BARICZ KATALIN

– Nagyon szép ez a presszós kép…

– Én azt hiszem, hogy az egész anyagban ez a legszebb. A felülete meg van gyűrődve, egy része tönkrement, de úgy, hogy a férfi élesen látszik, a nő meg elmosódik…

Körülbelül tíz éve kaptam egy Polaroid 600 kamerát. A tíz év alatt teljesen érzelmi dologgá vált, hogy milyen időszakban veszem elő, hol egy fél évre, hol egy hétre vagy egy napra. Olyan is volt, hogy évekre. Magam döntöm el, hogy mikor hagyom abba, és mikor veszem újra elő.

A Polaroiddal játszani lehet, rögtön megkapom a képet, és ezt nagyon élvezem. A másik ok, ami miatt használom, hogy én 6x7-es nagyfilmre dolgozom, és amikor egy-egy munkát csinálok, akkor az exponálás előtt mindig a Polaroiddal ellenőrzöm a képet. Ennyi év tapasztalata után már kell, hogy tudjam, milyen lesz a látvány a sík képen, de szeretem tudni, hogy a a fény-árnyék játék, a kompozíció tényleg a helyén van-e.

Ez a presszós kép is egy ilyen, divatfotózáshoz beállított jelenet volt. Tudtam azt, hogy mit akarok lefényképezni; megrendeztük a jelenetet – én, amikor divatot fotózom, nagyon megkreálom a dolgokat. Hihetetlenül nehéz körülmények között kellett megcsinálnom a képet, valahogy nem jött össze semmi, most nem is tudom, hogy a 6x7-essel végül jó kép lett-e belőle; csak azt tudom, hogy annyira érdekes volt a hangulata, hogy közben elkezdtem a Polaroidra fotografálni. És képzeld el, a nagy izgalomban tönkrement a magazinom, amivel dolgozni kezdtem, és úgy jöttek ki belőle a papírok, hogy volt is rajtuk kép, meg nem is. De ez az egy gyönyörű lett. A beállítás, a kompozíció tudatos volt, de az, hogy technikailag ilyenre sikeredett, tök véletlen. Ez az a kép, amire azt mondom, hogy nem lehet megismételni.

Azt hiszem, hogy a fényképezésben kilencvenkilenc százalék a véletlen szerepe, és csak egy az enyém. Az enyém az abszolút bizonytalan rész. Ezért is szeretek fotózni, mert van benne egy előre nem látható dolog, ami miatt nem tudom, hogy a kép kép lesz-e, az lesz-e rajta, amit én szeretnék. Nekem a fotográfia máig talány, mindig jöhetnek benne új dolgok, amire azelőtt soha nem gondoltál.

– Pedig ha valaki, te aztán ismerheted a fotótechnikát. Könyvet is írtál róla.

– Annyira ismerem a technikát, hogy ne tudjon félrevezetni. De közben nagyon szeretem a meglepetéseket, és mindig nyitva hagyok egy-egy dolgot, olyankor tudom is, hogy a kompozíció vagy a fény rossz, de úgy hagyom. És ezt nem is értem magamban, ez egy tudat alatti dolog, amit nem tudok megfejteni. Pár napja, amikor fotóztam, azt mondja valaki, Kati, hát te tanítottál erre meg erre, pont tegnap mondtad, hogy ez ettől meg ettől nem lesz jó, és most te is pont úgy csinálod.

– A digitális fényképezés is foglalkoztat?

– Egy-két munkámnál digitális technikát is kellett használni, attól sem zárkózom el teljesen. Tudom, hogy hihetetlen dolgokra képes, mindent meg lehet vele csinálni, de én nem akarok tökéletes műveket létrehozni, az életünk is attól érdekes és szép, hogy nem hibátlan. Én a hagyományos, ezüstalapú fotográfiát ismerem, abban hiszek, azzal vannak még teendőim. Még most is, az elejétől a végéig én csinálom az egészet, én szervezem a munkát, én hívom elő a filmet, én nagyítom. A szabadságra törekszem.

Valaminek kell lennie a képben, amitől az megborul. Mert ha minden tökéletes, nincs benne izgalom. Képzeld el, amikor fotózom, mindig annyira várom, hogy a filmet előhívjam, mert tudom, hogy hagytam benne valamit, egy hibalehetőséget, amitől végig nem tudom biztosan, hogy jó lesz-e vagy nem. Hogy még jobban izguljak, még jobban felmenjen bennem a pumpa, még magasabb legyen az adrenalinszint. Most ne olyan hibára gondolj, hogy nem tettem filmet a gépbe (mert velem az is előfordult már!), hanem iszonyúan picikére, amit más észre se vesz, mert különben minden a helyén van.

– És amikor Polaroiddal dolgozol?

– Akkor látom azt, hogy mi a különbség aközött, amikor a 6x7-essel nagyon megkomponálsz, megszerkesztesz valamit, és amikor csak kattintasz. A Polaroiddal egy picit más, könnyebb fényképezni: azt mondom a modellnek, befejeztük a melót, elteszem a nagy gépet, még ott vannak a lámpák, még minden be van állítva, de a csaj elkezd élni, és akkor ott van nekem a Polaroid, előveszem, és kattintgatok vele.

A 6x7-es gép lassú ehhez, azt nem érzed annyira, azt kétszer fel kell húzni, és ez nem olyan, mint amikor automata éllességállítás van, és csak nyomkodnod kell a gombot.

– Az is előfordul, hogy „csak úgy” Polaroidozol?

– Persze, abszolút! Volt is egy olyan időszakom, amikor befelé fordultam (többször is voltak ilyen időszakaim), és a Polaroid lett a társam. A világgal, a színekkel, bármivel, úgy tartottam kapcsolatot, hogy ott volt velem a gép. Például festettem a lakásomat, és ott voltak a színes székek, és bejött az ablakon a fény: Hát fotográfus vagyok vagy mi, abbahagytam a festést, elmentem nyersanyagért, és két napig csak Polaroidoztam, mert annyira izgalmas volt, hogy nem tudtam abbahagyni, vagy nem az jött ki belőle, amit akartam. Közben a technikát is megtanultam, hogyan jönnek elő az erős színek, az egész átment világítási meg kompozíciós dologba, akkor kezdtem a nagyon erős színeket használni. Lakásfestés helyett két napig csak ezzel foglalkoztam.

– Szerencsés típusú fényképész vagy, hogy ennyi idő után sem unod.

– Nem unom; én most hihetetlenül pörgök. Tudom, hogy nem szalad el semmi, nem kell kapkodni, a képek megvárnak, de most is szaladok le Fonyódra, mert vár egy százéves szekér, várnak a lovak, amiket fényképezni akarok.

Én ennek nagyon örülök, mert ha ez kiveszik belőlem, akkor meghaltam létezni vagy depressziós leszek, mert nincs értelme semminek. Nem akarom, hogy a hülyeségek tévútra vezessenek, nem engedem, hogy a világ befolyásoljon, hogy olyanná kelljen válni, arra kelljen menni, amerre nem akarom. Én erős lábon akarok állni, ennek érdekében szelektálok, és mostanában sok mindenből kivonulok. A saját szigetemet akarom védeni, amit magam köré építettem. Viszont vidéken sok új emberrel kerülök kapcsolatba, várnak az embereim, akiket fotózok, akiket vidéken szedtem össze, akiknek tudom az életét.

– Van itt egy összekötözött test, festékfolyásokkal…

– Ez a témám sokszor visszajön: nézem a képeimet, és alig hiszem el, mennyire ismétlem magam, más-más helyzetben, de mindig ugyanaz vagyok. Nemrég két ikerlánnyal csináltam fotót, őket is összekötöztem. Ugyanazok a dolgok mozgatnak valami erővel.

Végül is, dög unalmas vagyok, mondtam magamnak valamelyik nap, amikor a képeimet nézegettem; ugyanazok a motívumok jönnek elő: utak, kerítések, falak, jelek – ez vagyok én.

– Az egyik képen az objektív árnyéka mintha kitolná a modellt a képből…

– Arról a kislányról két kép van, mind a kettőn kicsúszik a kép szélére; hát, a művészet szabad, mindent meg lehet csinálni, amit akarsz. Hol egy széket festek ki, hol egy lányt. Ez is olyan talált kép-szerű: a kislány nálam nyaralt, és egyszer szóltam neki, most van időm, csináljunk Polaroidokat. Feküdt a stúdióban a kanapén, bekapcsoltam a lámpát, és a fénye engem is rávetített. Szóltam neki, hogy maradjon úgy. Véletlen felfedezés volt. Az ilyen véletlenek nagyon sokat adnak. Ez ugyanolyan, mint amikor mész az utcán, figyeled a világot, és szelektálod az információkat. Ez a kép azt is jelzi, hogy mennyire koncentrálsz, hogy észreveszed-e az apró dolgokat, hogy nemcsak a modellre figyelsz, hanem az egész környezetre. Az embernek, ha alkot, az a dolga, hogy olyan részletekre figyeljen, olyan dolgokat szelektáljon, amik mellett más elmegy.

Ugyanígy vagyok most Fonyódon: harminc éve élek ugyanabban a miliőben, harminc éve is ugyanott voltak a falak, ugyanolyanok voltak a fények. Most vettem észre. Ehhez idő kellett, és egy bizonyos lelkiállapot. Azt hiszem, egy csomó dolgot át kellett hozzá élnem. Vannak olyan energiáim, amikről nem tudom, hogyan működnek. Mi hív például, hogy lemenjek. Éjszaka kiülök a pajtába, a falon ott van a szőlő árnyéka, ott van az árnyéka, és egyszer csak észreveszem, hogy egy kép van a falon; ehhez sok mindent meg kellett élnem, amitől filozofikusabb alkat lettem, amitől mindenből kivonultam, hogy másra tudjak figyelni. Lehet, hogy ez egy kapaszkodó, amit az élet adott, hogy ne boruljak el teljesen.

Hozom a gépemet, kinyitom a zárt, otthagyom fél órákra. És annyira örülök, amikor előhívom a filmet, és nyom van rajta, és döbbenetesen szép, pedig ki se tudom számolni rendesen az expozíciós időt. Valaki azt mondta, ne vacakoljak annyit, kapcsoljak be egy ezres lámpát.

Képzeld el, amikor azt látod a képen, hogy berezdül a szőlőlevél árnyéka; apám azt mondja, hogy a szőlő éjszaka is nő. Van hogy nem érek rá, mert közben dolgozni kell. Majd holnapután. De holnaputánra eltűnik kép, a levél árnyéka „kinőtte” a falat: a természet az úr, és nem te, Baricz Kati!