A MÉRNÖK, FOTÓMŰVÉSZ, PEDAGÓGUS, FILOZÓFUS DÉVÉNYI DÉNES

„A Lélek képekben gondolkodik”. (Arisztotelész)

Lehet-e valaki egyben mérnök, fotóművész, pedagógus és filozófus? Az átlagosság törvénye szerint nem. Dévényi Dénes az a bizonyos kivétel, aki erősíti a szabályt, ugyanis ő mindegyik tevékenységet a gyakorlat, a művészet, a tudomány magas fokára emelte. Angol kifejezéssel élve, ő egy igazi „Renessaince-man”.

Kerrisdale-i házukban beszélgettünk életéről, a fotográfiáról vallott elképzeléseiről.

– Meséljen magyarországi életéről, fiatal éveiről, korai érdeklődési köréről!

– Makón töltöttem életem első nyolc évét. Édesapám a város tűzoltóinak parancsnoka volt. De én főleg arra emlékszem. hogy költő is volt. Minden családi alkalomra írt egy új verset. Összesen tizenkét könyvet írt, hol mint költő, hol mint műszaki szakértő. Ezt azért fontos hangsúlyozni,, mert én beleszülettem ebbe a „műszaki–művészeti” kettősségbe. Csak most, utólag visszatekintve látom, hogy ez másoknál milyen ritkaság – nekem pedig természetes. Ez a kettősség, amivel ő olyan könnyedén játszott, mindenkinek feltűnt. Édesapám mindent tudott másképpen látni, mélyebben érezni, vidámabban felfogni. Nem emlékszem rá, hogy valaha is szomorú, kétségbeesett lett volna, vagy mások iránt gyűlöletet mutatott volna. Pedig az élet ritka kegyetlen volt hozzá! De ha az egyik oldal árnyékos lett, akkor valahogy átevickélt a napos oldalra. Szüleimnek ezért örök hálával tartozom.

Nyolcéves koromban Kolozsvárra költöztünk. Ez nagy változást volt a család életében, és mindnyájan azzal kezdtük, hogy egy csomó új fényképet készítettünk. Ami a mai napig előttem van, az a piros fény, ami (akkor még nem tudtam) a sötétkamrát világítja. Én csak azt tudtam, hogy a templomban is egy piros lámpa jelenti az örökkévalóságot. Így a kép és a misztikum már korán kialakult bennem. Azóta is, minden fényképpel, amit csinálok vagy látok, a valóság titokzatossága egyre erősödik. A valóság mindig misztikus; de a misztikus dolgok sohasem valók.

A legtöbb ember életében a fényképezés nem jelent semmit. Nekem pedig az a véleményem, hogy a lencsének az a képessége, hogy elhozzon és megrajzoljon egy képet a világmindenség bármelyik sarkából, az egyik legnagyobb csoda a világon.

– Először foglalkozzunk a mérnöki hivatásával és egyetemi tevékenykedéseivel. Hogyan határozta el Kanadában, hogy gépészmérnök lesz? Vagy még Magyarországon kezdte el az egyetemet?

– Az érettségi után sehová sem vettek fel. Így két éven át egy textilüzemben dolgoztam. Ez annyiban volt jó, hogy a gépekkel közelebbi kapcsolatba kerültem. De mivel mindig kerestem a „másik oldalt” is, úgy éreztem, hogy a textilgépészet mind a kettőt összefogja. Így 1952-ben beiratkoztam a budapesti Műegyetemre. Az évek során úgy éreztem, hogy az épületgépészet még inkább összefogja a műszakot és a művészetet. Ezért lényegében negyven éven át ezen a szakterületen maradtam.

Kanadába 1957-ben jöttünk későbbi feleségemmel, Margittal. Mivel Magyarországról éppen a diplomaszerzés évében jöttem el, az tűnt a legjobbnak, hogy itt egy kanadai diplomát szerezzek, ami sikerült is. Tizenöt hónapon belül, 1958-ban megkaptam a gépészmérnöki képesítésemet. De abban az évben még más is történt. Lányunk, Eszter megszületett, és én egy országos fotósversenyen díjat nyertem. Így tehát két karrier egyszerre indult, és amint utólag kiderült, egyforma alapon futott. Az egyik „tanította” a másikat.

Amit a fotóban hamar megtanultam, az volt, hogy a fényképezőgép mindig elvisz a valósághoz. Ha valaki fest, ír vagy zenél, soha nem kell kimozdulnia a szobából. De a fotósnak minden pillanatban egy új realitással kell megbirkóznia. A fényképezőgép arra kényszerít, hogy a másodpercek század-, sőt ezredrészével nézzen szembe az ember. Azonban úgy, hogy mindent egyszerre meglásson, megértsen, és elkapjon a lencséjével. Amikor a Brit-Kolumbiai Egyetemen (UBC) tanítottam, mindig azt mondtam a tanítványaimnak, hogy a fotó gyerekesen könnyű, mivel a fényképezőgép minden gombnyomásra reagál. De ugyanakkor majdnem lehetetlen az emberi agyat olyan élessé tenni, hogy az is mindenre reagáljon a másodpercek töredéke alatt. Tulajdonképpen a fotó erre tanít meg mindenkit. A feladat az, hogy amit a gép tud csinálni, azt ne a gép, hanem mégis az ember döntse el. Ez a művészet lényege: AZ EMBER A FŐ. Hamarosan rájöttem, hogy ez tulajdonképpen az egész életben így van.

– Mondjon valamit az energiagazdálkodás területén elért eredményeiről, amelyet mint az SFU műszaki osztályvezetője végzett!

A legtöbb mérnök jól ismeri a technikát, de teljesen félreérti az embert. Erre legjobb bizonyítékom az, hogy 20 év alatt a Simon Fraser Egyetem (SFU) energiaszükségletét felére csökkentettem. Ez évi kétmillió dollár megtakarítást jelent, és így az SFU lett a „legolcsóbb” oktatási intézet Kanadában. Ezt úgy értem el, hogy a több, mint 2000 irodát, laboratóriumot stb. végigjártam, és mintegy „pillanatfelvételt” készítettem a fűtési, világítási és egyéb helyzetről. Ezért a munkámért 1985-ben országos kitüntetést kaptam.

A fotósok gyakran beszélnek arról, hogy amikor intenzíven fotóznak, akkor egy bizonyos egység (at-one-ment) alakul ki a téma, a gép, és a fotós anyaga között. Az amerikai–magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály ezt „flow”-nak hívja. Ami rendkívül érdekes az, hogy ezek az intenzív pillanatok lényegében meggazdagítják a fotós anyagát.

A legtöbb emberi aktivitás „neutrális”, nem hagy nyomot az agyban. A fényképezőgép viszont – ha intenzíven használják – a legjobb hatásfokú nevelés. Az én felfedezésem az, hogy az emberi agy vizuálissá tétele az életünk hosszúságát is befolyásolja. A fotósok tovább élnek, mint a társadalom 99%-a!

– Mikor érezte először igazi az elhivatást a fotó-művészetre?

Életem egyik sorsdöntő pillanata az volt, amikor New York-ban megismerkedtem André Kertésszel. Bár már jóval elmúlt 80 éves, szellemileg frissebb volt, mint bárki más, akivel valaha is találkoztam. Ő maga is tudta ezt, és mondta is, hogy a fényképezőgép gyökeresen megváltoztatta az ő életét is. Az a vitalitás és életerő, amit édesapámban ismertem meg, íme, megvolt Kertészben is, akivel meleg baráti kapcsolatom alakult ki.

Eddig 25 egyéni kiállításom volt öt országban. Az egyik legsikeresebb kiállítás a Párizsban megrendezett „Magány a tömegben” volt, amit a párizsi Le Monde „hosszú idők óta Páris legszínvonalasabb fotókiállításának” nevezett. A titok megint az volt, hogy a fényképezőgéppel olyan területre – olyan valóságba – mentem, ahol sem én, sem más nem nagyon járt még. 1987-ben volt az első magyarországi kiállításom „Vegyespáros” címen, festőművész feleségemmel, Margittal.

– Hogyan jutott a mérnöki szakmától a fotóművészethez, a pedagógiához és a filozófiához? Vagy ez egy természetes folyamat volt, egyikből nőtt ki a másik?

– A fényképezőgép nem csak egy véső vagy ecset, ami „leírja” amit kigondol valaki, hanem olyan, mint egy mikrosz-kóp, ami feltárja, amit még senki sem látott. Ha az ember ezt érzi; és hajlandó, hogy valami újat felfedezzen, akkor az majdnem szükségszerűen bekövetkezik. Ha pedig ez a folyamat elindul, az egész életet megváltoztatja. A baj az emberiséggel tulajdonképpen az, hogy sokan olyan hamar feladják a keresést. Amikor erre rájöttem, elkezdtem tanítani, kutatni, írni, és erről mindenfelé beszélni.

– Kérem, ismertesse filozófiai meggyőződéseit, álláspontjait. Tudom, hogy több vonalon foglalkozik az elme különböző megnyilvánulásaival, reakcióival, a többnyelvűség, a művészet hatásával az agy működésére.

– Egy ponton találkoztam dr. Roger Sperryvel, aki elsőként mutatta ki tudományos alapon, hogy az emberi agy két féltekéje gyökeresen különbözik egymástól. Az oktatási rendszer azonban csak az egyik féltekét, a szókultúrát (verbális) fejleszti. E felfedezésért Nobel-díjat is kapott.

A tudat vizuálissá tétele (ami agyunk másik féltekéjében rejlik) ma már intenzíven folyik, de az igazi kincseket csak alkotással lehet kialakítani az agyunkban. Ez még ma is idegen gondolat. Az elmúlt tíz év alatt az agykutatás azt mutatta ki, hogy az emberi agy egy kilóval több mint kellene, de az az egy kiló még nincs kellőképpen „felhangolva”. A jobb félteke minimális szerepet játszik az emberiség életében. A fényképezőgép az a műszer, amely ezt a „felhangolást” elindíthatja és felfokozhatja. A jobb félteke a művészet féltekéje. Enélkül nem is hívhatjuk magunkat igazán embernek.

– Volt-e, és ha igen, milyen mértékben volt családjának befolyása a különböző érdeklődési körére?

– Feleségem és Eszter lányunk festőművészek, Anthony fiunk a filmszakmában dolgozik. A lakásunk fala a vetélkedés mezeje: kinek kerüljön fel a képe? Az egy fantasztikus érzés, hogy a fotót és festményt ma már egy szinten kezelhetjük. Margit a környezetéből, kertje virágaiból meríti témáját. Én pedig inkább a modern élet alapvető problémáival foglalkozom. Margit az egyéni világot teszi naggyá, én pedig a nagyobb világot szeretném az ember számára lakhatóbbá tenni. Így kiegészítjük egymást.

– Mik a tanácsai a mai ifjúság számára? Hogyan gazdagíthatják életüket?

– Szeretném a vizuális (kép)nyelvoktatást a verbális (szó) nyelvoktatással együtt bevezetni az iskolákban, mert mindkettőre szüksége van a kiművelt főnek. Az új vizuális nyelv evolúciós szerepe az, hogy egy jól kiegyensúlyozott emberi tudatot alakítson ki.

– Hogyan látja az enberiség jövőjét az 21. században?

– Minden emberben rejlik egy tudós és egy művész is. Mindennapi életünk csak az egyik oldalt készteti kibontakozásra. A másik oldal csak akkor törhet elő, ha a művészet eszközeivel szabadítjuk ki. Ezt nem kihasználni és ezzel nem gazdagítani életünket pedig olyan, mintha egymillió dollárunk lenne a bankban, de közben éhen halunk!

Az emberi agy kifogyhatatlan kincsesláda. De ahhoz, hogy ezeket a kincseket megtaláljuk, kifejlesszük, ki kell őket hozni az agy belső tekervényeiből! A verbális agyrész fejlődése felborította az állati agy természetes egyensúlyát. Ez az emberi tudatot veszélyesen egyoldalúvá tette. Ez az alapvető forrása a sok kegyetlenségnek és szenvedésnek az emberi életben.

– Mik a terveik a jövőre nézve?

– Michelangelo mondta, hogy amikor megkap egy kőtömböt, ő abban már a szobrot látja. A feladat csak a felesleges kő lefejtése. Kortársa, Leonardo da Vinci is a meglátás csodálatos pillanatáról beszélt, amikor tanítványait oktatta: saper vedere – „tudjatok látni”. A fényképezés felfedezése óta van egy új módszerünk a további kincsek felfedezésére. A fényképezőgép a „képdoboz” az új „szervünk” a vizuális nyelv kifejlesztésére. Az emberi tudat vizuálissá tétele ma exponenciális módon történik. Az élet minden részében mérhető és alapvetően jó változást hoz létre. Akik a fényképezőgépet használják, azok találják meg a legtöbb kincset, mert ők már az egész agyukat használják.

Minden művészet lényege az, hogy az alkotás a „meglátás” szintjére emeljen. Ez az alkotói munka sokkal többet jelent, mint például a testfestészet vagy a fotográfia. Saját belső megalkotásunk ez. A fotósra ez különösen érvényes, mert amit ő meglát, az a másodperc alkotása, és azonnal el is tűnik, anélkül, hogy azt valaki más is látta volna. Meglátni és elkapni: ez az, amikor az ember, az alkotó isteni szintre emelkedik.

Az a tervem a jövőre nézve, hogy ezt az érzést minden emberben felébresszem.

Kossuth Éva