VANCSÓ ZOLTÁN FOTÓSOROZATA ELŐTT

,,Valahányszor meghal egy ember, arcáról készült fényképei is vele halnak – elváltozik, megmásul az arc, a tekintet, újféle mosoly fut a szótlan szájra. Egy leélt élet, egy betelt Sors kér bocsánatot a megsárgult fotográfiák gyűrött papírján. Bocsánat nincsen, csak felejtés van: egész életünkkel mégis és mindig emlékezünk, hiába lehetetlen" (Anna Ahmatova: Idők futása, Halottak képei – D. P. költői átirata.)

Minden fénykép régi. Az is, amelyet alig-imént exponált tudatunk, szemünk pillanat-parancsára, az optikával-mechanikával már-már szervesen együttműködő, együtt ható ujjunk a fényképezőgép gombján. Minden fénykép egy időpillanatot „állít meg” az időegész biztos elmúlásának irreverzibilis folyamatából (az „optika csapdájába” ejtve az elszárnyaló szekundumot... hiú reménnyel persze) mintegy kiszakítva, „kimerevítve" a telő és betelő időfolyamból: egyszeri pillanatképpé rögzítve, mentve azt. Költőibben kifejezve: minden fotográfia (akár amatőr, akár professzionális, akár már fotóművészeti rangú lett légyen is!) az időmúlás, az időfogyatkozás visszafordíthatatlan folyamatából „örökít meg" egy pillangó röptű pillanatot... Minden fénykép memoriális és művészi értékét – nolens-valens – az adja, az határozza meg, és az minősíti, hogy a fotóművész milyen mélységű térbeli távlattal, az exponálás szökő, tovatűnő és máris enyésző emlékké változó másodpercébe menynyire merészeli a jelenből múlttá sűríteni a „megállított” idő képét és lesz-e elég bátor előhívni, kinagyítani az oly hamar sárgulni, gyűrődni kezdő papírra... Ezt a tudatos önkénnyel kiragadott, kiválasztott fotópillanatot, ezt a „fénykép-időt” azután sokszor megnézhetjük: a tér, a hely, ahol felvettük egykor, bizonyára sokáig létezik még, bármikor viszontláthatjuk, „csak” tűnt tartamát, lezajlott jelenét nem élhetjük meg újra, még egyszer... soha többé, sem emlékezéssel, sem erőszakos visszaidézéssel. Mind az amatőr, mind a professzionalista művészi rangú fényképezés leginkább a kiszemelt vadra tüzelő vadászhoz vagy még inkább: az élő, emberi célt míves, gyilkos puskája távcsövének szálkeresztjébe befogó, a halálos lövést kiszemelt áldozatára irányzó, tévedhetetlenül tüzelő mesterlövész (franc tireur, tk. „szabad vadász”) munkájához hasonlít. Ez a vészes, baljós hasonlóság abban nyilvánul meg, hogy a fotográfusnak ugyanolyan hidegvérre, fegyelemre, türelemre, kitartásra, bátorságra, éberségre van szüksége (amint magányosan, szemben a világot uraló időfolyamattal, mintegy „célba veszi” az egyszerivé tenni merészelt, múló pillanatot), mint a vadásznak: kivárni a vadat, amíg kilőheti... vagy mint a mesterlövésznek, szemben a pusztulásra kiszemelt áldozattal...

Alig exponálunk szigorúan szelektáló, még szigorúbban komponált gondolattal, élő időben, éles jelenben egy „vedutát”, egy portrét, egy hirtelen-váratlanul elénk táruló, lenyűgöző látványt, az azonnal régmúlttá, sebesen távolodó emlékké lesz! De a gondolkodás legintenzívebb „működése” éppen az emlékezés!

Nemegyszer tűnődtem el azon, hogy a fényképezőgépet, a lencsék élesség-beállítását, a régi lemezek, a mai szuperérzékeny filmtekercsek fényérzékeny-ségét, a fényképezőgépek mechanikáját: Daguerre (dagerrotípia), Fox Talbot, Scott Archer, Legray, Niépce, Becqurel, Poitevin, Waterhouse vagy Horst Vogel (ez utóbbi a Lehrbuch der Photographie című, a maga idejében úttörő művében megjósolta: a fotográfia a jövő művészete, „Új fegyver van a kezünkben: a Fény!”) és további feltalálók helyett, vajon miért nem az amúgy oly igen sokoldalú filozófus, Arthur Schopenhauer találta fel? Hiszen Schopenhauer – nyilván Goethét követendő – behatóan tanulmányozta a Spinoza-féle, tökéletesen csiszolt, konfokális lencséket és mellesleg ismerte Vermeer van Delft – a festés tökéletesítése céljából végzett – alapos kísérletezéseit a camera obscurá-val, az ősfényképezőgéppel. És más okból is feltalálhatta volna a fényképezőgépet, minthogy éppen Schopenhauer írta le az irreverzibilis időről (az emberi életidő botrányos rövidségéről értekezvén) az alábbi, baljós, ijesztő sorokat: „Ami volt, az nincs többé; épp oly kevéssé van, mint mindaz, ami soha sem volt. Minden, ami van, a következő pillanatban: már volt. Ezért a legjelentősebb múlttal szemben a legjelentéktelenebb jelennek is előnye az, hogy valóságos. És ezáltal úgy aránylik amahhoz, mint valami a semmihez. (...) Életünk minden történésének csak egy pillanatra jár ki a VAN, azután mindörökre a VOLT. (...) Talán, ha látnók kiszabott, rövidre rendelt időnk gyors elfolyását, a pillanat ismételhetetlen egyszeriségét az illanó jelent, őrjöngeni kezdenénk...” Ami személy szerint Schopenhauert illeti – nota bene vero –, ő, a maga részéről, átlátva ezt a fatális egyszeriséget, végig is őrjöngte egész életét, környezetét sem kímélve, a legcsekélyebb mértékben sem. Pedig ő még csak el sem gondolkodott a fotográfia metafizikáján, a „fény fegyverén”...)

A fotóművészet és általában a fényképezés éppenséggel ezzel a könyörtelen, kegyetlen, kíméletlen pillanat-egyszeriséggel, ezzel az illanó jelennel merészel „farkasszemet” nézni, és azzal a kínzó paradoxonnal, ami a VAN, amely máris a VOLT, ami most még oly élő, aktív jelen idő, de másodperc múltán: máris tér és idő nélküli emlék... A fotográfus kénytelen fényképezni az Idő kozmikus irreverzibilitásába beletörődve, abban a lehangoló tudatban is, hogy az egykor oly életteljes terek, meghitt helyek, házak, otthonok, mellvédes sétányok, tengerpartok, folyópartok, tavak: megmaradnak, túlélik még a róluk készült fényképek papírdarabjait is... miközben egyszeri jelen idejük feltartóztathatatlanul tovatűnik...

E fenti költői-filozófiai pesszimizmussal játszó hangütésben magamnak megen-gedett kitérő után, ideje írásunk voltaképpeni céltárgyára térni: Vancsó Zoltán fotográfiáinak bemutatására, méltatására. A fiatal fotóművész képsorozatát líraian és laikusként elemezve, bízvást leírhatom róla, hogy jó „vadász”, kiváló „mesterlövész” aki „fény-fegyverének” szálkeresztjét pontosan, élesen tartja célján! Ám ennél is döntőbb az a tény, hogy Vancsó Zoltán kitűnő kompozícióban jeleníti meg választott vagy véletlen témáit. Fotósorozatában – már-már metafizikus távlatban – az oly gyorsan elfutó pillanat-jelent „merevíti ki” az Idő-teljesség megfordíthatatlanul, múló és elmúló folyamatából. Vancsó Zoltán filozofálva fotografál. És ez, részemről, a lehetséges legnagyobb elismerés, a legkomolyabb méltatás!

Időrend és terek, távlatok, helyek, tengerpartok „helyszín-egymásutánját” szándékkal – múlt pillanatok kártyalapjaiként – keverve, immár végleges időtlenségükkel eljátszva, „pergetem végig” Vancsó Zoltán egyfajta metafizikus költőiség irányába mutató fotográfiáit: Csendes-óceáni végtelen, hívó, honvágyas horizont... fehér felhőflottában magányosan lebegő sárkányrepülő... Alatta homok, szélrajzos dűnesor. A hatalmas lélegzetű, óceáni tér közepén egy szépséges gyermeklány tekintete, „kifelé” néz a szigorú, éles kompozícióból, „Angyali üdvözletet”, életet „ajándékozva” a tér távlatának, s nemkülönben egy végleg elmúlt „fotópillanatnak”. (Ausztrália, 1999) Utcasarok, sikátorok metszéspontján: négy férfi, az egyik int, de ugyan kinek és mondana, üzenne, ugyan mit is, egy fényképen, egy papírlapon? Mégis, egy már terét hátrahagyott, elmúlott, egykor idillikus jelen hatja át – némaságában is üzenetesen! – ezt a fényképet. (Barcelona, 1998) Sötét sövényfal, bokrok trópusi tömege, mögöttük fehér felhő-kumuluszok vonulnak, tombolnak az óceáni horizont fölött. Az előtérben szál-magányos, virágzó fa, emlék máris, akárcsak az akkor vetett árnyéka... (Ausztrália, 1999) Mellvédes párkányon, szemben a latin látóhatárral – merengésben, tűnődésben –, az immár örökre ismeretlen arcú férfi és nő, háttal az objektívnek... Vancsó Zoltán térben ugyan távlatos, ám pillanat-egyszeriségében a JELENBőL VÉGLEG EGY ELMÚLT, akkori FÉNY fogyatkozó fókuszában áll, és szerelmük szenvedélyét üzeni nekünk, noha szótlanul... (Barcelona, 1998) Ismét mellvéd, egymástól távol – az objektívnek ismét háttal – kirajzolódó férfi- és női alakok horizont felé forduló sziluettje... Mi nem láthatjuk, amit ők látnak, amit ők néznek... A fotó felirata vagy címe: „Az ég illetve köd legyen egyetemesen szürke!” (Budapest, 1997) Egy beboruló égalj alatt hegygerincen futó fiúgyermek – ugyan merre tartó alakja? – kerül a fénykép kompozíciós, inspirációs erőterébe! Pillantásunkat magával ragadja, távolba, közelbe: egy „megörökített”, hibátlanul „rögzített” fotó-másodperc múló öröklétébe! (Taliándörögd, 1998) Széltépte, szélszaggatta trópusi terebély röpülni, szárnyalni látszó, menekülő levélzete, törésig hajló ágai sötétlenek a merész kompozíció „előterében”. A haláltusát vívó, szélsodorta levelek mögött: túl a dagálytól dúlt homokparton, a Csendes-óceán hullámsorai futnak fehéren a törékeny part felé... (Ausztrália, 1999) Terméskőfal, azon túl: leszakadt látóhatár, hajóként süllyedő horizont, a falon kötél függ, mintha volna hóhérhurok... Előtérben: fonott kontyos, szőke leányzó, mellette – tétova, rejtélyes kézmozdulattal – fekete hajú, hispán ifjú áll. A fénykép nem árulja el, mit suttog a szépséges leányzó fülébe... Tőlük jobbra: fekete figurák, komor árnyak, ki tudja, bírák avagy bakók? (Barcelona, 1998) Híd íve, komor vasszerkezet. A hídon – hová? honnan? – átkelőben: egy asszony és egy kislány. Mögöttük, a homályba süllyedő tér távlatában: templomtornyok sziluettje vagy emléke inkább?! (Nagyvárad, 1996. Erdély-fotók) Keresztek, avagy útjelző táblák a komor előtérben, egy kopár sziklaszirt fekete bazalttömbjén... Távol, túl: egy szigetes tó tékozló ezüsttükre oldja fel a jégkorszakból intő jelként megmaradt, zord kőtömeget. (Tampere, 1999. A fényképhez fűzött kommentár: „A tó legyen világosabb! A kép teteje sötétebb!”) Aztán egy olyan fotót emelnék ki, amely akár festmény is lehetne: középen asztal, azon égő gyertyaszál, balról fénysugárözön, intenzív fény-csapás fedi, rejti a baljós „csendéletet”. A hátteret fekete ablaksor (vagy egy réges- régi svéd erődítmény gyilokjárójának lőrései? ...esetleg egy tengeri strand kabinsora?) zárja: megfagyott horizontként... (Porvo, Finnország, 1999) Megint csak a jégkorszak fenyegető kődarabjain áll egy ölelkező szerelmespár, jobbra tőlük: két fekete, alig emberi árny, de előttük a Balti-tenger alkonyi fénysugárral átívelt, szabad és szabadító horizontja készül az északi éjszakára. (Észtország, 1996) Babakocsi, csecsemővel. A háttérben, terméskőfal előtt, mankón járó, féllábú férfi megy, vonszolja magát – hová? – a kőfalon túlra, a semmibe. Mintha egy régi, neorealista filmből kivágott filmkocka lenne ez a fénykép. (Észtország, 1996) Koromfekete dombperemen egy kamaszfiú lépdel, táncol? A háttér éles, fehér látóhatár, az égbolt alján egy sárkányrepülő lebeg, soha nem száll le, soha nem landol, így marad, a fotográfia-pillanat örökidejűségében, egy rögzített jelenben, amely az időfolyásból immár végleg kivált, egy papírlapra „mentett” egykori pillanat. (Gödöllő, 1999) A kompozíció előterébe vihartól sötét, mediterrán lombok hajolnak az esőtől szürke-fényes – Tevere-part? – sétány fölé. Az útszélen magányos férfi halad, kezében hivatalnok-aktatáska, úgy tűnik, túl van aznapi aláíró-pecsételő, kérvényeket udvariasan elutasító, bürokrata robotmunkáján... Hazatér sivár otthonába, előbb „üdítve” magát ezzel a szomorú sétával... (Róma, 1999) A következő kép egy római sikátor kereszteződést „örökít meg”, kiszakítva régmúlt jelenének ama tűnékeny szekundumából, amikor Vancsó Zoltán lefényképezésre méltatta ezt a mindennapi római életképet. A fotó jobb szélén éppen kinyitja autója ajtaját egy fiatal római leányzó, hogy kiszálljon gépkocsijából, hazatérjen eme sikátorok egyikében lévő lakásába... Mondhatnám azt is, már-már semmitmondó ez a fénykép, mégis benne rejlik Róma jellegzetes „pillanata” és a fotográfián immár időtlenné vált tere, meghitten-ismerős helye... (Róma, 1999) Ismét más kontinens: a horizonton uralgó Csendes-óceán... Fölötte változó felhőalakzatok. A fénykép előterében a megszokott homokos part, a szél sújtotta dűnesorokkal, melyeknek az óceán látóhatárába ferdén lejtő élén magányos férfi kapaszkodik felfelé, háttal a végtelen vizeknek, iránnyal – ki tudja miféle? – otthonának, hajlékának... (Ausztrália, 1999) Vancsó Zoltánnak ezen a fotográfiáján, amely engem mind közül leginkább megragadott, egy hosszú, fehér, könnyű deszkamólót látni, végén egy stég, afféle horgászpalló. A világvégi móló merőlegesen nyúlik be a Csendes-óceán végtelen látóterébe, mely fölött fehér alto-cumulus felhőalakzatok gomolyognak, széláramok sodrában. Ez a fotográfia egyszerre költői és metafizikus: határtalan, tartós térben „állítja meg” a „fény fegyverével” a máris elmúlott pillanatot... és még a pesszimista schopenhaueri evilági egyszeriséget is – noha nyilván lehetetlen – megkísérli legyőzni. (Ausztrália, 1999)

Vancsó Zoltán nem félénk fotográfus! Fényképei olykor mintha mérnöki tervrajzok volnának, in more geometrico fényképez. Fotóiban, túl a költőiségen, túl bizonyos szigorúan szelektív „hermetizmuson”, érezni vélek valami onírikus, álomszerű hatást. Egyes képei már-már egy letisztult fénygrafika és Tóth János-i, Sára Sándor-i filmszekvenciákból kimerevített fényképezőgéppel mozdulatlanná tett láttatás határvonaláig jutnak el. Szépek ezek a fényképek, szuverén szemmel, imponáló tudatossággal alkotta őket ez a sokat utazó, a világban gépével, a „fény fegyverével” sokat bolyongó, fiatal fotóművész!