FOTÓ: FÜLES

Beszélgetésünkhöz eredetileg az adta az indíttatást, hogy Tóth József fotóművész, akinek régi beceneve mára „felnemesedett” márkanévvé, ebben az évben töltötte be hatvanadik életévét. A jeles alkalomból köszöntjük és visszatekintésünkben nem csupán saját sorsának alakulásáról kérdezzük, de igyekszünk bepillantást nyerni valamikori munkahelyének, az MTI Fotó reklámrészlegének több, mint harminc évvel korábbi életébe is.

– Aligha tudnék banálisabb kérdést feltenni elsőként, mint azt: hogyan is kezdődött? Ám nagyon szeretném, ha nem kapnánk rá hasonló választ…

– Kérlek szépen, noha Rákosi pajtás megsimogatta a fejemet 1952-ben, ez nem változtatott azon, hogy miután apám vendéglős volt, ezért „egyéb” származásúként tartottak nyilván, ami viszont eléggé behatárolta majdani lehetőségeimet. Az érettségim után, 1958-ban, apám szeretett volna valamilyen rendes szakmát adni a kezembe. Nagyon vékonyka szálon indult el: Sanyi nagybátyámnál – aki egy autófényszóróból eszkábált nagyítógépet – láttam először, hogyan lehet fényképeket készíteni a sötétkamrában. Ez roppant misztikusnak látszott, és nagyon tetszett. Apám vendéglőjébe bejárogatott egy szakszervezeti muksó, őt kérte meg közbenjárásra. S valóban, vele vonultunk be rövidesen a Fővárosi Fotó személyzeti irodájába. Az óriási filodendron alatt ülő hölgy elolvasta a szakszervezeti ajánlást, s azonnal közölte, hogy igazából most éppen nincs felvétel. Ám ekkor, valami isteni csoda folytán, megcsörrent a telefon. A nő beszélgetett valakivel, majd letette a kagylót, és láthatóan mélyen elgondolkodva, azt kérdezte: – Itt ugyan nincs lehetőség, de nem volna kedve az MTI-be menni? Azt hittem, elájulok. Felmentem. Horvát Tamás főosztályvezető színe elé kerültem, aki hallatlan szívélyességgel megkérdezte: – Megmutatná, kérem, az eddig készített fotóit? Bevallottam, hogy azok bizony nincsenek. Horvát elképedt: – Hogyhogy?!! Magának nincsenek képei?! És ennek ellenére, akkor számomra is érthetetlen módon, mégis felvett. Nem untatlak a hosszú történettel, évekkel később derült ki, hogy valamiféle „cseregyerekként” vettek föl, mert az egyik MTI-s főnöknek, Héry Árpádnak a lányát viszont ugyanakkor a Főfotónál akarták elhelyezni és az ottani személyzetis hölgy egy hirtelen ötlettől vezérelve kihasználta az alkalmat...

– Nahát, ez csakugyan nem túl szokványos történet. De ez azt jelenti, hogy annak előtte semmilyen képzettséget sem szereztél, egyetlen fotós könyvet sem forgattál?

– És fényképezőgépem sem volt! Volt bennem valami halvány érdeklődés a fotóriporterség iránt, de amikor a Házban körbevezettek, és először a műterembe beléptem, minden örökre eldőlt. Akkor még nem épült fel a Műteremház. A régi, „klasszikus szocreál” székház első emeletén, Barcs Sándor vezérigazgató birodalmával szemben két szoba közfalát kiverték, ez volt a műterem. Beléptem és egy meghatározó élmény fogadott: Járai Rudi bácsi éppen a Tungsramnak fényképezett villanykörtéket és fénycsöveket. Teljesen lenyűgözött, hogy a sok-sok lámpa elé különböző színes fóliákat helyezett. Ez azért is furcsa így utólag, mert később én sohasem éltem ezzel az eszközzel, de a látvány tökéletesen elvarázsolt. Egy másodperc alatt megpecsételődött a sorsom.

– A tanulóidőd alatt kik voltak azok a „mesterek”, személyiségek, akiknek a hatását fontosnak, iránymutatónak tartod?

-- Az MTI-ben a hatvanas években és a hetvenes évek elején volt a fénykor. Ebbe csöppentem bele. Olyan nevek dolgoztak ott akkor, mint Vadas Ernő, Járai Rudolf, Németh József, Sziklai Dezső, vagy a fiatalabbak közül Herczeg, Horling, Jármai, Gere és a többiek. Mindent tudtak a szakmáról, rengeteget lehetett tőlük tanulni. És ehhez járult, hogy a hatvanas évek elején ez a műterem Közép-Európa legjobban felszerelt, legmodernebb stúdiójának számított. Ennél ideálisabb helyet el sem képzelhettem.

Más kérdés persze, hogy ezek a kitűnő fotósok egyrészt nem voltak pedagógusok, másfelől eszük ágában sem volt a szó hagyományos értelmében tanítani. Sohasem magyarázták meg, mit is csinálnak éppen. Azt el kellett lesni.

Talán egyetlen kivétel akadt köztük, éspedig Zacsek Gyula, annak a három személyiségnek egyike, akik a sorsomat, a pályámat döntően befolyásolták. Zacsek nem csupán oktatott, irányított, hanem eközben még a figyelmét, a szeretetét is érezhettem. A tanítványait kicsit a saját gyerekeinek tekintette, büszkén könyvelte el eredményeiket, boldoggá tette, ha nevelő munkája ,,termőre fordult”. Fontos pedagógusi tulajdonsága volt, hogy nem óhajtott szabványfotográfusokat faragni, engedte kibontakozni mindenki önálló elképzeléseit, ambícióit.

A másik legfőbb segítőm Horvát Tamás volt. Tetszett neki, hogy akadt egy lelkes fiatalember, aki újat akar. Ne felejtsd el, hogy az akkori gárda legtöbb tagja már az idősebb korosztályhoz tartozott, akik – valljuk be – még a klasszikus magyaros stíluson nőttek fel, a gyönyörű ellenfényeken, a veretes kompozíciókon. És egyszer csak belekényszerültek egy újfajta szellembe, gépezetbe, tempóba. Nem nagyon volt ínyükre a dolog, noha a teendőjük gyakorlatilag ugyanaz volt.

Korábban például Járai lefényképezett egy csodaszép, virágzó faágat, ami aztán meg is jelent a Vasárnapi Újság címoldalán. Most a faág helyett egy termoszt kellett ugyanolyan szépen lefotóznia. Így is történt: a régen megtanultakat engedelmesen átültette az új rendszerbe...

– Aki olvasta Vadas cikkeit a régi fotós lapokban, majd pedig az ötvenes évekbeli Fotóban, csak annyi különbséget tapasztalhatott, hogy most is megírta ezeket a legjobb meggyőződése szerint, ám ezúttal utána „belelapátolta” a kor követelményeinek megfelelő szlogeneket, a szocialista realizmust és más bűvös varázsszavakat, amitől aztán rögtön korszerű lett az egész...

– Pontosan. Azt hiszem, egyikük sem szerette ezt a fajta reklámfényképezést, de miután ez kortünet volt, beálltak a sorba. Ehhez azonnal vegyük hozzá, hogy abban az időben a hiánygazdaság uralta a kereskedelmet is, tulajdonképpen nem volt szükség reklámra. Illusztrációkat és úgynevezett „fenntartó reklámokat” készítettünk bizonyos cégeknek. Gyakorlatilag egy kézben tartották a cipőgyártást, egyetlen cégen belül állították elő a tejtermékeket, vagyis az állam „egy személyben” uralta az egész piacot. Ezek a kollégák tehát nagyon tetszetős jeleneteket rendeztek és fotografáltak, amelyek nekem – szép csendben – hallatlanul sablonosnak, egysíkúnak látszottak.

Szerencsémre Horvát hamar felismerte: ez a pasas másképpen látja a dolgokat. A szó szoros értelmében ajnározott, én voltam a kirakatbabája. Amikor reklámról beszélt, engem állított példaképnek. Ő volt a tagfelvételi bizottság vezetője hatvanötben, az ő érdeme, hogy a Szövetség életében talán először vettek föl egy olyan fiatalt, aki kizárólag reklámfotókat készített. E tény jelentőségét csak aláhúzza, hogy a magyar fotóművészek körében még ma sincs túl nagy becsülete a reklámfotónak. Ezt nem is panaszként, inkább csupán adalékként jegyzem meg…

– Eközben persze azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a Szövetségben már ,,helyet foglaló" MTI-sek nagyon is ügyeltek arra, hogy megfelelő létszámban képviseltessék magukat Részint a tagságban, másrészt az elnökségben és különböző bizottságokban.

– Igen, így volt. És ez utóbbi tény valamelyest kiegyenlítette az előítéletekből fakadó hátrányokat. Mint ahogy aztán Horvát elfogultsága meg kompenzálta az idősebb kollégák naponta ismétlődő furkálásait. Mert hát szögezzük le: nem szerettek.

– Miben nyilvánult ez meg? Tartottatok kollektív képelemzéseket? Vagy mondjuk, egy értekezleten vizsgálat alá vettétek egy adott időszak termését?

– Esetemben sokkal egyszerűbb módját választották. Például: egyik kollégám sutytyomban beóvakodott Horváthoz és azt mondta, hogy amíg ő megcsinál a Széchényi Könyvtárban egy szekérderéknyi reprodukciót, addig én egyetlen beállítással vacakolok a műteremben egy álló napig. Horvát később elmondta ezt, de egyben biztosított arról, hogy ne foglalkozzak a dologgal. Megtehette, mert sajátos helyzetben vezetett: igazi kapitalista lehetett a szocializmusban. Nagyon szerette ugyan, ha sok pénz folyt be az MTI kasszájába, de súlyt fektetett a minőségre is. Kedvenc, sokszor hallott mondása volt: – Itt az lehet fotós, aki a tudásával áttöri a négy emeletet!

Ám, hogy közben kérdésed második felére is válaszoljak: a vetélkedésnek volt egy nemesebb vetülete is: az MTI-ben elképesztő versenyszellem uralkodott. Sokszor megtettük, hogyha valaki valamilyen érdekes munkán ügyködött, lelopakodtunk a laborba, s már ott igyekeztünk meglesni, hogy mit és hogyan készített. És voltak képverse-nyek. Mindennap kiválasztották az aznapi legjobb fotót, ez közszemlére került, s mindenki rohant megtekinteni. A szerzőjének pedig dagadt a keble, ha a déli értekezleten „kiemelték” a negyven fotósból!

– A reklámfotó ezek szerint versenyben volt a riportképekkel?

– Tökéletesen. De az, hogy ezt elfogadták, Horvátnak volt köszönhető, mert tudta, hogy ez hozza a pénzt. A nagy dicsőséget, a nyilvánosságot a riportfotók jelentették, a nagy bevételt viszont a reklám biztosította. Azonban mindenfajta kép egyforma eséllyel indult a havi képversenyeken, és egy még nagyobb, év végi vetélkedésen, amelyre egyébként meghívták a nagyvállalatok képviselőit is.

– Azt hiszem, közben kissé előre futottunk az időben. Bizonyára akad a tanulóévekből a „nagyágyúkkal” kapcsolatos emléked…

– Hogyne volna, de ehhez előbb fel kell vázolnom röviden azt a helyzetet, amelybe Horvát erőteljes támogatása miatt kerültem. Mert őt persze megerősítette a hitében, hogy egyre több pozitív visszajelzés érkezett a különböző „impex-vállalatoktól”, ahol tetszett a munkám, s egy idő után konkrétan engem kértek bizonyos feladatokra. Eközben tehát két tűz között tevékenykedtem, mert a közvetlen főnököm, Busztin Lívia is utált a gyors sikereimért. Megpróbálta revol-verezni Horvátot, kijelentette, ha továbbra is támogatja a változtatásokra irányuló törekvéseimet, akkor felmond. Mire Horvát egy vállrándítással felelt: – Megteheted!

Összefoglalva: csak hálával tudok visszaemlékezni rá, hiszen bár az „ifjú fotós-Werther keservei” áthúzódtak ezen az ott töltött tíz éven, végül is Horvátnak köszönhetem, hogy ezt viszonylag zökkenőmentesen végig tudtam csinálni.

Azt a sokkot azonban már többen is nehezen heverték ki, hogy 1962-ben, két év után(!) átminősítettek fényképésszé. Ez általános döbbenetet keltett a Naphegyen. Ezt ellensúlyozandó, megkíséreltek leszorítani a világosítók szintjére, „Tanulnod kell, fiam!” jelszóval. Ami persze igaz, ezért nem is tiltakoztam túlságosan, amikor az öregek mellé táskacipelésre beosztottak. Az egyik ilyen élményem Vadas Ernőhöz fűződik. Róla teljesen eltérő véleményeket hallottam, de nekem csak kellemes tapasztalataim voltak. Elvitt egyszer városkép-fényképezésre. Mielőtt beszálltunk az autóba, értetlenül nézegettem, hogy miért van tele a csomagtartó muskátlisládákkal? Kiderült, hogy ezeket arra az esetre visszük, ha egy erkélyen vagy bárhol, a kép előterében hiányozna a virág, akkor díszítőelemként használjuk! Ez óriási élmény és fontos tapasztalás volt: miként kell előre gondolkodni, s felkészülni egy feladatra! Mindezt utólag, a mai eszemmel tudom kellően felmérni, hogy ez az emlék mennyire befészkelte magát az agyamba. Később – nem gondolva ugyan rá, de mégis Vadas hatása alatt – számtalanszor indultam útnak a legkülönfélébb kellékekkel, amelyeket esetleg alkalmazhattam volna a munka során.

Még egy személyes emlék: én örököltem aztán Vadas fekete Linhofját, amit kegyelettel őriztem is tíz éven át. Sajnálom, hogy később, amikor kiselejtezték, erről nem értesültem – szívesen megvettem volna.

A rovat tagjai egyénenként is értékes és érdekes emberek voltak. Fényes Tamás intelligenciája és nyelvtudása révén is kiemelkedett a társaságból. Rövid ideig főnököm volt. Hamar rájött, hogy külön pályát futok, ezért fotós szempontból nem is akart „nyesegetni”, inkább fontos viselkedésbeli tulajdonságokat sajátíthattam el tőle. Soha nem „volt oda” saját jelentőségétől, talán egy-két alkalommal láttam nála kontaktokat. Ennek éppen ellentettjeként Horling Robi minden valamirevaló képét lenagyíttatta a maga költségén, és ezeket különböző dobozokban gyűjtötte, őrizte. Az éppen „aktuális” dobozzal a hóna alatt járkált és a gyanútlan szembejövőket elkapta, majd „A legújabb kanadai anyagomat láttad már?!” felkiáltással székhez szögezte, és a teljes képsort megmutatta. Ezen eleinte mosolyogtam, de később igazat adtam neki. Ebből a szempontból egyébként az „abszolút etalon” előttem Inkey Tibor volt, aki – bár rengeteg fotóját őrzi a filmgyári archívum és több múzeum – egy hírügynökséget megszégyenítő gyűjteményt tartott a lakásán, csodálatos rendben, precíz nyilvántartással.

Szemben tehát számos kollégával, akiknek otthon sem volt egyetlen kópiájuk sem, róluk vettem a példát és elkezdtem saját dokumentációs szisztémámat kialakítani. Nem bántam meg: amikor nem is a fotóimból, hanem a plakátjaimból kellett egy kiállítást rendeznem a közelmúltban, csak elővettem a gondosan lerakott példányokat...

– Nagyon sok ponton találkozik a sorsunk, gondolkodásmódunk. Jómagam szintén Inkey Tigris utcai lakásában járva határoztam el, hogy elraktározom a filmgyári munkáim egyenértékű duplumait, amelyeket standfotós kollégáim egy része „ez úgyis selejt” minősítéssel dobott kukába. Ám ha már a régi képek megőrzéséről esett szó: mi a véleményed az MTI fotóarchívumának jelenéről és jövőjéről? Hogyan látod ennek a felbecsülhetetlen kincsestárnak a sorsát?

– Borúsan. Szerencsés esetben az illusztrációs rovat anyaga éppen az érdeklődés hiánya miatt marad meg, tehát mert alig bolygatják. De előfordulhat, hogy ez a korszak nyomtalanul tűnik el a süllyesztőben. Jó esetben a régebbi pályázatokra beadott képek megmaradnak, a Fotográfiai Múzeumban és hasonló helyeken. A Magyar Hirdető archívumának is, ahol mintegy kétszáz plakátomat tárolják, teljesen bizonytalan a sorsa. Érdekes módon viszont a másodpéldányok megvannak a Széchényi Könyvtárban. Meglepetésemre, küldtek egy listát, s kiderült, hogy 183 plakátom van náluk. De összefoglalva: tartok tőle, hogy az MTI-ben még meglévő anyag veszélyben van. És rettegek, hogy egy esetleges rossz ötlet nyomán a „hegyen” lappangó értékek megsemmisülnek vagy eltűnnek...

– A kis kitérő után emlékeztetnélek, hogy beszélgetésünk elején három meghatározó személyiségről szóltál, mint akik döntően befolyásolták életed alakulását...

– Igen, szándékosan hagytam „csattanónak” a számomra talán legfontosabbat, Németh Józsefet. Már azzal is kitűnt a többiek közül, hogy szinte valószínűtlen jelenségként, egy abszolút úriember kifogástalan eleganciájával és fölényével úszott az elvtársak tengerében, semmitől sem zavartatva magát. Ez a biztonság azért is furcsa, mert addig ő kizárólag otthon dolgozott, univerzális művészként, tehát egyenértékű grafikai tanulmányokkal és sokrétű – nemcsak fotográfiai – művészeti előképzettséggel. Összetett műveinek valamennyi részletét maga álmodta meg és készítette el a végső produktumig. A legnagyobb tisztelet övezte. Főként azért, mert munkáját halkan, hibátlanul, és olyan alázattal végezte, amit csak a legnagyobb elismeréssel lehetett fogadni.

Soha nem rögtönzött a műteremben, mindig pontos vázlatok alapján fogott egy-egy munkához. Nála a tényleges fotózás feltűnően rövid időt vett igénybe, mindennemű kapkodás, rohanás és egyetlen hangos szó nélkül. Mindeközben a legkevesebb nyersanyagot használta fel, témánként egy-két felvételt készített. Ez egyrészt a tudatosságából eredt, másfelől pedig abból, hogy miután korábban „egyszemélyes vállalatként” otthon dolgozott, rákényszerült a legpontosabb, legtakarékosabb kivitelezésre. Egyben feltételezte a labor részéről is a hibátlanságot: magából indult ki, tehát ha ő régebben, a saját házilaborjában nem rontott, ugyanezt hitte másokról is.

Óriási szerencsémre, közös szobát kaptunk és így, a szorosan vett fotózási munkákon kívüli „együttélés” ezer élményt, tapasztalatot gyümölcsözött: rengeteget tanulhattam Tőle. Összességében, a hatása olyan nagy volt, hogy én, aki egy lezser pasi vagyok (feltűrt ingujjban vagy pulóverben jártam), teljesen áttértem az öltönyre és nyakkendőre. Hozzáteszem, anélkül, hogy erre Németh akár csak célzást tett volna!

A „csúcs” az volt, hogy amikor az ellenem irányuló támadások már tűrhetetlenné váltak, egy értekezleten felállt és utánozhatatlan eleganciával, halkan, nyugodtan két-három mondattal megvédett. Ez olyan hatással volt a jelenlevőkre, hogy soha többé már nem került sor hasonló megnyilvánulásokra.

Roppantul imponált, hogy Németh közvetlenül tárgyalt a vállalatok képviselőivel, kikapcsolva a cégünk „láncszemeit”. Igyekeztem átvenni ezt a módszert, mert így alaposabban ki lehetett puhatolni, hogy mik az elképzeléseik. Másfelől, ha akadt egy ötle-tem, azt rögtön, közvetítők nélkül elmondhattam. A főnökeim egy részének ez sem tetszett: – Hogyan hasonlíthatod magad Németh Józsefhez? -- szegezték nekem a kérdést. Mire azt mondtam: – Én csak a jó módszert próbálom átvenni az ügy érdekében!

Elém került egyszer véletlenül egy dosszié, amelyben régi megrendelések hevertek. Kíváncsiságból átlapoztam, s leltem egy Medimpex-levelet, amelynek alapján a Hunyadi János keserűvizet reklámozó fotókat kellett volna készíte-nünk. Ez elől már többen kitértek, meg is értem, mennyivel kellemesebb gumimatracokat fényképezni, fürdőruhás lányokkal, „Mancika fogja” stílusban – ahogyan azt Horvát találóan meghatározta. Felvettem a kapcsolatot a céggel, az ottani ügyintéző hölgy csak annyit kért, hogy ne a fentebbi, szokvány módon csináljam. Ez annyira megriasztott, hogy két hónapig nem mertem hozzáfogni, de végül egy olyan sorozatot tettem elé, hogy utána évekig engem kértek a fotós munkáikhoz.

Valószínűleg Németh hatása lehetett, de elképzelhető, hogy anélkül is arra az útra tértem volna, mindenesetre egyre inkább grafikai jelleget adtam a képeimnek. Ezek tulajdonképpen már nem is voltak igazi fényképek. Olyan elemeket alkalmaztam, amelyek már nélkülözték a klasszikus fotográfiai ismérveket. PéIdául a perspektívát vagy az életlenséget. Valamint a szórt fény használatával teljesen mellőztem a plaszticitást. Botta Ferenc faggatott egyszer (aki ugyan rokonszenvvel figyelte a működésemet, de némely törekvésemmel nemigen tudott megbarátkozni), hogy: – Jóska, miért nincs ezen a képen árnyék?! Ösztönösen érezte, hogy ez jó, de neveltetése, az ősi beidegződés tiltakozott a látottak ellen.

És bizonyos dolgokat nem is tudtam elsajátítani, pontosabban: egy részük nem is érdekelt. Sziklai például lerakott az asztalra néhány tárgyat és anélkül, hogy a gépbe nézett volna, milliméterre tudta, hogy melyik mekkora lesz majd a mattüvegen. Erre én képtelen voltam...

– Többször elmondtad már, hogy a fotografálásban voltaképpen a kamera, a gép zavar leginkább.

– Borzasztóan zavar. Éppen ezért a technikai részt csak addig a fokig sajátítottam el, ami a saját munkámhoz nélkü-lözhetetlen. Érdekes megfigyelés volt, hogy amíg én eleinte idegenkedtem az újdonságoktól, milyen volt e tekintetben Németh magatartása. Amikor az országban először az MTI megvásárolta az első Broncolor felszerelést, a nálam jóval idősebb Németh, aki addig – csakúgy mint mások – a régi lámpákkal „pörkölte” a lányokat, elsőként kezdte használni ezt az új technikát. Mondani sem kell, magam is: még mindig megvan az a házilag barkácsolt, kezdetleges vaku, amit akkor beszereztem.

– Mindaz, amit eddig elmondtál, a kisebb-nagyobb ,,furkálásoktól" eltekintve, azt sugallja, hogy eredményesen tudtál dolgozni, életednek tartalmas időszaka volt ez. Mi késztetett mégis a távozásra?

– Minden pozitívum mellett, sajnos, felhők kezdtek gyülekezni a fejem fölött. Az egyik baj az volt, hogy a helyzet megérett a változtatásokra, de ezek mindig csak nagy késéssel, ímmel-ámmal kerültek végrehajtásra. Ezt a folyamatot szerettem volna felgyorsítani. Nyilvánvalónak látszott előttem, hogy az illusztrációs rovatot és a műszaki részleget át kell alakítani: óriási igény mutatkozott egy modern stúdióra, hiszen már minden termelő cég nálunk fényképeztette a gyártmányait. Ezen kívül egy alapos fiatalításra is szükség lett volna, elsősorban az új szellemiség, a „más” felfogás meghonosítására. Mindezt felismerve írtam egy dolgozatot 1969-ben, és beadtam Horvátnak. De ekkor már hatalmas nyomás nehezedett rá. Egyrészt a régi, egyébként nagyszerű fotósgárda részéről. A másik oldalon viszont pártvonalról támadták...

– Ehhez járult, hogy akarva-akaratlan, de a beadványod is kritikai elemeket tartalmazott vagyis hát ez is újabb nyomást gyakorolt Horvátra, még ha nem is ez volt az eredeti szándékod...

– Persze. Horvát áthívatott, és azt mondta: mindazzal, amit leírtam, teljes mértékben egyetért. Azonban, megrendült pozíciója miatt, az általam pontokba szedett teendőkből éppen a két legfontosabbat nem tudja végrehajtani. Ekkor válaszoltam azt, hogy nagyon sajnálom, de akkor én elmegyek. Nem hitte el. Nem hitték.

Ez volt az utolsó csepp. De hát előtte még jó néhány csepp. Például: miközben már régen önállóan dolgoztam, a legkisebb fizetést kaptam. Tudni kell ehhez, hogy a belépésem idején Vadasnak volt a legmagasabb fizetése: 4000 forint. Az összes többi 1000-3000 között változott. Nekem 1000 forint volt a kezdő bérem. Amikor eljöttem, 3000 volt. Ehhez járulhatott egy rendelet nyomán a szerzői jogdíjból eredő összeg, azzal a megszorítással, hogy ez bármennyire rúgott, a fizetés felénél többet nem kaphattunk. Tehát esetemben még 1500 lehetett, több nem. Mármost Némethnek és nekem olyan nagy volt a túlteljesítésünk, hogy a fennmaradt összeget felosztották a többiek között, vagyis mindenki megkapta a másfélszeres fizetését...

– Emiatt akár szerethettek volna.

– Még inkább kilógtam a sorból. De ez egyébként is így volt, mert hát például, miután elvből nem iszom alkoholt, nem láttam értelmét „szárazon” üldögélni egy söröző társaságban. És ezt észrevették. Furcsa szerepkörben mozogtam, mert amúgy jó hangulatot voltam képes teremteni, de éppen azért, ezt a vissza-húzódásomat negatívan ítélték meg.

De legfőként, élt bennem a vágy az önállóságra. Ifjonti hévvel bíztam egy saját műterem megteremtésében és abban, hogy lesz elegendő megbízatásom. Ebben nem is csalódtam, nagyon sok korábbi cégem követett, valószínűleg imponált is nekik a merészségem.

– Nem „nyúltak utánad”? Nem telefonáltak „oda”?

– Dehogynem. Meg is fenyegettek egyes vállalatokat, de azok nem nagyon törődtek vele.

– Ez is érdekes adalék az akkori rendszer furcsa ambivalenciájához, mert egyfelől uralkodott az általad is tapasztalt „kolhozszellem”, másrészt ezt mégis meg lehetett csinálni: átsétálni a közösből a maszek világba.

- Nézd, én az MTI-nek elsősorban nem anyagi, hanem presztízsveszteséget jelentettem: elment egy zászlóvivőjük. Ami utólag bánt, az, hogy Horvátnak, aki második apámként viselkedett velem, fájdalmat okoztam. Ezt az „eltévedt bárány” szerepet már soha nem bocsátotta meg. Amikor később találkoztunk, nem köszönt. Nagyon sajnálom, de ezt a lépést meg kellett tennem.

Ma is szeretettel gondolok vissza erre az időre, nemcsak a nagyszerű fotóscsapatra, de az egész „Házra”. Mindenkire, beleértve a valamikori portást, aki 1957-ben, amikor Kádár fellátogatott a Fém utcába, addig nem engedte be, amíg nem igazolta magát! És utána Békási még évtizedekig kínálgatta a lottócéduláit eladásra. Vagy Kun Imrére, az ország egyik legjobb fotóműszerészére, aki a vele türelmetlenkedőket egy maga készítette gyengeáramú „villamosszékkel” tanította a jó modorra. Avagy Titl Antóniára, az archívosok gyöngyére. Amikor már magam sem emlékeztem, hol és mikor fényképeztem valamit, csak annyit mondott: – Jöjjön át! És mire odaértem, elő volt készítve az anyag. Vagy Tofira, az ezermesterre. Németh megjött a piacról a frissen vásárolt, fényképezni szándékozott dísztökökkel, s amíg kiment kezet mosni, Siebert Kristóf fekete csíkokat festett rájuk, hogy „kontrasztosabbak” legyenek. Némethet ritkán láttam nevetni, de akkor csurgott a könnye.

Nagyon szép korszaka volt az életemnek...