BUDAPESTI TALÁLKOZÁS CHRIS NASH-SEL

Chris Nash brit fotóművészt ismerősként üdvözölhettük Budapesten. Három évvel ezelőtt ugyancsak a Lajos utcai Galériában állított ki, és akkor is vezetett workshopot magyar fotográfusok számára. 1997-es tárlatának, az „Egy röpke pillanat”-nak és a mostaninak, a stopMotion-nek egyaránt a tánc a témája, a táncoló embert, a modern brit táncszínházak szereplőit fotózza.

Nash a perfekt fotográfiai előadásmód híve. Nem szereti a véletlenre bízni a képeit. Ô nem a próbákon vagy az előadásokon akarta riporter módra elkapni a maga pillanatát, hanem műtermi feltételek között, pontosan eltervezetten, világítási effektekkel és fotótechnikai trükkökkel varázsolta újjá és át a látványt. Ha ennek ellenére maradt volna még sallang a képen, akkor a számítógéppel finoman feljavította az adott részletet.

A múltkori tárlat fekete-fehér képei, bár egy-egy előadás, produkció lényegét igyekeztek megragadni, nem alázatos dokumentumok voltak, hanem művészi újraértelmezések.

A mostani kiállítás arról árulkodik, hogy Chris Nash tovább lépett az autonóm önkifejezés felé. A hatás ezúttal is szinte reveláció erejű. A stopMotion önálló vizuális világ, amit történetesen az adott táncosok és produkcióik motiváltak. Nash a digitális manipulációt ezúttal nyíltan, sőt tendenciózusan emelte az egyik legfontosabb kifejezési eszközéül. Ezen a tárlaton a táncoló ember gyakran egy digitálisan teremtett kollázs egyik eleme, egy teremtett világ „elvarázsolt” szereplője. A varázslást ezúttal nemcsak a tökéletes kompozíció, világítás, kivágás – egyáltalán fotótechnika –, hanem a színek merész és tudatos használata is szolgálja. Ám Nash teremtett világa nem valamiféle távoli, sci-fi-szerű egzotikumra, hanem a nagyon is mai civilizáció tetten érhető műviségére reflektál. Arra a vizuális környezetre, ami a felnövekvő és fiatal generációknak természetes lét- és láteleme: a televíziók, a klipek, számítógépes játékok látványára. Arra a bizonytalanságra, amit a manipulált és szinte neurotikusan felpörgetett látvány jelent. Itt nem biztos semmi: a test, amit nézünk, igazi-e, van-e a neme, valóságos vagy teremtett háttér előtt mozog-e, lebeg, vagy csak a számítógép emelte fel? Ki tudja. Nash némely képén az ember még régi, hiteles és hűséges kísérőjét, az árnyékát is elveszti, és izgalmasabbat, digitálisat kap helyette. A kiállított képek szinte mind számítógépes nyomatok, afféle „igazi” fénykép nincs közöttük.

Chris Nash tizenhat évesen, tudatosan választotta a művészeti pályát, először szobrászatot tanult, majd áttért a fotóra. A tánccal véletlenül került kapcsolatba, beleszeretett egy táncos lányba. Először ő is hagyományos módon fényképezte a mozgásokat próba közben, de aztán áttért a műtermi, rekonstruált környezetre. A modern táncszínházak produkcióihoz készít plakát- és képeslapfotókat. Emellett reklám- és divatfényképezéssel is foglalkozik, olyan jelentős lapokban publikál, mint a Vogue, az Elle, a Time Out vagy a The Guardian. A Pet Shop Boys és a Jamiroquai popzenekaroknak készített lemezborítókat, de foglalkozik installációk tervezésével és komputeres képmanipulációval is.

A Mú színházban vezetett workshopja utolsó napján találkoztunk vele. Fáradtan, de készségesen felelt a kérdéseinkre.

– Mit fényképezne, ha nem lenne a tánc?

– Éppen most fejeztem be egy olyan projektet, amelyikben tájképeket, tájrészleteket fotóztam le. Egy másik művésszel közösen dolgoztam, és olyan képeket akartunk csinálni, amiken a természettel való egyfajta spirituális kapcsolat jelenik meg. Sok divatfotót is készítek, és azt is nagyon szeretem.

– A tájképek is manipulált képek?

– Talán egy kicsit, bár a táncképeknél tradicionálisabbak.

– Úgy tudom, hogy többször, több helyen is vezetett workshopot. Ön is tanul ezekből valamit?

– A workshop hasonlít a kiállításra, mert információt lehet szerezni arról, hogy a többiek mit szólnak a munkámhoz, meg lehet mutatni, hogy én hogyan csinálom, de nagyon érdekes látni, hogy ugyanabból a helyzetből mások mit hoznak ki. Ráadásul újra eljöhettem megnézni Budapestet.

– És milyen Budapest?

– Nagyon tetszik, nagyon szép város. Egy kicsit más is, mint három évvel ezelőtt, mintha energikusabb lenne, több dolog történik, jobban él a város.

– Nagy változást látok a múltkori és a mostani anyag között, mintha ez a mostani sokkal inkább Chris Nash autonóm művészi megmutatkozása volna, amihez a tánc csak apropó.

– Ezeket inkább tartom a saját munkáimnak, több olyan kép is van köztük, amit szinte teljesen én találtam ki. De nem érzem úgy, hogy teljesen más volna a két anyag, talán a jelenlétem ebben a másodikban nagyobb. Úgy érzem, hogy sokkal harsányabb, erősebb képeket kellett csinálnom, mert Nagy-Britanniában ebbe az irányba mozdult el az ízlés. Ráadásul manapság több táncegyüttes van, és sokkal több fotós dolgozik a táncosokkal. Többet kell azon mesterkedni, hogy a képeim kitűnjenek a többieké közül.

– Nem lehet, hogy maga a számítógép is befolyásolta a művészi gesztusait?

– De, a számítógép használata fontos és nagy változást jelent.

– Sokan azt mondják, hogy a komputer miatt az a hagyományos fényképezési szemlélet, amelyik százötven évig uralkodott, meghal. Mit gondol a fényképezés jövőjéről?

– Azt hiszem, hogy az emberek sokáig hibásan azt gondolták, hogy a fotó egyfajta realitás, és most a számítógép bebizonyította, hogy nem az.

– És nem sajnálja a valóság érzetének elvesztését?

– Nem, mert én soha nem éreztem a fotókat valóságosnak. Ami megváltozott, inkább csak az, ahogyan ma néznek egy képet. Nem maga a fotó változik, hanem az, ahogyan érzékeljük.

– Sok rokonságot érzek a képei és a videoklipek vizualitása között. Ez tudatos törekvés vagy véletlen?

– Azt gondolja, hogy a képeim emlékeztetnek a Music TV-re? Nekem azt is figyelembe kell vennem, hogy azok a társulatok, amelyeket fotózok, milyen közönséghez szólnak. Ez a fiatalok közönsége, a sokszor harminc, sőt huszonöt év alattiaké. Ezeknek a képeknek az ő számukra is érdekeseknek kell lenniük, olyanoknak, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni velük.

– Nem sajnálja a tánccal járó valóságos erőfeszítés, az izzadság realitásának drámaiságát, ami elvész az ön képi világában?

– Nem. Csináltam olyan képeket is, túl vagyok rajta. Folyamatosan az újat keresem, azt, hogy még milyen szempontokból lehet megmutatni a táncot. Új utakat keresek.

– Lehet, hogy nagyon melléfogok, de ez a mostani kiállítás nekem nagyon pesszimistának tetszik. Az ön képein nem látszik a táncnak az a varázsa, amiben a táncos legyőzi a gravitációt, és a mozgás szabadsága valamiféle általános szabadságérzést generál a nézőben. Ezek a testek keményen dolgoznak azon, hogy az ijesztően sivár teret kitöltsék.

– Érdekes, amit mond.

– Az is érdekes, hogy ezen a szabadsághiányon a komputer sem tud segíteni, pedig látszólag mindent meg lehet vele tenni.

– A számítógép csak lehetőségeket ad, a kép készítőjének ad szabadságot. Ez nem jelenti azt, hogy ne foglalkoznék a hagyományos fotográfiával, a kettő nem zárja ki egymást. Most éppen egy olyan munkán dolgozom, amiben száz táncos vesz részt, vannak köztük a Királyi Balettból és kortárs táncszínházakból is. Azon gondolkozom, hogy talán érdekes kontraszt volna, ha egymás mellé tenném az erről hagyományos módon, illetve a digitálisan készült képet. Arra is gondolnom kell, hogy a képeimet eladjam, és a hagyományos kópiákat inkább megveszik a műtárgypiacon.

– Hogyan tudja elérni azt, hogy a modelljei hihetetlenül tökéletesen tegyék a dolgukat? Kinek mennyi ebben a szerepe?

– A fotózás közös munka, és én csak nagyon kreatív emberekkel dolgozom együtt. A fotózásban az is jó, hogy kiválogathatom a tökéletes látványokat a sok tökéletlenből. Csak a tökéletes pillanatokat mutatom be, ráadásul a számítógépnek is sok köszönhető.

– A befogadó számára pedig többé eldönthetetlen, hogy kinek és minek mekkora a szerepe a végeredményben.

– Szerintem ez a jó. Képenként változik a dolog. Van olyan, hogy a koreográfus, aki szintén részt vesz a fotózásban, nagyon erős és konkrét elképzeléssel áll elő; van olyan is, hogy nagyon nyitottak az én ötleteimre, és van, amikor a számítógép felajánlotta ötlet látszik a legjobbnak, és az valósul meg.

– Egy régebbi interjúban Mapplethorpe-ot említette meg kedvenc fotóművészei között, mintha a mostani anyagban több, rá utaló fotó volna. Szép, hideg, szenvtelen, tökéletes kompozíciók.

– Ez nem volt tudatos. Inkább néhány modellben van tudatos hasonulás Mapplethorpe-hoz. Tudatos szerepvállalás. Bár én mindig is csodáltam Mapplethorpe egyszerű és tiszta kompozícióit és világítását. Annyiban igaz a párhuzam, hogy én is a kompozíciót tartom a legfontosabbnak és a világításnak is óriási szerepet szánok.

– Gyönyörűek a printek, a számítógépes nyomatok, amelyeket kiállított.

– A lambda print egy német lézerprinterrel készült nyomat, gyönyörű tiszta színeket produkál. Az iris print közönséges tintasugaras nyomat, és az benne a jó, hogy a legkülönfélébb papírokra lehet ilyen technológiával nyomtatni.

– Ezeket is műtárgyként kezeli, akárcsak az eredeti hagyományos fotókat?

– Ilyeneket is lehet eladni, szignálom, és csak limitált kópiaszámot készítek belőlük.

– Magyarországon is nagy divatja van a táncművészetnek és a vizualitásnak is, különösen a fiatalok körében. Mintha a szó és a betű kezdene kiszorulni a kultúránkból. A fiatalok nehezen beszélnek, alig olvasnak. Nagy-Britanniában tapasztal-e ilyesmit?

– Igen, sokkal vizuálisabb kultúrában élünk. Televíziók, reklámok, számítógépes játékok vesznek minket körül. Vizuálisan sokkal iskolázottabbak vagyunk.

– Én nagyon örülök ennek, de félek is attól, hogy a betűvel elveszthetünk egy magasabb színvonalú intellektuális kultúrát.

– Lehet. Bár azt gondolom, a fiatalok megtalálják az új lehetőségeket, alkalmazkodnak a megváltozott viszonyokhoz. Amíg tudunk kommunikálni, addig mindig van lehetőség a fejlődésre.

Szarka Klára