AZ EZREDFORDULÓ LEICÁJA

A Leica néven ismertté vált és 75 éve, 1925-ben forgalomba került fényképezőgép nullszériájának históriája a fototechnika-történet egyik legérdekesebb fejezete.

Az idevágó könyvtárnyi szakirodalom minden jelentősebb műve tág teret szentel a kérdésnek. (Lager, Rogliatti, Giunta, Nakamura, Laney már harmadik-negyedik átdolgozott kiadásban jelentették meg Leica-könyveiket.) A nullszéria ügyével legtöbbet mégis Paul-Henry Van Hasbroek foglalkozott, aki már 1979-ben egy vaskos füzetben publikálta kutatásait. Az akkor leírtak most új megvilágításba kerülhetnek és újraértelmezésükre is sor kerülhet. A Leica Camera AG. ugyanis a photokinára megjelentette a nullszéria első változatának működőképes hasonmás kiadását.

A Leica nullszériájáról legutóbb 1994-ben cikkeztek a fotós szaklapok, amikor a Hasbroek által egyébként már 1979-ben leírt, 112-es gyártási számú példány felbukkant a Christie’s cég londoni aukcióján. Az akkor 100–150 ezer font értékűre tartott fényképezőgép nem kelt el. A későbbi, hivatalosnak szánt Leica használtcikk-árjegyzék szerint ennek a típusnak az értéke – az eladás helyétől függően – 120 ezer dollár, 75 ezer font vagy 200 ezer német márka.

Elméletileg ugyanis van arra esély, hogy esetleg találkozhat egy-egy példánnyal a vastag pénztárcájú vevőjelölt... Hasbroek a Leitz cég gyári múzeumán kívül három, magángyűjteményben lévő példányt vizsgált meg és írt le részletesen. Véleménye szerint kizárólag egy belga magángyűjtő tulajdonában lévő gép volt még működőképes. (A különböző múzeumi tulajdonú példányok sem működtek.)

Ezek után nem túlzunk, ha azt állítjuk, ezt a géptípust néhány „vájtfülű” beavatotton kívül alaposan senki sem ismerte. A Leica Camera AG kezdeményezését tehát kitünő ötletnek kell minősítenünk. A hasonmást most a photokinán bárki kézbe vehette, néhány százan meg is vásárolhatják, sőt, fényképezhetnek is vele, ha kedvük úgy tartja.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban, hogy mi is ez a nullszériás Leica, mit tudott az eredeti és mit a mai változat? Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Oskar Barnack, a Leitz mérnöke még az első világháború előtt egy kétoldalt perforált 35 mm-es filmre dolgozó, kisméretű, fémvázas fényképezőgépet készített. Ezzel lefényképezte például – többek között – az I. világháború kitörésekor a mozgosítást hirdető plakát előtt tolongókat. A később (hangsúlyozom, utólag!) ős-Leicának, németül Ur-Leicának elnevezett gépből több változat is készült, hiszen Barnackon kívül például Ernst Leitz is ilyen kamerával fényképezett amerikai turistaútján. A hivatalos történetírás két protodarabról beszél, ezek közül a ma ismert példány hasonmás kiadását kb. húsz évvel ezelőtt elkészítették, utólag megítélve elmondhatjuk, kissé elkapkodva. Az ős-Leica hasonmása ugyanis csak kirakati dísz volt. Úgy tűnik, a húsz évvel ezelőtti hibából most okult a gyár.

Az ős-Leica és a nullszéria közötti, 1920-ban készült, úgynevezett harmadik prototípusnak csak egy példánya ismert, annak is hiányzik az objektívje. E. Leitz úgy döntött a próba-fotók alapján, hogy egy utolsó lépcsőfokot iktat be, mielőtt Barnack fényképezőgépének sorozatgyártását engedélyezi. Ezért a gyárban 1923-ban és 1924-ben elkészítették a nullszéria három, különböző változatát. A gép tetején a gyártó cég neve szerepelt, továbbá egy háromjegyű gyártási szám, 100–131-ig. A sorozatgyártás megkezdésekor, 1925-ben ezt folytatták, sőt folytatják mind a mai napig. A prospektusban szereplő hasonmás gyártási száma: 2676513...

A sorozatgyártás megindulása előtt nevet kellett adni a fényképezőgépnek. – Leitz őszinte bánatára a Barnack-kamera változatot el kellett vetniük, mert a tervező mérnök akkor még nem volt eléggé ismert. A Leitz Camerából képzett LECA nevet a francia képviselet vetette el. (Egy párizsi cég, a Krauss forgalmazott egy Eka nevű kamerát, ez, névelővel, franciául ? Eka.) Így lett a végső, mára már fogalommá vált elnevezés LEItz CAmera=LEICA.

A Leica történetével foglalkozó hét szerző nem tudott eddig megegyezni a nullszéria valódi darabszámáról. A gyár most azokat erősítette meg, akik a gyártási számsor ellenére a 25 db-ot valószínűsítették. Ez a szám azért is fontos adat, mert a gyáriak félhivatalos közlése szerint, csak két évvel ezelőtt(!) találtak anynyi dokumentumot, hogy a birtokukban lévő példányból és a megtalált rajzokból a hasonmást elkészíthessék...

A Leica-nullszéria külsőleg lényegében megegyezik a Leica I első sorozatával, azaz az 1925-ben elkészített kb. 140 db Anastigmat objektívvel felszerelt géppel. A filmtovábbító gomb a gép tetejének jobb oldalán található, alatta a képszámot mutató koronggal. Bal oldalon helyezkedik el a film-visszatekercselő gomb, az objektív a gép elején nem pontosan középen van, hanem egy kissé asszimetrikusan. A képkeresőt az objektív felett, attól egy kicsit balra találjuk. Erre a sémára megszámlálhatatlan mennyiségű fényképezőgép készült a későbbiekben és nem csak azok, amelyeket a túlzott hasonlóság miatt Leica-kópiának neveznek.

A nullszéria objektívjét 1920-ban Max Berek tervezte. Fényereje 1:3,5, gyújtótávolsága 50 mm. Három csoportba osztott öt lencsetagból áll, mivel Anastigmatot több más cég is gyártott először ELMAX-ra, majd ELMAR-ra változtatták. (Ernst Leitz, MAX, BeRek.) A Leica később legendéssá vált Elmarja nem azonos a Leitz Anastigmáttal, mert előbbi egy könnyebben előállítható, klasszikus, négylencsés triplet, melynek csak a hátsó két lencsetagja ragasztott.

A mai hasonmás kiadás megtartotta az objektív eredeti, fekete színét és a távolság-, valamint a blendeskálát. Ezek a rekeszértékek ma már szokatlannak tűnnek: 3,5–4,5– 6,3–9–12... Az elnevezése ellenére a hasonmáshoz ma készített, többszörösen tükröződésmentesített objektív belső felépítését tekintve inkább az Elmárra emlékeztet.

A néhány száz (esetleg ezer) vevő a hasonmást csinos bőrtokban, bordóspiros papírdobozban fogja megkapni. a doboz aranyozott felirata is régies: Leitz Leica. Ez inkább csak a fiatalabb korosztályhoz tartozó gyári dolgozónak lehet furcsa, ugyanis a fényképező-gépgyártó cég nevében 1986 óta nem szerepel a Leitz szó. (Magyar hasonlattal élve a helyzet olyan, mintha a VT-TV-re a Videoton helyett Vadásztölténygyárat írnának.) A papírdoboz a feliraton túlmenően más furcsaságot is mutat. Ez a színvilág csak az 1930-as évek elejétől volt jellegzetes a Leitz cikkek csomagolásában. A korai tartozékokat (1929 előtt), amint azt a gyűjtői szakirodalom szinte minden könyvben be is mutatja, egy barnás színű „krokodilbőr” mintás papírdobozban hozták forgalomba. Aranyozott feliratok helyett nyomtatott fehér papírcímkét alakalmaztak. A jól ismert bőrtok csak a Leica I nagyobb mennyiségű forgalombahoza-talakor jelent meg, ez tette lehetővé a gép nyakba, vállára akasztását. Kezdetben ezekben még nem volt fém tartócsavar(!) kérdés, hány gép esett ki belőlük használat közben. A Leica I-esekhez elterjedtebb volt a lapos, a gépen kívül még két kazettát is befogadó bőrtáska.

A hasonmás belsejét úgy alakították ki, hogy a mai kazettát be lehessen tölteni, a régi Leica ugyanis csak a gyári, a gép becsukásakor automatikusan kinyiló kazettával működött kifogástalanul. A képkereső megegyezik az eredeti első változatával, azaz némi távolságból lehet a képkivágást szemlélni.

A nullszéria legérdekesebb részét, a redőnyzárat az eredetinek megfelelően rekonstruálták a gyáriak a hasonmáson. A nullszéria és az elődei a tekercsfilmes! (és kazettás, kazettafedeles!) fényképezőgépekről ismert nyitva felhúzódó redőnyzárral működtek... A nullszéria tetején lévő tárcsán a következő számok szerepelnek: 2, 5, 10, 20, 50, ezenkívül B és a visszatekercselési funkció jelzése. Ezek a számok a vizszintesen lefutó, gumírozott vászon redőnyzár rés-szélességére utalnak. Az elméleti alapkiindulás ugyanis az, hogy a rugófeszítésből adódó zárlefutási sebesség miatt 1 mm-es rés egyenlő lenne 1/1000 mp megvilágítással. A gyakorlatban a legrövidebb megvilágítási idő a nullszérián 2 mm-es rés-szélességgel 1/500 mp. A gyár standján a photokinán ki is állítottak az egyik vitrinben egy szétszedett gépet, így, 2 mm-re állítva be a zárat. A további párosítások: 5 mm=1/200; 10 mm=1/100; 20 mm= 1/50 mp; 50 mm=1/20 mp.

Azok számára, akiknek most eszükbe jut a gimnáziumi matematikatanárnő indokoltan szigorú arca, Hasbroek részletes magyarázattal szolgál. Megemlíti, hogy a képkapu az 50 mm-es résszélesség mellett is csak 36 mm-es. Hasbroek az egyetlen eredeti és még működőképes példányt megvizsgálta, szétszedte (!), könyvében nyolc részletfotót közöl. Leírja a tárcsára írt és a kimért rés-szélességek eltéréseit is, a gyakorlati értékek: 2, 6, 11, 21, és 36 mm. A mai gép, a hasonmás ismertetője kevésbé aggályos, közlik a számokhoz tartozó expozíciós időt és kész.

Az előzőekben leírt, nyitva felhúzódó redőnyzár nagy hibája, hogy zárfelhúzáskor el kell zárni a fény útját. (Ez a tekercsfilmes, rollkazettás, vagy síkfilmkazettás gépeknél jóval egyszerűbb. Visszadugjuk a kazettafedelet...) Barnack a kérdést egy kis bőr objektívsapkával oldotta meg, mely a gép oldalához erősített zsinóron fityegve emlékezteti a fényképészt a könnyen elfelejthető kötelességére: zárfelhúzáskor takarni…!

Barnack tervezői zsenialítását jól mutatja, hogy a Leica I-en már a későbbi modellekben is megtalálható, egy kezelőtárcsával szabályozható és azon már a megvilágítási időt feltüntető, zárva felhúzódó redőnyzárat alkalmazott.

Aligha túlzunk, ha azt állítjuk, a Leica nullszériájának hasonmása a komoly érdeklődők számára vonzónak tűnő ötezer márkás ár mellett is igen hamar a gyűjtők kedvence, az ezredforduló Leicája lesz.

Fejér Zoltán