BRASSA? TITKAI –

Pedig ezúttal a franciák mindent elkövettek, hogy a fotóművészet egyik klasszikusát a maga minél átfogobb teljességében mutassák be a nagyközönségnek.

A sort még tavaly a francia Posta kezdte. Bélyegsorozatán a „Nagy francia fotográfusokat”, azok alkotásait jelentette meg. A 3 frankos címleten Brassai egyik legismertebb városképe, a Notre Dame ördögfejű vizköpője látható. A forgalomba hozatal nagyjából egybeesett a Halász Gyulaként Brassóban anyakönyvezett művész születésének 100. évfordulójával.

Brassai tizenhat évvel ezelőtt hunyt el Beaulieu-sur-Merben. (Egy magyar könyvben Párizs olvasható; hát mindent rosszul tudunk?) Halála után a még életében létrehozott alapítvány és özvegye, Gilbert Boyer kezelésébe került a hagyaték. Nem tudni, hogy házasságuk 36 éve alatt milyen rövid pórázon tartotta a ház úrnője a fotóst, de a múzeumokkal, gyüjteményekkel igen keményen bánik, az biztos. 1985 novemberében a már Belgiumban, francia nyelven kinyomtatott katalógus és jelentős előzetes szervezés ellenére elmaradt Budapesten, a Fényes Adolf-terembe tervezett Brassai-kiállítás, de a „tüzhöz közelebb állók” sem voltak sokkal jobb helyzetben.

Hosszas egyeztetések, alkudozások után csak 1995-ben tudta a párizsi Pompidou-központ megrendezni az első, az életműnek csak egy részére visszatekintő Brassa?-fotókiállítást. Jómagam is nagy érdeklődéssel néztem meg ezt a tárlatot, mely negyvenhat – hangsúlyozottan – szerzői kópiából állt. Ezek 1951-ben készültek, a New Yorkban, a Museum of Modern Artban megrendezett „Öt francia fotós” című kiállításra.

Természetesen a világ egyik legnagyobb modern gyűjteményeként számontartott Pompidou-központ (népiesebb nevén Bobur) egy jóval nagyobb anyagot szeretett volna megvásárolni-kiállítani. Hosszas szervezőmunka következett, amit a nagyközönség természetesen nem érzékelt, annál is inkább, mivel az épületet tavaly bezárták, átépítették. Így a jubileumi, retrospektív Brassa?-tárlatra egy év késéssel, csak az idén került sor.

A párizsi Picasso Múzeum sem tétlenkedett, az általuk megszerzett anyagot „Beszélgetések a fénnyel” címen, a Bobur-beli nagy bemutatót két hónappal megelőzve tárták az érdeklődők elé.

A Brassa? és Picasso kapcsolatát megörökítő könyv számos nyelven, így magyarul (kétszer is) megjelent, ennek ellenére az egykori Salé Palotában megrendezett kiállítás sok újdonsággal rukkolt ki.

Halász Gyula Budapesten és Berlinben tanult, festőnek készült. 1924-ben érkezett Párizsba, ahol kezdetben újságirásból próbált megélni. (Keserves kenyér! – szokták mondani.) Először – akárcsak jó néhány, akkor emigrációban élő írónknak – magyar lapokban jelentek meg cikkek. (Így pl. a pesti Sporthírlapban, vagy a Kassai Újságban, melynek Márai Sándor is tudósítója volt.) A későbbiekben igen sok más, főként német lapban jelentek meg Halász nemritkán saját rajzaival illusztrált cikkei. Művészi igényű rajzait ekkor Halász (Gyula) szignóval látta el, kevésbé fontosnak tartott karikatúráit, újságrajzait, egyes cikkeit már 1929-től Brassa?ként írta alá, utalva szülővárosára. (Lásd: Előhívás, Kriterion Kiadó, 134. old.)

Nem teljesen egyértelmű, hogy Halász kitől, hogyan és mikor tanulta meg a fényképezés műszaki részét, illetve milyen indíttatással érzett rá az esetleges esztétikai többletre... 1925-ben megismerkedett ugyan Eugéne Atget-val, aki viszont olyan sajátosan régiesen állt hozzá a technikai részletekhez, hogy őt aligha tekinthetjük Halász tanítójának.

Annál érdekesebb az a kapcsolat, ami André Kertészhez fűzte, akivel a következő évben találkozott. Halász ez idő tájt már megpróbálta egy-egy cikkét fényképekkel is illusztrálni, ehhez már csak az állandó pénzzavara miatt is minden segítséget igénybe vett. Kertész első felesége (a ma Rogi Andréként számon tartott, 1970-ben elhunyt Klein Rózsi) hegedűművésznek, festőnek készült Budapesten. 1925-ben érkezett Párizsba, majd lényegében Halásszal egy időben megismerkedett Kertésszel, aki valószínűleg mindkettejüket egyszerre tanítgatta a fényképezés műfogásaira. Nem szeretnék egy háromszög-történetet kreálni, de tény, hogy az 1928-ban kötött házasság négy év után felbomlott, és mindkét tanítvány a mester vetélytársa lett... Rogi André 1935-ben rendezte meg első önálló fotókiállítását, ezután haláláig felváltva festett és fényképezett. Halász váltót írt alá és így vett egy Voigtländert, majd a Hotel Glaciére-ben berendezett egy kis laboratóriumot is. Cikkeit illusztráló saját fotóit pedig a későbbiekben következetesen Brassa?ként jegyezte.

Az ismert műkritikus, Tériade figyelt fel először, 1931-ben Brassa? fotóira és biztatta, rendezzen belőlük kiállítást. Szüleihez írt leveleiből kiderül, a művész egy száz fotóból álló anyagot állított össze 1931 novemberében. Alig egy évvel később már meg is jelent az esti Párizst bemutató, rövid idő alatt áttörően sikeressé vált albuma. („12 ezer frank szép pénz, ennyit Franciaországban fotókönyvért még senki sem kapott.”) A szülőkhöz írt levelek viszont igen szükszavúan szólnak az alapötlet megszületéséről és a kivitelezéssel járó nehézségek leküzdéséről. Ilyenek talán nem is nagyon lehettek, mindenesetre Brassa? 1933-ban cikket is írt az esti fényképezése technikájáról.

Brassa? egy csapásra ismertté vált, özönlöttek hozzá a megrendelések. Nem csak az ő életének, de a francia művészetek történetének fontos korszaka az, ami a Minotaure nevű folyóirathoz, annak köréhez, művészeihez kapcsolódik.

A szerkesztő megbízásából Brassa? felkereste Picassót műtermében és lefényképezte az akkor még inkább festőként ismert művész néhány szobrát. Óvatosan járt el, mert ismerte Picasso fotósát, Dora Maart, aki neki is sokat segített korábban. (A művésznő később felhagyott a fényképezéssel, csak szobrászattal, festészettel foglalkozott. Brassa? ekkor teljes erőbedobással kezdte el fotózni Picasso szobrait. Ezt a 440 negatívból, kontaktmásolatból, képből álló anyagot 1996-ban vásárolta meg a Picasso Múzeum, amelyhez még egy 60 nagyítást és 26 negatívot tartalmazó „Transzmutáció” anyag is hozzátartozik.)

1932 decemberében Brassa? Picassónál felejtett egy 6x9 cm-es exponált üvegnegatívot. Természetesen a festő azonnal „alkotott” a kis üvegdarabra, felesége profilportréját karcolta bele az emulzióba. (A mostani tárlaton ez az elveszettnek hitt alkotás is látható volt.)

Brassa? csak egy tízenkét évvel később írt levelében fogalmazta meg Picassónak, hogy milyen nagy hatást tett rá ez a kis „tréfa”. Mindenesetre mindkét művész meglehetősen sokat foglalkozott az ötlet további kibontásával. Brassa? 1934–35 között mintegy százötven pozítivot, 1932–35 között pedig körülbelűl harminc aktfotó-negatívot készitett.

Mind a pozitívokat, mind a negatívokat tussal átrajzolta, ezekből az általa transzmutációnak nevezett képekből eddig csak egy kis válogatás látott napvilágot.

Picasso 1936–37-ben kísérletezett üveglapok festésével, különféle, kisebb-nagyobb szögletes darab összeillesztésével. Egyértelmű, hogy ehhez az ottfelejtett negatív adta az alapötletet. Ezen túlmenően a tárlaton néhány, az eredeti kiinduláshoz hasonló „karc” is látható, nem tisztázott, hogy ehhez Dora Maar adta-e az alapanyagot vagy Brassa?, mindenesetre a műtárgyak a szobrásznő gyűjteményéből kerültek a múzeumhoz.

Brassa? munkásságának sokrétűségét a Pompidou-központ kiállításán látható 450 alkotás próbálja bemutatni. A különféle termekben az érdeklődők részben időrendben, részben ellenpontozva tekinthetik meg az életművet. A kezdetek aktrajzai sokatmondóan merészek, ehhez képest szinte érthetetlen a Minotaure részére fotózott, ma már visszafogottnak ható aktfotók korabeli hivatalos elutasítása. Láthatók a már említett transzmutációk, velük szemben pedig Brassa? kissé Brancusira és Borsos Miklósra emlékeztető kisplasztikái, szobrai. Kiemelten jelenik meg az éjszakai Párizs-anyag és a híres, már-már alapkiindulássá, megkerülhetetlen alapképekké vált városképek. A szintén Brassa? által felfedezett falkarcolatok, grafittik, később falfestések élete végéig foglalkoztatták a művészt.

„A régi, párizsi házak hatalmas mészkőkockákból épültek, abban szeggel, vasdarabbal gyerekjáték szobrászkodni.” Brassa? a harmincas évek közepétől gyűjtötte a súrlófényben lefényképezett, szinte ősemberi ábrázolásmódig leegyszerűsített falfirkák képeit. Ezek még ma is elementáris erővel hatnak, talán a fekete-fehér technika miatt is egy az egyben „átjön” az eredeti megörökítési szándék. Ehhez képest az 1970-es években fényképezett, színes falfestések már kaotikusnak tűnnek, ezeket a rendezők tapintatosan elkülönítették a többi anyagtól. Talán a következő évtized végén, a most felnövő generáció már ezeket is az elemi felfedezés rácsodálkozásával fogja szemlélni…

Fejér Zoltán