmi képek, mert mi csak 57 után juthattunk hozzá azokhoz a képi forrásokhoz, becsempészett magazinokhoz, amikből megtudhattuk, milyen új törekvések vannak a világ fotográfiájában.

Még 1955-ben Budapesten járt Erich Lessing, főleg egyetemistákkal keresett kapcsolatot, de valahogy nekünk is sikerült a társaságába keveredni. Jó, mi elméletileg nem voltunk annyira képzettek, mint az egyetemisták, de volt köztünk valami lelki közösség: mi is nagyon mást akartunk, mint ami volt, mi is szerettünk volna jobban rálátni a világra. Nekünk, bár nem voltunk egyetemisták, lehetőségünk volt ahhoz a szellemi körhöz tartozni, amelyik Füst Milánhoz járt föl – ebbe a körbe csöppent bele Lessing, volt alkalmunk beszélgetni és egy-két fotóját látni. Később az ő segítségével jutottunk hozzá az első külföldi magazinokhoz, emlékszem egy nagyon népszerű francia lapra, a Lilliputra, amiben pandant fotók voltak, és egy betűnyi szöveg sem volt benne.

Később teljesen beleástuk magunkat a Magnum világába. Mi sem akartunk mást, mint az őszinte emberábrázolást. Amikor én, a Magyar Fotó fiatal tanulója, beléptem egy üzemcsarnokba és körülnéztem, akkor láttam magam előtt a képeket, de azokat nem lehetett megfotografálni, mert az senkinek nem kellett volna, talán rövid úton el is távolítottak volna. Helyette mentünk a nagy mesterekkel, előkerültek a lámpák, a magnéziumfény, és már készültek is a mosolygós, „lakkozott” emberábrázolások.

El lehet képzelni, hogy egy fiatal ember, aki másként gondolkozik a fotóról, az első adandó alkalommal megpróbál kitörni. Erre még biztatást is kaptunk, főleg Langer Klárától.

– Az ő emberábrázolása őszintébb volt?

– Nem.

– És a Vadas Ernőé?

– Ernő bácsi dolgait soha nem boncolgattuk. Hozzá se mertünk érni. A briliáns technika és az idill, ami a képeit jellemezte, elvarázsolt bennünket is. Nekünk a képei, mint látvány, szépek voltak, tetszettek. De mint követendő példát elvetettük. Langer Klárát is, Reismann Mariant is. Ő különben gyermekfotót tanított, rengeteg pszichológiai tanácsot kaptunk tőle a kapcsolatteremtésre, mert gyermekkel kapcsolatot teremteni a legnehezebb dolgok közé tartozik, és ő aztán bevitt minket az élet sűrűjébe: az utcán le kellett szólítani a gyereket, és meg kellett nyerni őt is, meg a szülőt is, hogy bejöjjenek velünk a Török Pál utcába modellnek. És ő azután ezt leosztályozta.

De abból a csoportból, amibe Marian, Langer, Sándor Zsuzsa, Kálmán Kata tartozott, nekünk nem voltak fotográfiai mintáink, nekünk azok túlságosan statikusak voltak – ma talán szoc.reál.-nak hívnánk őket, de ilyen, mint tudjuk, nem létezik, mert a szocialista realizmus csak mint téma van, de nem mint műfaj.

Az őszinte emberábrázolásra rengeteg jó példát láttunk a Magnum, a Paris Match fotósaitól, és meg kell, hogy mondjam, a lengyelektől. A lengyel fotósok óriási hatást tettek ránk, szerettünk volna mi is hasonló képeket csinálni, de minket abban a pillanatban formalizmussal vádoltak, öncélúnak bélyegeztek volna. Nekik engedték, jóval szabadabbak voltak, ezerszer jobban el voltak engedve, mint mi, szinte minden művészeti ágban úttörők voltak, a színháztól a filmen, a fotón keresztül a plakátművészetig.

– A szovjetektől is lehetett tanulni?

– Körülbelül olyan helyzetben voltunk, mint azok a kortárs magyar festők, mondjuk Domanovszky Endre vagy Kokas Ignác, akiknek rendszeresen meg kellett nézniük a Műcsarnok szovjet képzőművészeti kiállításait. „Hazatérés a vadászatról”. El lehet képzelni, mit szólhattak ezek a nagyon jó festők az ilyen képekhez.

Persze, hogy nekünk is mutogatták a szovjet iskolának azokat a darabjait, amik a Magyarországon megjelenő szovjet lapokban megjelentek. Az a stílus, az a szint, mint amit például Baltermanc képviselt, akkoriban nem jelenthetett meg nálunk, az ilyen csemegékhez csak sokkal később, a hatvanas években juthattunk. Mi a szovjet fotográfiából csak a kommersz – most én is majdnem azt mondtam, szoc.reál. –, manipulált képeket láthattuk.

Nem nagyon törődtünk ezzel. Mi a magyar fotográfiát szerettük volna fanatikusan megújítani. Lajos Gyurival, Friedmann Bandival összeültünk a lakásomon, a nejem zsíros kenyeret kent, valami rossz bort ittunk, hígítva, hogy kitartson, és kiáltványokat akartunk megfogalmazni a magyar fotósokhoz, hogy térjenek észhez. Ma ez már nevetséges dolog, de akkor őszintén hittünk abban, hogy meg lehet változtatni a fotósokat, meg lehet nekik mutatni, hogyan fotografáljanak, mert ez már egy új világ, ahol újszerűen kell fényképezni.

Egy biztos: a Magyar Fotó és pillanatokon belül MTI egy meghatározott egység volt. De abban az időben másokkal is, sok fotóssal, a mi korosztályunkkal így voltunk. Farkas Jóska, aki sportfotós volt, a legjobb barátja volt Korniss Petinek, Hemző Karcsinak – igen magas színvonalat képviseltek, tanultunk tőlük is. És azt hiszem, hogy az a generáció nem vallott szégyent. Korniss Peti munkái ma már a magyar fotográfia nagy értékei közé tartoznak. És akkor még nem beszéltem Molnár Editről, aki velünk együtt küzdött az új szemlélet elfogadtatásáért, és kitartó munkával, a sok gáncsoskodás ellenére, egyedülálló életművet hozott létre a magyar írókról készített sorozatával.

Volt akire hatottunk, volt aki hatott ránk, volt kikkel kicserélnünk a gondolatainkat. Nem tudom, nagyon nehéz megítélni, mert öreg fejjel már más szemmel nézem a fotókat, mint akkor néztem. Amikor az ember tudja, hogy már nem léphet, hiába marad benne rengeteg dolog, akkor már valami gátlás, valami szemérem visszafogja, öreg, ne beszélj, már nem tudod megcsinálni, ne prédikálj róla!

És még egy: abban az időben sokat beszéltünk egymás képeiről, és valahogy soha nem mondtuk a másik képére azt, hogy rossz. Esetleg azt, hogy „nekem ez meg ez nem tetszik.” Mindig próbáltuk meghagyni a másik szuverenitását, mindenki fényképezzen úgy, ahogy neki tetszik, és senki nem mondhassa rá, hogy rossz, amit csinál. Mert nem rossz valami, hanem másfajta.

Ma a technika fejlődése sokszor megakadályozza, hogy „rossz” kép szülessen. Nincsenek széles körben forgatott szaklapok, de azért a fotókultúra létezik. Tudomásul kell venni, hogy bármennyit szidjuk a tévét, a most felnövő generációk komponált, élvezhető képeken nőnek fel, amiket képzett, nagy tapasztalattal rendelkező, kiváló operatőrök tesznek elénk. Sok dolog, amit nekünk annak idején tanulnunk kellett, a mai fiatalok számára evidencia. Az ilyen képi kultúrán felnövekvő fiatalok igenis igényesebbek, és élvezik a vizualitást. Csak ezt az iskolában egy kicsit a képzőművészet felé kellene terelni. Mert egy fotográfus akkor tudja megbecsülni mások képeit, ha képzőművészeti alkotásokon nő föl, ha olyanok munkáit ismeri és szereti meg, akik megismételhetetlenek. Akkor talán nem lehet majd a fotós szájából olyat hallani, hogy „ezt én jobban megcsináltam volna!” Ilyen nincs, ez nekem olyan, mintha kést döfnének belém!

– Föl sem merült benned, hogy ne a Magyar Fotóhoz menj dolgozni?

– Voltak a szakon lányok, akik inkább a FÉNYSZÖV-öt vagy a Főfotót választották, mert féltek a riporter szakmától. De számomra evidens volt a Magyar Fotó. Amikor még az iskolában a tanáraink meséltek a mindennapi munkájukról, hogy milyen témákon dolgoznak, milyen megoldásokon gondolkoznak, mi is nagyon vágytunk odamenni. Mi ne akartunk volna egy Gink Karcsi közelében lenni?!

A szakon hárman voltunk igazán jók: Lajos György, Samay Antónia és én. Tepliczki Éva is a baráti körünkhöz tartozott, de neki talán kevesebb ambíciója volt; nagyon ízlésesen fényképezett, de neki inkább a műtermi munka tetszett jobban, főleg gyerekeket szeretett fotózni, és amikor külföldre került, egy komoly stúdiót, egy komoly egzisztenciát tudott a gyermekfotóra építeni. Samay Tóni, aki később Munk Tamás felesége lett, és sajnos Amerikában autóbalesetben elhunyt, olyan volt, mint mi. Pedig Langer Klára meg Sándor Zsuzsa erőteljesen próbálta abba az irányba terelni, amit ők képviseltek. Az nem a mi irányunk volt.

A mi irányunkhoz abban az időben Gink Karcsi állt a legközelebb. Ő volt a Magyar Fotó nagy fenegyereke. Nekem óriási megtiszteltetés volt, amikor egyszer szólt, hogy ide és ide megy, nem akarok-e vele menni. Engem addig mindig a „cuccolós” riporterek vittek magukkal, Vadas Ernő bácsi, Járai Rudi bácsi, Csörgheő Tibor; nagy gépek, lámpák, állványok. Viszont Karcsi riporter volt – illetve a szó mai értelmében nem volt az, de övé volt a képzőművészet, és vele el lehetett jutni Szőnyi Istvánhoz, Egry Józsefhez. Az egy álom volt. És az a stílus, ahogyan fotografált, ahogyan kapcsolatot teremtett, igazi varázslat volt.

Elmondok egy példát: Kodály Zoltánhoz egyszerűen lehetetlen volt bejutni. Bartal Ferit kidobta, Kotnyek Antit kidobta, az előszobán sem engedte őket végigmenni, hiába volt előre megbeszélve, valamit észrevett, vagy gondolt egyet, és azt mondta, vége. Gink Karcsi el akart menni hozzá, és elkezdtük törni a fejünket, hogy mi lehet az a kulcs, ami bevezet a szobájába. Karcsi elmesélte, hogy egyszer fönt volt Galyatetőn, és éppen ott üdült Kodály is a feleségével, Emma asszonnyal. Akkor valami halvány kapcsolat ki is alakult köztük, méghozzá azért, mert Karcsi, aki nagyon udvarias ember volt, kezet csókolt Emma asszonynak. Ahogy Karcsi átgondolta a dolgot, rájött, hogy ez lesz a kulcs. Engem tisztelt meg azzal, hogy elkísérhettem, és a híres Kodály-sorozatánál – Kodály a zongoránál, Kodály a fonográf mellett – én tarthattam a lámpát. Amikor becsöngettünk a köröndi lakásba, Kodály nyitott ajtót. Félreállt, nyílt a belső ajtó, és a hosszú-hosszú előszobán át jött felénk az Emma. És Kodály ott állt, és várt. Én fiatal voltam, Karcsi megbökött hátulról, finoman fenéken billentett a térdével, közben odasziszegte, hogy csókoljak kezet. Előugrottam, kézcsók, Karcsi is, Kodály elmosolyodott, és azt mondta: „Fáradjanak be!”

Karcsi zseniális művésze volt annak, hogyan vezesse elő azt, amit meg akart csinálni. Mindig úgy történt, mintha az illető akarná. „Ugye jól gondolom, kedves Mester, hogy Ön most leülne a zongorához? Ugye jó lenne, ha most felém nézne?” Ott volt a másik szobában a fonográf, amit Bartók használt a népdalgyűjtéskor: „Jaj, kedves Mester, ott van az a fonográf. Ugye ön is úgy gondolja, hogy azt ne hagyjuk ki a fényképezésből? Talán, ha odafáradna.” Varázslatos volt a stílusa, rengeteget tanultam tőle, azt mondom, hogy a fotográfiai tudásom negyven százalékát neki köszönhetem.

Ernő bácsinak is sokat köszönhetek, Járai Rudinak, Pap Jencinek is – de meg kell mondjam, hogy én a velem egykorú kollégáktól is tudtam tanulni. Például Keleti Évától, aki akkoriban ugyanolyan zsenge volt ott, mint én. Jött 56, elmentek a nagyágyúk, ő, Bartal Feri, Tormai Bandi itt maradt, közülük Keleti Éva tartott ki legjobban a színházi fotó mellett, és ismerjük, milyen csodálatos képei születtek. Nem szégyelltük megkérdezni tőle, hogy ezt vagy azt a képet hogyan, milyen módszerrel csinálta. Elmentem vele kisegíteni a színházba, lámpázni, és nem esett le az aranygyűrű az ujjamról. Sőt volt olyan, amikor megkértük, hadd menjünk vele, máskor ő szólt, gyerekek, most egy izgalmas dolog lesz, ki akar velem jönni?

Ma kicsit hiányolom is ezt, megosztott lett a fotográfia, és érdekes, pont most, amikor semmilyen stíluskövetelmény nincs. Kialakultak a szekértáborok, lehet, hogy rosszul látom, mert öreg vagyok és érzékeny, de én csoportokat látok, meg nem értést, minden rosszakat mond a másikról, ez megy oda-vissza – mindennek nem kéne lenni. A magyar fotográfia mindig elbírta a civódásokat, de most, amikor olyan nagy átalakuláson megy keresztül a fényképezés, nagyon félek, hogy a fotóban megint háttérbe fog szorulni az ember. Pedig minden művészet csak az emberről szól, semmi másról. Én elhiszem, hogy a formajátékoknak is van jelentősége, mert gyönyörködtet, de egy olyan ábrázoló embernek, mint amilyen a fotográfus, igenis van egyfajta kötelezettsége. Az nem egészen úgy van, hogy én elsétálok a világ mellett, ebben minden fotósnak kell, hogy szerepe legyen. Gondoljuk csak el, mennyi információt nyújt, milyen sok részletről beszél egy múlt századi fotó. Van egy fénykép, amin a főnök és a személyzet áll a hentesüzlet előtt. Arról a képről minden leolvasható, az öltözködési szokásoktól az akkori világ üzleti hierarchiájáig. Nem azt mondom, hogy fényképezzünk boltok előtt álló embereket. De fényképezzük az embert mindenféle szituációban, olyan szinten, hogy emóciót tudjunk kelteni, és egy picit próbáljunk olyan nyomokat hagyni magunk után, amik feledhetetlenekké, szükségesekké válnak az utókor számára. Amikor még mindig fogalmunk nincs arról, hogy hogyan váltunk emberré, és valamilyen fogalmat akarunk alkotni a távolba vesző múltról, akkor a fotónak ezt a lehetőségét vétek, bűn nem kihasználni.

– Említetted, hogy Vadas Ernő nem akart titeket a maga képére formálni. Volt olyan fotós, aki tanítói szerepre törekedett?

– Igen, elsősorban Pap Jenő volt ilyen. Igazi riporter volt, a Friss Újságnál kezdett fotózni, már akkor, és később is, mindig kiállt a kisfilmes gép használata, a szabad fotográfia mellett. A hatvanas évek második felében muszáj volt beszállnom a politikai fényképezésbe, mert akkorra olyan pergővé és élessé váltak a helyzetek, hogy Jenci úgy látta, szükség van a sportfotóban megszerzett rutinomra. Volt egy törekvése, hogy legalább egy-egy kép erejéig, legalább a magunk, a saját archívumunk számára térjünk el a tőlünk elvárt fényképezéstől, mert jön majd idő, amikor nem az akadémikus, telivakuzott protokollképek kellenek majd, hanem a politikusok emberi arca, a nyilvános szereplésen kívüli pillanatai. Erre csak a kisfilm formátum volt alkalmas, én is megszállott kisfilmes voltam, arra esküdtem, persze tudom, hogy bizonyos esetekben elengedhetetlen a nagyfilmes gép használata. Pap Jenő erősen presszionálta, hogy „menjek rá” a kisfilmmel gyorsan megoldható helyzetekre, és amikor volt alkalma, ő is beszállt közénk. Ő valóban próbálta formálni a riportereket, hogy legyünk gyorsak, jó helyzetfelismerők, jó döntést hozók és zsurnaliszta szemmel látók, mint ő. Keményen fogott minket, és ha nem azt hoztuk, amit elvárt, nagyon keményen, sokszor a kiabálásig bírált.

– Ti ezt elviseltétek?

– Igen, tudniillik így kaptunk lehetőséget arra, hogy a szabados riporteri stílust a mindennapokban is alkalmazzuk. Ennek köszönhettük, hogy minden anyagunkban volt egy-két „félretett” képünk, amit teljesen a magunkénak érezhettünk. Ezekből a képekből született a Lajos Gyurival és Friedmann Bandival közös, 1960-as kiállításunk. Azok a képek korábban soha nem jelentek meg, azokat nem javasoltuk kiírni a sajtó számára, eltűntek és meglapultak a kontaktok sűrűjében.

– Ezeket a fotókat nem is próbáltátok meg becsempészni a sajtó anyagokba?

– Dehogynem! Az én képeim egy része meg is jelent az Esti Hírlapban. Volt egy rovatuk, a Pesti pillanatképek, oda egészen emberszagú képeket is be lehetett tenni. Egy időben az Esti Hírlapnak szenteltem a hajnalaimat, mert Milkó szerkesztő nagyon szerette a stílusomat, és már délben megrendelte a másnap reggeli képet: „mindegy, hogy mit hozol, de kilencre itt legyen!” Rám volt bízva, hajnalban jártam a várost, rohantam egyik helyről a másikra, hol látok meg valamit, ami megfelel – általában találtam.

Akkor is azt mondtam, hogy előbb a képet kell megcsinálni, utána majd kitalálok alá valamilyen szöveget. Soha nem a már megírt szöveget mentem lefotózni, a fiamat is így tanítottam, az ne érdekeljen, ne találj ki semmit, azt találd ki, hogy hol, milyen körülmények között szeretnél fényképezni. Lehet, hogy ez ma már korszerűtlennek tűnik, mert ma divatosak a koncepciók. Persze velem is előfordult, hogy sokáig készültem egy-egy témára, de az általában annyiban is maradt, az nem az én stílusom volt, mert én, ha megláttam valamit, ami érdekelt, akkor mentem, gázoltam, nem volt akadály, próbáltam rögtön lefotografálni, aztán kész, mentem tovább. Jó, bizonyos szituációkat, témákat én is szerettem továbbgöngyölíteni, abban kitartó voltam. De olyan, hogy előre elképzeltem, kitaláltam dolgokat, soha nem volt rám jellemző.

Mi szerettünk volna olyanná válni, mint Pap Jenő. De az akadémikusabb nagyok – Vadas, Járai, Csörgheő, Németh Jóska, bár közülük mindig ő volt számunkra a legfiatalabb – is példaképeink voltak, tiszteltük őket, őszintén élveztük a képeiket, mert azok szépek voltak. Érezték a tiszteletünket, lehet, hogy azt szerettük volna, ha idős korunkra mi is ugyanolyan tiszteletet kapunk Nagyon sok szeretetet kaptunk tőlük.

És közben nem várták el, hogy utánozzuk őket. Talán azért sem, mert ők, a Magyar Fotó előtt, nem voltak hivatásosak. Ők kedvtelésből fényképeztek. Más kérdés, hogy Csörgheő Tibor az SKF reklámfotójáért, amely bejárta a világot, pénzt kapott, és Vadas Ernő is kapott honoráriumot a lapoktól, amelyekben a képei megjelentek – mégsem voltak profik abban az értelemben, hogy azt és úgy fényképezzék, amit és ahogyan elvárják tőlük. Számukra a Magyar Fotó egy új felállás volt: 45 után egyszer csak elvárások fogalmazódtak meg velük szemben, és számukra idegen volt az, hogy hirtelen megkövetelnek tőlük valamit.

Nyilvánvaló, hogy Escher Károly, akit szintén hallatlanul tiszteltünk, a perifériára is szorult. És az a pár kép, ami egy-két lapban megjelent tőle, neki, aki annak idején komoly politikai eseményeket fényképezett, már a hattyúdala volt. Ha Magyarországon nagy riporterekről beszélünk, akkor a névsort vele kell kezdeni.

A Szövetségben volt egy csodálatos dolog: azt hiszem, kedden vagy szerda délutánonként bent voltak a „nagyok”, és a fiataloknak délután háromkor be lehetett vinni a fényképeiket, képbírálatra. Nézték az öregek, egyet-kettőt kitoltak, a másikat maguk elé húzták, „ez jó, ennél erre figyelj, arra figyelj.” A fiatal fotósoknak ezen a legfelsőbb kritikai fórumon rengeteget lehetett tanulni. Remegve vártuk, hogy a képeinket eléjük tehessük. Egyszer Escher is ott volt. Nekem volt egy képem, ami később elég sok külföldi kiállításon szerepelt, a Stáb a tükörben. Egyszer Bartal Ferivel voltam a filmgyárban, ő volt az MTI-ben ennek a témának fotósa, akkor forgatták a Fekete szem éjszakáját. Feri csinálta a werkfotókat, én csak a cuccát segítettem vinni, de velem is volt egy kis gép, elővettem, betettem a normál objektívet, lesegettem, és egyszer csak megláttam egy tükörképet, és lefényképeztem. Ebből született valami, ami nekem, meg a fiatalabbak közül másoknak is tetszett. Elvittem a képbírálatra. Akkoriban az öregek arra inspiráltak bennünket, hogy vegyünk részt a külföldi kiállításokon, méressük meg magunkat. Ez nagy dolog volt, mert a nevezési díjat dollárban kellett kifizetni, és azt a Szövetség állta. Bevittem a képet azzal, hogy szeretném kiküldeni egy kiállításra, nézték, nézték, volt aki lefordította, félretolta. Két ember volt, aki nem tolta félre: Ernő bácsi azt mondta, hogy „Érdekes, tulajdonképpen nem rossz”; Escher meg azt mondta: „Ez rendben van, fiam.” Akkor éreztem meg, hogy nekem az az irány kell, amit a magyar fotográfiában ő képviselt. Pap Jenő is ezt képviselte, rengeteg vonás volt benne Escherből, a stílusából, nem véletlenül, mert a Friss Újságnál együtt dolgoztak, és nyilván hatottak egymásra.

– Vadas és Escher véleménye nagyobb súlyú volt, mint a többi bírálóé?

– Igen, mert amazok sértő módon csinálták. Nem volt indokuk. Később, mikor már nagy szánk volt, és kezdtünk rákérdezni, hogy ez vagy az miért nem tetszik nekik, mondják meg, hogy mi a gond vele, nem tudták megindokolni. Akkor derült ki, hogy egyszerűen csak a stílust utálják – nem is stílust, inkább fotográfiai megközelítést vagy megjelenítési módszert mondanék.

– Alakult ki közeli viszonyod Escherrel?

– Nem, ő eléggé magának való volt, és persze ő sem volt tanító típus. Gink Karcsi sem, akitől pedig rengeteget tanultam, állandóan magyarázott, mutogatott munka közben, mégsem volt tanító típus. Figyelni kellett, hogyan dolgozik, és kész.

– Hogyan jött létre az 1960-as kiállításotok?

– Azt főleg Langer Klára hozta nekünk össze. Szerintem, és ezzel nem szeretném az emlékét megsérteni, az ő emberi stílusát bizonyos fotóművészeti körök nem szerették, és úgy érzem, hogy abban az időben fotópedagógusnak se nagyon ismerték el. Amikor egy nap meghívott hármunkat – Lajos Gyurit, Friedmann Bandit és engem – a lakására, azt mondta, hogy vigyünk magunkkal képet, hogy legyen miről beszélgetnünk. Elvittük a kedves képeinket, hárman körülbelül hetven darabot. Ez az anyag szerepelt a kiállításon. Klári néni azt kérdezte, hogy ezeket meg mikor csináltuk? Ezek a képek hogyan készültek? Mondtuk, hogy riport közben, a rendes napi munkánk mellett. Nem úgy, hogy később, még egyszer visszamentünk? Dehogy mentünk vissza! Én a Medgyessy Ferenchez vagy Csók Istvánhoz elmehettem volna csak úgy, még egyszer?! Azért is keményen kellett a cégnek ügyködnie, hogy egyszer eljussak hozzájuk. Más kérdés, hogy amikor náluk voltam, és megcsináltam az anyagot, kikapcsoltam a lámpát, nem érdekelt, hogy deríthetetlen fény-árnyék van, és úgy is lefotografáltam őket, ahogy nekem tetszett.

Langer Klára megdöbbent azon, hogy a kedvezőtlen lehetőségek ellenére és a túl feszes kötelezettségek mellett mi ilyen képeket is csinálunk. Ez volt, ami őt inspirálta – meg az, hogy élt még benne az 56-os bélistázás miatti fájdalom. Nem sértettség volt ez, hanem igazi fájdalom, mert a Magyar Fotó jó fotósok jó kollektívája volt, összetartó, baráti társaság. Az ember fiatalon olyanokkal kerülhetett barátságba, mint Jónás Pál vagy Járai Rudi. Fantasztikus emberek voltak, szerettük őket, ők is szerettek minket, és ez nagyon sokat jelentett, biztonságot adott. Az elbizonytalanodás akkor következett be, amikor 56-ban lement az első disszidálási hullám; elmentek a barátaink, elkerültek a cégtől azok, akik tanítottak bennünket, rovatokra osztották fel a Magyar Fotót.

– Kiket bélistáztak?

– Ha jól emlékszem, Reismannt, Langert, Sándor Zsuzsát, Ginket. Ez a létszámleépítés 56 decemberében, talán 57 januárjában volt. Nem fértek bele az új MTI fotográfiai elképzelésébe – mert koncepciójuk még nem lehetett, nem ismerhették a Magyar Fotónál dolgozó embereket. Nem tudom, mi alapján, de úgy ítélték meg, hogy Gink Károly az MTI-nek nem lehet hasznos fotósa. Más kérdés, hogy később visszavették, Karcsi próbálkozott is, de beleszóltak a dolgaiba – ő nem az az ember, akit irányítgatni lehet, neki nem lehet megmondani, hogy mi pattanjon ki a fejéből.

– Úgy gondolod tehát, hogy Langer ezért karolt fel titeket?

– Egészen biztos, hogy emberileg ez állt mögötte. Amellett mi nagyon kedves tanítványai voltunk, gyakran kérdeztünk tőle ezt-azt, tőle lehetett kérdezni, és ami fontos, ő nem csak a fotóról beszélgetett velünk, hanem irodalomról, filmekről, képzőművészetről is. 56 után az első nyugati filmek között mutatták be a Toulouse-Lautrecről szóló filmet, aminek a frissen disszidált Badal János volt az operatőre. Nem felejtem el, ahogy Klári néni megkérdezi tőlünk, láttuk-e; nem láttuk, nem figyeltünk fel rá, nem volt rá időnk. Azt mondta, ezt feltétlenül meg kell nézni, és külön felhívta a figyelmünket arra, hogy a rendező és az operatőr hogyan bánik a fénnyel és a színekkel; nézzük meg, hogy az előtér figurái markánsak, de azt, ami a képen lényegtelen, mintha füstfelhőn keresztül látnánk. „A fotográfiában ezek a kiemelések ugyanígy alkalmazhatók, tessék erre odafigyelni!” Ugyanígy beszélt Csontváryról, Goyáról – neki voltak albumai, nekünk nem voltak –, jól nézzük meg, hogy ezt vagy azt ők hogyan oldották meg.

Sándor Zsuzsa kiment, csinált egy nagy rántottát, öten megettük, és beszélgettünk tovább.

Klári néni még sajtótájékoztatót is rendezett a kiállításra, ez óriási dolog volt, el lehet képzelni, hogy a három csóró, kitérdelt nadrágú srácot kérdezi a sajtó, és ők válaszolnak. Nem is igen fogtuk fel, hogy ennek mekkora jelentősége volt, most már tudom, hogy nagyban befolyásolta az életünket. Volt Langer Klárában egyfajta menedzselő hajlam, ha értéket látott valakiben, akkor nemcsak biztatta, segítette, hanem megszervezte a dolgait.

Sajnálatos, hogy a kortársaival valahogy nem tudott megfelelő kapcsolatokat kialakítani, és nagyon csalódott ember lett.

A kiállítás után mindannyian fölmentünk hozzá, és akkor, először és utoljára, egy pohár száraz fehér borral koccintott velünk. Mert alkoholt inni, az nála tilos volt.

– Ugye, ez a kiállítás a Műcsarnokban volt?

– Nem, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol akkor József Jolán volt a múzeumigazgató. Nagyban rendeztük a képeket, és mindenki, aki bejött nézelődni, kedvesen kérdezte, hogy na, fiúk, hogy vagytok, mit segítsünk. Már a képaláírásokat tettük fel, amikor Jolán néni is bejött, és fehér köpenyben, zsebre dugott kézzel, rettentő szigorú arccal körbement a teremben. „Ki a Pálfai Gábor?” Mondtam, hogy én. Bólintott. „Ki a Lajos György?” Gyuri is mondta, hogy ő az. „Ki a Friedmann Endre?” Bandi is jelentkezett. Végignézett rajtunk, „Jó!”, mondta keményen, és kiment.

A megnyitón a Minisztérium osztályvezetője beszélt, utána Ernő bácsi mondott pár szót, van is olyan képem, amin éppen mutatok neki valamit. Jellemző rá, hogy annyira örült ennek a kiállításnak, boldog volt, hogy sikerült nekünk. Egyszer engem kért meg arra, hogy az egyik kiállítását én tegyem a falra, erre máig büszke vagyok. Rengeteget dolgoztunk együtt, nagyon jól megismertük egymást. Vele is, Ginkkel is szívesen jártam, Gink Karcsival lenni kaland volt, Ernő bácsira pedig felnézett az ember. Engem azért zártak ki a Szövetség elnökségéből, amelynek huszonhárom éves koromban lettem a tagja, mert megvédtem őt, amikor a Fényképművészeti Tájékoztató egyik cikkében megtámadták.

Amikor megnyílt előttem, sokat mesélt az életéről, a katonakoráról, meg amikor válogatott labdarúgó volt. Sose felejtem el, Sátoraljaújhelyen a szállodánkkal szemben volt a mozi, és látom, hogy a Nehéz kesztyűk című Papp Laci-film megy. Mondom, Ernő bácsi, menjünk le, nézzük meg. „Nem megyek én, Gabikám, sehova, fáj a lábam, öreg vagyok, hagyj engem békén ilyen hülyeséggel! De te menj, ha akarsz.” Mondom, nem akarom Ernő bácsit itt hagyni egyedül. „Ne hülyéskedj, menj csak, én majd olvasgatok.” Mindig volt nála valami könyv, azt soha nem mutatta meg, hogy mit olvas, előhúzta a bőröndjéből, hanyatt dőlt, és olvasott. Most is nekikészülődött, én már mondtam, hogy Ernő bácsi, minden jót, akkor én lemegyek – lecsapta a könyvet, „várj, egye fene, megnézem én is azt a Papp Lacit!” Aranyos öreg, a film vége felé elaludt.

Tudta, hogy egy csóró kezdőnek mekkora a fizetése, ha beültünk valahová, soha nem engedett fizetni, ő se, Járai Rudi se, Gink Karcsi se. Ha Rudi bácsival együtt mentünk dolgozni, olyan nem volt, hogy egy cukrászdába be ne vitt volna, a többiek már mondták, hogy „Na, te máma nem vacsorázol!”, mert mindenki tudta, hogy milyen édesszájú, és engem is meg fog etetni. Ha megérkeztünk egy vidéki városba, az volt az első, hogy keresett egy presszót, hogy igazi málnaszörpöt ihasson, és finom süteményeket ehessen. Karcsi meg hazavitt etetni a feleségéhez. Komoly emberi kapcsolataink voltak.

Hollänzer Béla, a műszaki fotós mindig fiacskámozott; „na fiacskám, látod, oda, oda, oda egy picit, adj egy pici fényt, csak egy picit az élére, nem, jujujuj, sok, sok, sok, vissza, vissza, most jó, nagyon jó, könyörgök drágám, itt tartsd meg, fogjad édes, csókollak édes!”

– Róla mesélik, hogy a gyárkéményeken szaladgált...

– Ó, mindenhová fölment! Az esztergomi bazilika belső kupoláján van egy negyvenöt centi széles körsétány, ő azon megállította a háromlábú Linhof-állványt, betette az Angulont, és onnan fényképezett, én meg adogattam neki a kazettákat, hát nekem igazi halálfélelmem volt.

– Más volt az új MTI, mint a régi Magyar Fotó?

– Hogyne, persze! Először is, hozzá voltál szokva, hogy egy lakóházba jársz be dolgozni, fölmész a lépcsőn, a folyosón elfordulsz, és bent is vagy a szerkesztőségi szobában, ahol a „nagyoktól”, a barátaidtól a laboránsig, az archívosig mindenkit együtt van. Váltás: bemész egy kapun, amit fegyveres karhatalmisták őriznek, leigazoltat a portás, utána mehetsz a helyedre, és végig az egész egy presszió érzését kelti. Nem akarom bántani azt a kort, mert tulajdonképpen akkor kezdtünk el élni, és az ember ne tagadja meg a múltját. Igenis, le kellett feküdnünk, mert nem dolgozhattunk volna. Ez az, amit ma az ifjú politikusok nem akarnak megérteni – azok, akik a Kádár-korszakban a Sorbonne-on meg a Yale-en végeztek.

Engem meg abban az időben nem engedtek el egyetemre, mert azt mondták, hogy fotóriporterre van szükség, nem egyetemistára. Akkor indult utoljára magyar-művészettörténet szak, és a főnökeim nem írták alá a kérelmet.

Igen, volt különbség, hivatalnokszerűbb lett a légkör, adminisztrálva lettünk, sőt kitalálták, hogy a fotóriportereknek is bélyegezniük kell. Ez bojkottot eredményezett, megbeszéltük, hogy ezt nem csináljuk, mi kötetlen munkaidőben dolgozunk. Vagy hajlandók vagyunk blokkolni, de akkor a blokkolás után nincs több telefon, túlóra, nem érdekel, hogy mi történik a világban, nem megyünk sehová. Ha bennünket tisztviselőként kezelnek, akkor úgy is fogunk élni. Ekkor a bélyegzőórát gyorsan elfelejtették, de jött a következő dolog: a gazdasági mutatók. Az MTI tervkötelezett intézmény volt, így a fotónak is meg kellett felelnie az előírásoknak, ezzel kell spórolni, azzal kell spórolni. Nem voltak jó idők. 60–61-től ez mind lazulni kezdett, egy kicsit jobban lélegeztünk. De az MTI Fotó, közösségében, szellemében, színvonalában, soha nem lett olyan, mint a Magyar Fotó volt.

– Mégis, melyik volt az MTI Fotó legfényesebb időszaka?

– Két nagyobb korszaka volt: az egyik 60 és 66 között, a másik 70 és 78 között. Tulajdonképpen a hatvanas éveket mi úgy hívjuk, hogy Botta-korszak. Botta Ferenc 1957-től volt a fotószerkesztőség vezetője. Rendkívüli taktikai érzékkel irányított bennünket, óvott, nehogy nagyot hibázzunk, és emiatt a fotográfia perifériájára kerüljünk. Egyetértett törekvéseinkkel, szeretettel nyesegette „vadhajtásainkat”.

– Te az első időszakban fényképeztél, a másodikban már szerkesztő is voltál.

– Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy az MTI jó vagy rossz volt. Nekem az életemet jelentette, számomra nem létezett más. Sokszor hívtak máshová, a Népszabadsághoz, a Képes Sporthoz, a Lobogóhoz, a fontosabb események után, amikor sikerült valami nagyobb anyagot az asztalra tennem – müncheni olimpia, moszkvai olimpia –, mindig megkerestek. De valahogy nem akartam elmenni onnan. Én az MTI-n keresztül nagyon sok helyre eljutottam, nagyon sok kemény feladatot oldottam meg. Külföldön sokszor voltam magamra hagyatva, olyankor mindent egyedül kellett megoldanom, akár Vietnamban, akár a genfi csúcstalálkozón. Melyikről beszéljek?

Nemrég jelent meg egy cikk a fiammal közösen létrehozott vietnami kiállításról. Ebben a szerző azt írja, hogy az impresszionista művész azt festi le, amit lát, ezzel szemben a szocialista realista művész azt festi le, amit hall, vagy amit mondanak neki. Ezzel azt sugallja, hogy én parancsra mentem ki. Csakhogy engem nem küldtek Vietnamba!

Engem az MTI Kambodzsába küldött, egy Hasselbladdal, filmekkel, állvánnyal, hogy az Angkort fényképezzem, mert a UPI könyvkiadója ki akart adni egy albumot, és a nyugati fotósokat akkoriban nem engedték oda.

Hanoin keresztül kell utaznom, Vientyan, Phnom Penh felé. Mivel pénteken érkezem Hanoiba, és csak kedden tudok továbbutazni az Ellenőrző Bizottság gépével, ha ott vagyok, csináljak egypár riportképet. Amikor megtudtam, hogy én Hanoiban le fogok szállni, és lesz ott öt napom, azt gondoltam, hogy nem megyek tovább, ha egyszer ott vagyok a háborúban. Gondold el: fiatal fotósként ott vagyok a tűzben, ismerem Capa életútját, tudom, hogyan méltatta őt Steinbeck a Volt egyszer egy háborúban; hát akkor én el fogok menni romokat fényképezni?

Tizenhárom napra küldtek el, és én öt hónap után jöttem haza. Az a Kárpáti Jenő volt kint a katonai attasénk, aki katonakoromban – rádió felderítő voltam, a hírszerzéshez tartoztunk – az ellenőrző tisztem volt. Amikor eldöntöttem, hogy kint maradok kinyitotta a ládáját – nekem négyszáz dollárom volt –, mindenféle pénznem volt benne, azt mondta, válasszak bármit, bármekkora összegben, azzal, hogy majd otthon vissza kell fizetnem. Oké, kivettem ötezer dongot, ötszáz dollárt, és fölírtuk, hogy ez mennyi forintban.

– Miből tudtál volna ennyit kifizetni?

– Tudtam, hogy ezt majd kiverem az MTI főkönyvelőjéből.

– Hiába nem erre a munkára küldtek ki?

– Persze. Ez hozzátartozott az akkori stílusomhoz, nekem a jellemzésembe is bekerült, hogy öntörvényű vagyok. Kár, hogy nincsenek meg azok a táviratok, amiket az MTI-től kaptam: „Pálfai Gábor azonnal induljon tovább, és hajtsa végre a feladatát!” Először azt mondtam, hogy azért nem tudok továbbmenni, mert lelőtték a gépet. Volt ilyen, csak nem pont így.

Az egész ott kezdődött, hogy leszálltam Hanoiban, nyolcnapi(!) utazás után. A Moszkva–Hanoi utat több mint egy hét alatt tettem meg, mert amikor Pekingből továbbmentünk volna Hanoiba, kitört ki a kulturális forradalom. Letartóztattak, Sanghajban voltam, mindenütt voltam, ide-oda hurcoltak bennünket. Azon a kínai gépen rajtam kívül volt még egy angol operatőr, három román, három jugoszláv futár, meg egy szovjet diplomata. A kínaiak kicsit elszórakoztak velünk, mert a szovjet futár nem volt hajlandó elfogadni az ajándék Mao-jelvényt meg a dedikált Mao-könyvet. Mondom neki, Lenin azt írta, hogy a vasúti sínnek nincs osztályöntudata – vedd úgy, te marha, hogy ez egy vasúti sín. A többiek is majdnem megverték, miatta ragadtunk le itt is, ott is egy-egy napra. Végül Vuhanban, a szokásos névsorolvasásnál eltette a könyvet, aznap meg is érkeztünk Hanoiba.

Kiléptem a repülőgépből, és Kína után olyan biztonságérzetem volt: itt nem vörös karszalagos emberek rohangálnak, hanem kedves, fegyelmezett tisztviselők, határőrök – rend volt. A követségi alkalmazottak is mosolyogva jöttek elém, nagyon barátságosak voltak, és az a párás levegő is olyan csodálatos, meg az esti fények, az utcán kis mécsesek világítottak, emberek beszélgettek, a romokat leszámítva nyoma sem volt a háborúnak.

Kérdezte a követségi titkár, hogy tulajdonképpen miért vagyok itt. Én meg letagadtam Kambodzsát, és azt mondtam, hogy itt akarok dolgozni. Az nem fog menni, rólam nem tud a vietnami külügy, nem tud a honvédelmi minisztérium, ide engedélyek tömege kell. Akkor pedig lefekszem az utcán, lőjenek főbe, de innen nem megyek el. Reggel elvitt a Külügybe, ott elkezdtek faggatni, hogy milyen előmunkáim vannak, korábban tettem-e már valamit Vietnamért. Akkor én már nyerő ember voltam, mert Magyarországon az összes szolidaritási gyűlést nekem kellett végigfényképezni, ismertem a Felszabadítási Front vezetőinek a nevét, a budapesti nagykövetet. Nyomtam a dumát, hogy így, úgy, amikor a Kábelgyár segélyét, meg az orvosi műszereket küldtük, csak kapkodták a fejüket. Meg is adták a tartózkodási engedélyt, nyolc napra. Másnap eljött hozzám valaki, a Kulturális Kapcsolatok Bizottsága munkatársaként mutatkozott be, nagyon kedves ember volt, angolul beszélgettünk, és kérdezte, hogy mik az elképzeléseim. Nekem azok nem voltak, mert nem ismertem a helyzetet. Ott kellett rögtönöznöm. Mondtam, mivel Hanoiban vagyunk, egy katonailag támadott városban, szeretném fényképezni, hogy milyen károkat okoztak a bombázások, hogyan élnek együtt ezzel az emberek, és hogy milyen védelmet tudnak mozgósítani Hanoi védelmére.

A követségi titkár kioktatott arra, hogyan kell ázsiaiul gondolkodni: a lényeget mindig utoljára kell hagyni, a búcsúzásra, előtte pedig udvariaskodni kell, és egy csomó olyan dolgot elmondani magunkról, ami rájuk nézve kedvező. Én úgy mutattam be magam, hogy haditudósító vagyok – ez részben igaz is volt, Magyarországon katonai tudósító is voltam –, én tudom, mi az, hogy államtitok, katonai titok. Tekintettel akarok lenni a helyzetükre, ezért ők mondják meg, hol lehet fényképezni, mondják meg, hogy egy adott helyszínen mettől meddig fotografálhatok, én azt be fogom tartani, mert barátként jöttem ide, nem ellenségként. Segíteni akarok, azzal, hogy megmutatom a harcukat a Nyugatnak; erre nekünk módunk van, a PIO-on, a szocialista országok távirati irodáinak szövetségén keresztül, aminek Magyarországon van a központja, az összes szocialista ország közül nekünk volt jogunk a Nyugatra menő propaganda anyagot képekkel tömni. Ezt bevették. Elvittek a mezőgazdaságba, a lerombolt erőművekhez, már mindent fényképeztem, jó két hónap után gyakorlatilag vietnaminak érezhettem magam.

Egyre inkább vérszemet kaptam. Az egyik este láttam a hotelben a külföldieknek szóló, angol és francia nyelvű Vietnamian Revue-ben egy képet: Ho Si Minh fiatal hősöket tüntet ki. Néztem a képet, és észrevettem, hogy a tolmácsom figyel a szeme sarkából. Én meg, mint egy Jászai Mari-díjas színész, csóváltam a fejem, sóhajtottam egy nagyot, ledobtam az újságot és elfordultam. Kérdi, mi van. Mondom, semmi, csak volt egy álmom. Mi az? Mindegy, felejtsük el. Mégis, mi az? Mondom, ezt úgyse lehet, én nem kérhetek ilyet. De mondjam már meg végre, hogy mit! „Hát, hogy Ho apót fényképezzem!” Rám néz: „Miért olyan lehetetlen ez? Te már hosszú ideje köztünk élsz, várj nyugodtan, és ne felejtsd az álmodat!” Két nap múlva reggel kopogtattak az ajtómon, egy ismeretlen ember, a Külügyminisztérium magyar referatúrájának a vezetője volt. Azt mondja, most elmennénk egy fontos helyre, lent megvár, ha van öltönyöm, akkor legyek szíves, azt vegyem fel. Az ajtóból visszafordult: „És a fényképezőgépet ne felejtse el!”

Várkonyi Tibor, aki két hete volt ott mint különtudósító, szintén lent várt a hallban, szóltak neki, hogy el kell jönnie velem, fogalma sem volt, hogy hová megyünk. Beültettek egy Volgába, ami velünk elég ritkán fordult elő, általában dzsipen jártunk; tekergünk, tekergünk, már ismertem Hanoit, mint a tenyeremet, gondoltam, mit furikázik ez összevissza, úgyis tudom, hová megyünk. Végül behajtottunk az elnöki palota kapuján, át a parkon, végig a palota mellett, és megálltunk a kertészlaknál. Ott élt az öreg.

Bementünk a kis házba, üres volt. Mondjam meg, hogy hová üljön le az elnök elvtárs. Vártunk, megmértem a fényt, mert én vakut nem használtam, sokszor dupla vagy semmit játszottam, de ha lehetett, a vakut elkerültem. Egyszer csak megjelent az öreg. Kezet fogtunk, leült, elkezdtünk beszélgetni, az akupunktúrától Mozartig minden szóba került. Aztán a magyarokat méltatta. Még a Dien Bien Phu-i csata után találkozott magyarokkal, több mint háromezren estek fogságba, meg voltak elégedve a magaviseletükkel, a magyarok az elsők voltak, akik barátságot kötöttek az őrökkel, gyakorlatilag egy éven belül mindannyiukat hazaengedték. Mondanom sem kell, hogy ezek a magyarok a francia hadseregben harcoltak idegenlégiósként. Volt köztük olyan, aki Laoszban telepedett le, én is találkoztam vele, még nyolcvan évesen is bikakemény volt. Nyolc felesége volt és vagy harminc gyereke.

Ho Si Minh azt mondta, hallott róla, hogy én már régóta itt tevékenykedem, és szeretné megköszönni a bátorságomat. Megfogalmazott egy holdújévi üzenetet a magyar néphez, Várkonyi Tibi jegyzetelt, én meg fotóztam, egy helyben, mert föl nem állhattam, alig készült róla szemből kép. Amikor visszaértünk a szállodába, odaszaladtak a követségiek, mert korábban az öreg senkit nem fogadott, se a szovjeteket, se a románokat, se a kelet-németeket. Ez egy óriási diplomáciai bravúr volt, és a nagykövet, hogy úgy mondjam, jóba lett velem. Fölvetettem neki, hogy szeretnék elmenni a Ho Si Minh-ösvényre a partizánokhoz. Azt hittem, hogy majd elküld a fenébe, de azt mondta, jó, megszervezzük. A vietnamiaknak erről egy szót se szóljak, mert hivatalosan az ösvény, a hadtáp utánpótlási útvonal létezését a vietnamiak nem ismerhették el – ez az ösvény nem létezik, nincs partizán összeköttetés Észak és Dél között! Dehogynem volt.

Azt mondta a nagykövet, hogy van egy indonéz diplomata, aki jóban van azzal a laoszi parancsnokkal, aki jóban van azzal a vietnami parancsnokkal, aki engem a dzsungelben fogad. Rendezett egy vacsorát, amire meghívott több diplomatát, többek között az indonézt is. Vacsora után hármasban átmentünk egy másik szobába, valahonnan ott termett egy indonéz-magyar tolmács. Mondjam el, hogy mit akarok. Elmondtam mit szeretnék, amire a diplomata azt válaszolta, hogy másnap választ ad. Másnap behívtak a követségre; a válasz az volt, hogy az elkövetkező két hétben mindig álljak indulásra készen, fotófelszereléssel és egy akkora cuccal, amit egy kézben, futás közben is magammal tudok vinni. Mindig mondjam meg, hol érnek el, nem tudják megmondani, mikor jönnek értem. A románokkal volt egy követség-közi asztalitenisz-mérkőzés, eszméletlen küzdelem, a tűző napon, negyven fokos melegben, és egyszer csak kiabálnak, hogy telefonom van, odamegyek, azonnal menjek a szállodába, ott várnak rám. Csuromvizesen, a követségi kocsin rohantam a szállodába, már várt a dzsip. Egy kölcsön hátizsákba már minden be volt pakolva, volt egy fotós kabátom, amit én terveztettem Pesten, hosszú ujja volt, és a teleobjektív is elfért benne, magamra kaptam, volt még egy szál gyulai kolbászom, egy Tibi csokoládém, gyorsan zsebre vágtam. Egy hónap múlva keveredtem vissza.

Még aznap éjjel átjutottunk a laoszi határon, de onnan borzasztó nehezen tudtunk előrejutni, nappal barlangokban éltünk, csak éjszaka mehettünk, nagyon rövid távokat, világítani nem lehetett, állandóan mozogtak felettünk a felderítő helikopterek, a fákon ott voltak a levegőből ledobott mozgásérzékelők. És a töredékét nem tudtam megcsinálni annak, mint amennyit lehetett volna.

– Mert nem engedték?

– Nem engedték, azt az ösvényt nagyon féltették.

– Voltál harcban?

– Nem. De olyan, hogy bombáztak, támadtak, és lőttek rám, olyan volt. Van egy képem, valós, nem megrendezett kép, pedig én is azt mondom, hogy ha egy képen szemből lő az ellenség, az megrendezett dolog, nincs az a parancsnok, aki ilyen tűzharcba odaengedné a fotóst. Én se engedném oda.

Van egy sorozatom, amikor tényleg jöttek az F–105-ök, és a légvédelmisek mint az őrültek, rohantak rá, megvan a sorozat a riadó pillanatától, aztán már lövik őket, utána gyorsan el kellett onnan menni, mert mondták, hogy azok vissza fognak jönni, megsemmisíteni ezt a gépágyú flakkot, és tényleg visszajöttek, és mi, mint az őrültek, föl a páncélautókra, és elhúztunk. Mikor jó három kilométert mentünk, hallottuk, hogy tompán, keményen, recsegve csattannak a rakéták, mondtam, menjünk vissza; ne, ne, azok már úgyis továbbmentek. És akkor azt mondtam a tolmácsnak, márpedig oda vissza kell menni, és most nagyon megkérlek, hogy azonnal vigyél vissza. A biztonsági ember beleegyezett, visszamentünk, ott voltak a szétlőtt autó roncsai, meg a személyzet darabjai, én nyúltam a gépért, úgy vetették rám magukat, mint a tigrisek: „Ezt nem, és még egyszer meg ne próbáld!” És már nyúltak a pisztolyukért.

Eljutottam a partizán főhadiszállásra, föld alatti üregekbe, ahol bevetésre mentek, ahol a csapdák készítését oktatták, ahol asszony szült, ahol gyerekek tanultak, ahol nyomdát működtettek – ennyit tudtam megcsinálni, nem tudom, más mit tudott volna.

– De azért a maximumot nyújtottad?

– Amit lehetett, megcsináltam. Témában mindenképpen; hogy képileg is, azt nem az én dolgom megítélni.

– Itthon, az MTI-ben megszidtak-e az öt hónap miatt?

– Nem, nem. Én aztán elmentem Phnom Penhbe, készen álltam a munkára, egy magyar futballedző segített volna Angkorba jutni, már minden meg volt szervezve, de az indulás előtti napon összeestem, az állandó stressztől kaptam egy gyomorvérzést, és azonnal haza kellett jönnöm. A filmjeimet nem hozhattam haza, Vietnamból tilos volt exponált filmet kihozni, a futárposta hozta haza. A repülőtéren, az utolsó pillanatban sikerült átadnom a követségi titkár feleségének, még jó, hogy az egész külön volt csomagolva. Én azt hittem, hogy azért, mert engem Ho Si Minh fogadott, már VIP-es vagyok és békén hagynak. Hát nem, a repülőtéren besoroltak oda, ahol a többi tudósító állt, és láttam, hogy mindent át fognak vizsgálni.

– Mekkora anyagról van szó?

– Nem volt túl sok, én soha nem voltam nagy lövöldöző: a kisfilmes hatvan-nyolcvan tekercs fekete-fehér. A kambodzsai anyag, a nagyfilmes diák ott voltak a zsebemben, azt magammal hozhattam.

– Abban a korábbi interjúban azt mondod, hogy „Sok dolgom megoldatlan maradt, ezt azok is mondják, akik többet vártak tőlem.” Hogyan kell ezt érteni?

– Nekem sokan sugallták azt, és magam is úgy éreztem, hogy a képességeimnél, a tapasztalatomnál fogva talán predesztinálva vagyok arra, hogy valami nagyot dobjak; olyan anyagot, aminek van eleje, van vége, valamit elmond, és azt kiállításon és albumban is megmutathassam – valamilyen összegzés az utókornak, ez vagyok én, ezt tudtam csinálni. Ehelyett mindenféle témába, a világ sokféle dolgába bele-belekapott dolgok maradnak utánam. Képileg vannak köztük egészen elfogadhatók, ha majd valakinek lesz hozzá türelme, végig lehet böngészni, össze lehet szedegetni azt, amit 1953-tól 1994-ig fényképeztem. De amiről az előbb beszéltem, az valószínűleg nem fog belőlük összeállni.

– Azért, mert az MTI-ben egy idő után szerkesztő lettél?

– Nem. Az részben kényszer volt, mert a főnökömnek szüksége volt arra, hogy fotós legyen a képszerkesztő, ráadásul olyan fotós, aki becsüli más munkáit. Úgy érzem, hogy ezt a munkát sikerült egészen jól megoldanom.