BESZÉLGETÉS GÜNTER OSTERLOH-VAL, A LEICA AKADÉMIA VEZETŐJÉVEL

– Először van Magyarországon?

– Nem, 1978-ban már jártam Budapesten. – Akkor még a Leitzhez tartoztunk. Egy kongresszuson vettem részt, elsősorban egészségügyi berendezéseket, mikroszkópokat mutattunk itt be, és az orvosi fényképezésről tartottam egy előadást. Ez volt az első találkozásom Magyarországgal, és nagyon meg voltam lepődve, mert a többi keleti országhoz képest itt sokkal jobb volt a helyzet. Most meg Bágyi Ferenccel együtt átszeltük autóval az egész országot. Megnéztük, hogyan lehetne itt egy Leica szemináriumot tartani. Egészen lelkes vagyok a tájtól, az itteni lehetőségektől, a konyhától. A lábodi vadászkastélyban tartanánk a workshopot. Gyönyörű szarvasok vannak ott. A mi workshopjaink mindig utazások is egyben, de nem mindig a természetfotó van a középpontban. A résztvevők az épített környezetet, az embereket is fotózzák, nemcsak az állatokat és a tájat.

– A Leica Akadémia elsősorban workshopokat szervez?

– Nem csak. Régi hagyományaink vannak. Amikor a Leica megalkotta a kisfilmes fényképezőgépet, teljesen megváltozott a fényképezés, felgyorsultak a dolgok. A fényképészeknek rengeteg kérdésük lett, mert nem volt tapasztalatuk ezzel az újfajta technikával. Akkora változás volt ez a fényképezésben, mint ma az elektronikus képrögzítésre való átállás. Mivel a kérdésekre csak a Leica cég és Barnack úr tudott választ adni, meghívták az érdeklődőket egy tanfolyamra. 1930-ban egy újságíró Zeppelin léghajóval tervezte megkerülni a földet, és persze, akart fényképezni is. Fölvette a kapcsolatot a Leitz-cel, és megtanították fotózni Leicával. Az út nagyon sikeres lett, a képek is sikerültek. Ez az újságíró vetette föl egy állandó fotósiskola ötletét. Akkor indult el az Oktatási Stúdiónk, a tan-műterem laborral. Ott csináltak először nagy méretű nagyításokat, hogy bebizonyítsák, a kisfilmről is lehet jó minőségű nagy kópiákat készíteni. Akkor még igény szerint indítottak egy-egy tanfolyamot. 1938-ban már akkora volt az érdeklődés, hogy egy oktatási központot szerveztek Leica Iskola néven. Wetzlarban alapították, de 1945-ig működött New Yorkban, Londonban és Stockholmban is egy-egy fiókintézményük. Ez az iskola nemcsak az amatőröknek, hanem a Wehrmacht haditudósítóinak is nyújtott képzést. Például külön foglalkoztak a nagyon nagy távolságra való fényképezéssel, mert a haditudósítóknak voltak egy méter nyolcvan centiméter hosszú objektívjeik, ezekkel Hollandiából át tudtak fényképezni Angliába. Sok, akkor készült fotó fenn is maradt. A hatalmas berendezések autókra voltak szerelve, és legalább két-három ember kellett a működtetésükhöz. Meg kell jegyeznem, hogy az amerikaiaknak meg az oroszoknak is Leicájuk volt. 1945-ben jöttek az amerikaiak, lefoglalták a wetzlari gyárat, ami elég jó állapotban megmaradt. A másik német optikai-finommechanikai gyárat, a jénai Zeiss műveket, az oroszok foglalták el.

A háború befejeződött, de az amerikaiak Németországban maradtak, és a katonák egyik legkedvesebb szuvenírje, amit hazavittek, a Leica fényképezőgép lett. Óriási volt az igény, amit nem is tudtak kielégíteni, mert a kamerákat csak 1942-ig gyártották.

– Miért álltak le?

– Attól fogva csak hadi megrendelésekre dolgoztak. A Leitznél az első katonai parancsnok Emil Keller volt, aki a háború előtt a New York-i kirendeltséget vezette. A háború után ő indította újra a fényképezőgép-gyártást, bár akkoriban még nem volt nyersanyag és energia. Az amerikaiak hoztak szenet, a Leica a saját erőművében tudott a szénből energiát nyerni, és megindulhatott a gyártás. A kamerákat olyan üzletekben árusították, ahol kizárólag amerikai katonák vásárolhattak. Őket is meg kellett tanítani a géppel bánni, ezért 1946-ban újjászervezték a Leica Iskolát, ahol csak amerikai katonákat oktattak. 1972-ig folyt az oktatás, hetente kétszer, a katonáknak és hozzátartozóiknak. Az amerikai katonák igénybe vehetik a katonai repülőgépeket, hajókat utazás céljából. Gyakran előfordult, hogy Olaszországból átugrottak hozzánk, a wetzlari iskolába, aztán vacsora után hazarepültek, mondjuk, Cataniába.

– Elsősorban technikai ismereteket oktattak?

– Az alapvető cél az volt, hogy a kamerákat helyesen kezeljék. Hozzátartozott a labormunka is, a hívás, nagyítás, ilyesmi. Az amerikai hadsereg fizette a tanfolyamok díját. 1953-ban megalakították a német Leica Iskolát is, elsősorban a németországi és a világszerte működő kereskedőknek, forgalmazóknak. Később létrehozták a Leica Technikumot, ott főleg azzal foglalkoztak, hogy keresték azokat a területeket, ahol kisfilmmel lehetne dolgozni. Egy idő után nagyon fontos terület lett a mikrofilmezés. A Leitznél külön foglalkoztak ezzel is. Utóbb a nyersanyagot az AGFA és a Kodak adta, de a műszereket a Leica. Precíziós technikára volt szükség, mert az emulziónak nagyon vékonynak kellett lennie, és gondot okozott, ha a film meghajlott, mert akkor a szélek életlenek lettek. 1963-ban, amikor a Leicához kerültem, legalább százféle mikrofilmet teszteltem, hogy mérjem a tulajdonságaikat. Akkoriban nagy jelentősége volt a filmes archiválásnak, ma már ezt számítógépekkel oldják meg.

1986-ban, Leica Akadémia néven, egyesült a három oktató-kutató intézmény (a német, az angol nyelvű iskola és a technikum). Akkor már ötven éve folyt nálunk folyamatos oktatás. Ekkor vált ki a Leitzből a Leica Kamera, Solmsba költözött, és az Akadémia is vele ment. Most a gyár területén is van labor és előadóterem, ott is lehet tartani előadásokat, de gyakorlati képzésre is van mód. Húsz fős csoportokat tudnak fogadni, ám az érdeklődés mindig nagyobb volt, mint amennyi hely a rendelkezésünkre állt. Ezért az Akadémia öt évvel ezelőtt Solmstól hat kilométerre, Altenbergbe, egy kolostor épületébe költözött. Ott állandó irodánk van, előadótermeink, workshop helyiségeink. A gyár területén elsősorban a fotókereskedőket képezzük, az altenbergi helyszínen pedig főleg az amatőröket fogadjuk. A saját dolgozóinkat, a Leica Camera ezernégyszáz alkalmazottját is folyamatosan oktatjuk, de azoknak is ismerniük kell az újdonságokat, akik a világ számos helyén képviselik a céget. Ezen a héten éppen az amerikai képviselőink tanulnak az Akadémián, a jövő héten pedig a távol-keletiek (Japán a második legfontosabb piacunk). Most azok fontosak különösen, akik majd a Photokinán állnak a pultok mögött – százhúsz embert iskoláztunk be.

Mindezek mellett meghívjuk például a hadiipar képviselőit, mert fontos optikai cikkeket gyártunk a hajózáshoz. Angliában létezik olyan szaküzlet, ahol csak távcsöveket árulnak, mert arrafelé a madármegfigyelés az egyik legkedveltebb sport. Van egy csoportunk, amelyik folyamatosan utazik, és helyben szervez tanfolyamokat, mert az úgy olcsóbb.

A felhasználóknak szervezett tanfolyamok között is vannak speciálisak, ilyen a biztosítási szakembereké, akik a karambolos autókat fotózzák, vagy a drágakő becsüsöké. Vannak egészen különleges igények is, például az elektromos művek szakemberei 800 mm-es objektívekkel fotózzák a távvezetékek alkatrészeit. Az amatőröknek szemináriumot, workshopot és utazást szervezünk. Évente negyven szemináriumot tartunk, ide főleg azok jönnek, akik éppen most vettek gépet, vagy tervezik, hogy vesznek maguknak. Ezeket a tanfolyamokat elsősorban hétvégeken tartjuk. A speciális igények miatt indítunk tanfolyamot makrofotó, vakutechnika vagy emberfényképezés témákban is. Az alapkurzusokat erre szakosodott alkalmazottak tartják, külső előadókat a workshopokhoz hívunk meg. Vannak olyan esetek is, amikor csak vetítéseket szervezünk, és egy-egy neves szakember vagy befutott fotós mutatja be a legérdekesebb felvételeit. Népszerűek a diaporáma előadások is. Szervezünk közös tanfolyamokat a Bajor Akadémiával is, főleg a természetvédelem, természetfotó témában.

A fotóutazásokat szakmailag olyan emberek irányítják, akik az adott helyszínen laknak, vagy nagyon jól ismerik azt. Szicília környékén Wolfgang Müller, a neves tűzhányófotós kalauzolja a résztvevőket, Skóciában Birgit Chlupacek, a legjelentősebb hegymászó magazin főszerkesztője, aki Skóciában minden hegyet úgy ismer, mint a tenyerét. Mindenütt úgy szervezzük a foglalkozásokat, hogy a résztvevők a helyi sajátosságokat, embereket, konyhát, a helyi specialitásokat is megismerjék. Napközben fényképeznek, este – ha mód van a hívásra és nagyításra – kiértékelik az elkészült képeket, meg diaelőadásokat néznek. Némelyik helyen egészen nomád körülmények között laknak, másutt teljesen komfortos az elhelyezés. Skóciában a tanya, ahol lenni szoktak, olyan félszigeten van, amelyet csak hajóval lehet megközelíteni. Törökországban szinte végig egy vitorláshajón vannak; Lappföldre mindig szeptember 10-én megyünk, mert akkor kezdenek sárgulni a fák, és menetrendszerűen megjönnek az első fagyok. Télen pedig akkor megyünk oda, amikor érdekesek a fényviszonyok, amikor már nem jön fel a nap, csak a hegyek csúcsait világítja meg. A hegyek órákig aranyszínben ragyognak. Nagyon hideg van, mínusz húsz fok alatti hőmérsékletek. Érdekes tapasztalatokat lehet szerezni a szélsőséges viszonyok közötti fényképezésről, meg a szaunázás rejtelmeiről.

– Kik jelentkeznek ezekre az utazásokra? Gondolom, nem a kezdő fotósok.

– Nagyon különböző emberek jönnek, de főként amatőrfotósok. Legutóbb körülbelül fele-fele arányban voltak nők és férfiak. Többségük elég jómódú, és ötvenen felüli, most van idejük és pénzük arra, hogy a hobbijuknak ilyenformán hódoljanak. Ezeknek az embereknek már nem elemi fényképezési ismereteket kell oktatni.

– Osterloh úr, mondjon magáról néhány szót! Hogyan került a Leicához?

– Lelkes amatőrfotós voltam, de eleinte jobban érdekelt a mozgófilm. Eredetileg belsőépítész szerettem volna lenni, de aztán kirakat- és kiállításrendezéssel foglalkoztam. Egy grafikus barátom révén kerültem a Leitzhez, akkoriban a cégnél sokat foglalkoztak a szuper 8 mm-es filmekkel is. A Leica Technikumhoz hívtak, mint filmest, mert akkoriban azt tervezték, hogy a televíziók számára a híranyagokat kisfilmre forgatják majd, később aztán ezt a szerepet átvette a videó. Pedagógus és fotóművész példaképem Stephan Kukenhauser professzor, akivel egy ideig együtt dolgozhattam Ausztriában. Ő új látásmódot hozott a tájképfotózásba, és nagyon szigorú, de kiváló tanár volt. Az általa vezetett szemináriumokon asszisztensként vehettem részt. Kukenhauser egyébként a sílesiklás oktatásának forradalmasításával vált híressé, ő készített először hiteles képsorozatot arról, hogyan mozog az emberi test sízés közben. A Leica Akadémia vezetését hat éve vettem át, azóta a szemináriumok és workshopok száma is megsokszorozódott. A fotótechnikai könyvem újabb kiadásának nyomdai munkáit Magyarországon végzik, a mostani utazásomnak részben az is oka volt, hogy a már kész íveket ellenőrizzem. Máig fényképezek, hosszú ideje csak speciális, két képből összeállított panoráma felvételeket csinálok. A témám mindig a tenger.

Szarka Klára