BESZÉLGETÉS HAPÁK PÉTER FOTÓMŰVÉSSZEL

– Első díjat nyert a nemzetközi táncfotó-művészeti pályázaton. A szerkesztő az itt megjelent képeket is a nyertes anyagból választotta.

– Igazán örültem a sikernek. Nehéz volt kiválasztanom a képeket a pályázatra, mert nagyon sok áll közel hozzám.

– A válogatás mindig nehéz, sokan azt mondják, hogy külön szakma, sőt művészet összeválogatni egy képanyagot.

– Amikor egy táncosról készítek felvételt, akkor az vagy egy darabból kiemelt részletek sorozata, vagy egy improvizatív mozdulatsor. Semmit nem bízok a véletlenre. Mivel tudatosan készülnek a felvételek, a végeredmény is előre látható. Tudom, hogy mit akarok látni a végén, és milyen anyagot akarok összeállítani belőle. Így aztán, ami születik, az tényleg igazi sorozat. Ha testrészek fotóiról volt szó, azokat is tudatosan választottam ki, mert úgy éreztem, hogy azok a legfontosabb, legjellemzőbb momentumai az adott darabnak, csak éppen a színházi körülmények között nem tudtam megfelelően megörökíteni őket. Az egyik részlet követi a másikat, az egyik mozdulatból születik a következő – ezekből szinte lehetetlen egyes képeket kiragadni.

– Ön mindig tudatosan, prekoncepcióval fényképez, vagy ez csak a táncfotózásra vonatkozik?

– Nem nagyon jellemző rám, inkább csak azokra a munkáimra, amelyeket műteremben készítek. A felvételeim nyolcvan százaléka műteremben készül. Kénytelen vagyok rá, mert sajnos a helyszínen nem tudom azt megvalósítani, amit elképzeltem. A világítás sem megfelelő, az egyéb körülmények sem ideálisak, gyakran az adott tér is gátat szab. A mŰteremben, ahol én állítom be a fényt, a kompozíciót, sokkal felszabadultabban, kényelmesebben lehet dolgozni. A koreográfiába nem szólok bele, legfeljebb felhívom a táncos figyelmét néhány dologra, amit fontos volna megtennie a jobb kép érdekében.

– A tánc fényképezésében is volt egy olyan korszak, amikor éppen azért küzdöttek a fotósok, hogy a helyszínen, riporter módjára dolgozhassanak. Keleti Éva mesélt nekem arról, mennyit kellett győzködnie a művészeket, hogy ne féljenek a spontán képektől.

– Az más módszer, lehet úgy is fényképezni, persze. Ahogyan én fotózom, az másféle problémákat vet fel. A táncosnak nem az általa elképzelt és kitervelt miliőben kell újrateremtenie a produkcióját, hanem egy szűkebb, ötször öt méteres térben kell tudnia mozogni. Előre meg kell beszélnünk, hogy mit szeretnék hangsúlyozni, megmutatni, kölcsönösen figyelnünk kell egymásra. Az elején nem is fűzök be filmet, csak hagyom, hogy a táncos megszokja a helyet, a vakut, én meg nézegetem a képkivágást, a lehetőségeket.

– A mostani fotóhónapon itt volt vendégségben Chris Nash, a brit táncfotós. Az ő képei olyanok, mint a jó filmes standfotók, az általa fotózott mozzanatok nincsenek is benne az aktuális előadásban, mégis az állókép nyelvén, sűrítetten fejezik ki a lényegét.

– Éppen az ő hatására kezdtem el táncot fényképezni. 1997-ben az egyetemi tanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a British Council jóvoltából idejön Magyarországra egy fotóművész. Debrecenben jártam egyetemre, addig nem fényképeztem komolyabban, azelőtt egyébként a kortárs tánccal sem foglalkoztam különösebben. A fényképezéshez volt azért közöm, mert a családban én már a negyedik fotósgeneráció képviselője vagyok. Az egyetem után kerültem föl Budapestre, és akkor kezdtem el táncosokkal dolgozni. Nem megbízásos alapon persze, mert megbízásaim nem voltak, hanem eljártam előadásokra, és megkérdeztem őket, hogy volna-e kedvük velem együttműködni. Segítettek.

– Alig három éve foglalkozik ezzel, és máris sikerei vannak. Ez igen!

– Az egyetemen angol szakon végeztem. A művészet mindig is érdekelt, az életemben valamilyen formában mindig jelen volt. De ha három éve valaki azt mondja, hogy táncosokat fogok fényképezni, azt feleltem volna neki, hogy összetéveszt valakivel. Idén is elmentem Chris Nash workshopjára, és megnéztem a képeit. Nem vagyok ellene a számítógépes manipulációnak, mégis, a régebbi képei közelebb állnak hozzám. A mostani fotóiban a fénykép készítésének klasszikus módja kérdőjeleződik meg. Nincs vele semmi bajom, de számomra egészen más érzés az, amikor mindenfajta beavatkozás nélkül, hagyományos módon exponálom, laborálom a negatívot, és pontosan azt a képet kapom róla, amit elképzeltem. Most még nem tudom elképzelni, hogy ne így fényképezzek, de lehet, hogy tíz év múlva már én is csak a számítógéppel foglalkozom.

– Ha maga a családban a negyedik generációs fényképész, akkor már a dédapja is az volt.

– Neki New Yorkban volt portréműterme, 1901-ben nyitotta meg. Amikor hazatelepült, folytatta a mesterséget, nagyapámnak már három műterme volt Debrecenben. Szipál volt a konkurens, annak a Szipál Márton fotóművésznek az apja, aki néhány éve költözött haza az Egyesült Államokból. Édesapám jelenleg is dolgozik, tárgy- és épületfotós. Én meg, úgy látszik, visszakanyarodtam az eredeti családi tradícióhoz, mert a tánc mellett portrékat készítek.

– Az egyetem előtt meg sem fordult a fejében, hogy fényképész legyen?

– Érdekelt, de különösebben nem inspirált semmi. Volt otthon egy kis elvárás, hogy ne szakadjon meg a tradíció, de én nem szeretem azokat a dolgokat, amiket erőltetnek. Bár édesapám nem is erőszakoskodott, türelmesen várt, „hátha, mégis”. Most nagyon örült, előkereste a nagyapám díját, amit hatvan éve nyert, ő is éppen Győrben. Rengeteg családi dokumentum van, a nagyapám nyolcszor tíz inches kamerája, egy pincényi üvegnegatív, díjak, iratok. Minden megvan. Nagyapám és dédapám egyébként nemcsak itthon, de külföldön is rengeteg helyen nyert díjakat. Önálló kiállításaik is voltak külföldön, főként portrékból. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy az egyetemi éveim alatt lehetőségem volt nyaranként kimenni az Egyesült Államokba, ahol bekerülhettem fotóstúdiókba. Ott gyúlt bennem az igazi szikra. Egész nap stúdiókban segédkeztem, és könyvtárakban búvárkodtam. Az ottani látásmód hatott rám. A szemléletváltozás szempontjából nagyon sokat segített a kint eltöltött idő.

– Mit lehetett kint megtanulni?

– Még az egyetem alatt, Debrecenben megszereztem a fényképész szakvizsgát. Ott meglehetősen egysíkúan tanították a fotózást: a portrénál azt tanították, hogy „ide leraksz egy főfénylámpát, ide meg a derítőlámpát” és így tovább. Teljesen mindegy volt, hogy milyen emberről van szó, nagy orrúról, szemüvegesről, annak a három lámpának ott kell állnia. Nem azzal kezdtük, amivel szerintem kellett volna, bár nem az én feladatom, hogy megmondjam, mit kellett volna csinálni, hogy mi a fény; egy emberi arcnak a hibáitól függően milyen fény a jó; hanem csak a sablonokat nyomták a fejünkbe. Mindenki ugyanazt csinálta, legyen az természetfotó, riportfotó vagy portré. Én ezt már akkor sem tudtam elfogadni. Nem inspirált a dolog, talán ezért is fordultam inkább a nyelvek felé.

Az Államokban mutatták meg azt, hogy ha egy lámpával világítunk, akkor az a fény hová esik, miért pont oda, hogyan tudom korrigálni. Küldtek a könyvtárba, olvassam el, amit kell, nézzem meg a galériákban azokat a festményeket, amelyekből tanulni lehet. Ha ezt az egészet így is meg lehet közelíteni, gondoltam, akkor már érdekel a dolog. Négy nyáron keresztül volt módom kint tanulni, azóta meg, hála az internetnek, tovább tudom képezni magam, és a könyveket itthon is be lehet szerezni. Az önképzés folyamatos.

Amikor találkoztam Chris Nash-sel, akkor nyílt rá a szemem a táncra: ez az, amit akarok fényképezni. Ő nagyon örült ennek, nálunk jó volt a fogadtatása annak, amit csinál, több egészen fiatalt, nálam fiatalabbakat is megmozgatott. Benne az a nagyon szimpatikus, hogy egyáltalán nem volt nagyképű, hanem mindenkinek segített, elfogadta az ötleteinket, és azokat segített megvalósítani.

– A fotó mellett a táncról is tanulnia kellett?

– Nagyon sokat. Amikor a táncosokkal leülünk értékelni a képeket, akkor én teljesen fényképész szemmel nézem a végeredményt, ők meg, persze nem. Az az ideális, amikor egy kép teljesíti mind a két elvárást. Lehet egy kép nagyon jól világítva, komponálva, de ha az a mozdulat nem a legjobb, akkor a kép nem sikerült. A fotósnak is tisztában kell lennie a mozdulat lényegével, a kéztartással, a lendülettel, azzal a ponttal, ami az ugrás legjellemzőbb pillanata, azzal, hogy mikor, hogyan látszik mozgás közben a táncos arca, és még sok minden mással.

– Többen, akik már jó ideje fotóznak táncot, mesélték, hogy gép nélkül is eljártak próbákra vagy a Balettintézet óráira, hogy tanulják a tánc nyelvét.

– Én is nagyon sokszor csak nézem a táncot, hogy tanuljak. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy meglegyen a képen az, amit vissza szeretnénk adni a mozgásból. Az emberi test szépsége, maga az ember érdekel. A kecsessége, a láb formája, minden. Számomra az emberi test, az arc gyönyörű, bár lehet, hogy elfogult vagyok. Úgy gondolom, hogy aki ezt megalkotta, az előtt le a kalappal! Úgy nézem az embereket, hogy mit lehetne belőlük a fényképen kihozni, hogyan lehetne megmutatni őket.

– Amikor vége lett az egyetemnek, már megfertőződött a fotóval és a tánccal. Hogyan került Budapestre?

– A családomnak köszönhetem, hogy itt lakhatom, műtermet bérelhetek, a gépparkot az édesapám tudta biztosítani. Nélkülük egyáltalán nem lett volna erre módom. Eleinte engem senki sem ismert, a táncosok sem. Én is csak a Mú színházat ismertem, mivel ott volt Nash workshopja. Bekopogtam, Kovács Gerzson Péter, a művészeti vezető nagyon rendes volt, talán ő volt az első, akit fényképeztem. Megmutattam nekik a képeket, és úgy látták, hogy az én fotóim másmilyenek, mint amilyeneket addig csináltak róluk. Megtetszett az egyik táncosnak, és hívott, hogy őt is fotózzam le. Így indult be a dolog, aztán más táncosokat, társulatokat is fényképezhettem. Készítettem plakátot is.

– Meg lehet ebből élni?

– Nem.

– Igaz, egy nagyobb és gazdagabb országban, Nagy-Britanniában Chris Nash sem tud ebből megélni.

– Mindenhol kompromiszszumokat kell kötni. A tánc mellett reklámot is fotózom. Ügynökségeknek készítek képeket, és ebből finanszírozom azt, amit igazán szeretek csinálni.

– Csak a kortárs tánc érdekli?

– Egyáltalában nem. A klasszikus tánc is nagyon érdekel. Ami emberrel kapcsolatos, az érdekel. A táncfotók mellett gyakran csinálok a táncosokról portrékat is. De idegeneket is fényképezek, meg a szüleimet is lefotóztam.

– Kik azok, akik hatottak magára, ha nem is annyira közvetlenül, mint Nash?

– Két amerikai fényképész: Patrick Demarchelier és Howard Schatz. Ők is műtermi jellegű, szigorú, tudatosan megkomponált, precíz képeket csinálnak. De nemcsak ők hatottak, hiszen rengeteg képet, könyvet átnéztem, egész képáradat hatott rám.

– Nekem ezekről a közeli testfotókról, a világításról, a bőr textúrájáról Mapplethorpe jutott az eszembe.

– Ez nagyon furcsa: két hete vettem egy Mapplethorpe-albumot, és amikor lapozgattam, a testközeli képeket nézegettem, elővettem a kontaktjaimat, és láttam, hogy több olyan van köztük, ami csaknem egyforma. Mintha onnan másoltam volna, pedig addig nem is láttam azokat a fotóit. A testfestéses közeli képeim tavaly nyáron készültek, és amikor a laborban csináltuk a kópiákat, jött néhány fotós, és éppen erre a lábfejre mondták, hogy láttak már ilyet. Én pedig még sehol nem láttam ilyesmit, és nagyon örültem, hogy egyáltalán észre tudtam venni. Így aztán a negatív megjegyzést inkább bóknak vettem.

– Ez inkább annak szólhatott, hogy kétségkívül vannak alkotói rokonságok, valamint, és ezt igazán veheti bóknak, egy világszínvonalhoz igazodó igényesség látszik a képein. Provincializmusnak itt helye sincs.

– Ezek a felvételek nem pályázati anyagnak készültek, nem is megrendelésre készítettem, csak úgy magamnak, és örültem, hogy képes voltam megcsinálni. Az előadásokra sem csak úgy járok, mint egy fényképész. Számomra a tánc nagyon jó szórakozás is, egy jó előadás teljesen elkápráztat mint nézőt, műélvezőt. Az előadásokra nem is viszek fényképezőgépet. A festészet és általában a formák, a design is nagyon érdekel. Mostanában ugyanúgy ismerkedem könyveken keresztül a formatervezéssel, ahogyan régebben a fotóval, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy azt is meg fogom próbálni egyszer.

– Lehet, hogy három év múlva egy formatervezői pályázaton találkozunk a nevével?

– Elképzelhető.

Szarka Klára