BESZÁMOLÓ A NEW YORK-I PHOTOGRAPHY SHOW 2000-RŐL

Kereken kétszáz év telt el Henry Fox Talbot születése óta. Ezen két évszázad alatt az árnyak fixálására tett első, bizonytalan kísérletekből a fényképészet a mai kor talán legbefolyásosabb és legelérhetőbb médiumává fejlődött, amely a világról és különösen a történelemről alkotott képünkhöz egyre nagyobb arányban járul hozzá. Bár „A természet irónjá”-ban Talbot nagy jövőt jósolt a fényképészetnek, a születésének bicentenáriumán rendezett fotóművészeti kiállítás valószínűleg még a legmerészebb álmait is felülmúlta.

Február 10. és 12. között New York szívében, a Modern Művészetek Múzeumától mindössze fél saroknyira, a Hilton Hotel adott otthont a Photography Show 2000-nek, a huszadik éves kiállítás alkalmával. Az Association of International Photographic Art Dealers (Nemzetközi Fényképészeti Műkereskedők Szövetsége) által szponszorált, az idén már huszadik éve megrendezett kiállítás az egyesület 125 tagja közül 85, nagyrészt egyesült államokbeli kiállítótermet hozott össze a háromnapos extravaganzára, amelyen több ezer fényképet kínáltak megvételre, a legősibb dagerrotípiáktól és sónyomatoktól a digitálisan manipulált képekig. A galériák bemutatóját Dokumentum és látásmód címmel a német fényképészetről szóló kiállítás és egy, a fényképészeti gyűjteményekről szóló szimpózium kísérte. A kiállításon többek között August Sander, Bernd és Hilla Becher, Karl Bossfeldt műveiből mutattak be, Albert Renger-Patzsch, Peter Keetman, Otto Steinert, Herbert Beyer modernista képei mellett.

Szükségtelen és reménytelen lenne felsorolni a bemutatásra került, jól ismert művészek listáját, Henry Fox Talbottól kezdve „mindenki” szerepelt. A kiállítás fő célja, a jól ismert fotóművészek fényképeinek kereskedelme mellett, természetesen helyet kaptak a valamelyest kevésbé ismert, most fölfutó fotográfusok képei is. Abelardo Morell, kubai születésű, az USA-ban élő művész is közéjük sorolható, bár munkássága már sokakat meghódított az elmúlt néhány évben. Egyik sorozatában Morell egy szoba elsötétített ablakán egyetlen apró nyílást hagyva, a szobát camera obscurává alakítja, így a külvilágot, fejjel lefelé, a szoba falaira vetíti. Erről a látványról készít kamerájával fényképet, így egyesíti a magánszférát a külvilággal és közélettel. Egy másik, kitűnő sorozatában Lewis Carroll Alice Csodaországban című könyvéhez készített illusztrációkat. Az eredeti rajzokat a három dimenziós térbe helyezvén Morell szó szerint újraalkotta, és a legjobb értelemben véve újraértelmezte, új fénybe állította az örökzöld történetet.

A fényképészet „nagy nevei” mellett ismeretlen fényképészek munkái is találtak maguknak helyet. Talán a sors iróniája, hogy a kiállítás legolcsóbb és legdrágább képe is ismeretlen fényképész munkája volt. A Banning és Társai Galéria bolhapiacokon vásárolt családi albumokból válogatott eladásra. A névtelenségbe süllyedt anyák, apák, gyerekek, nagyszülők és rokonok fáradhatatlan türelemmel merednek az albumok lapjairól a hívatlan nézelődőre; egy úszósapkás már legalább hetven éve várja, ég és föld között lebegve, hogy eljusson a következő filmkockára, és végre befejezhesse a toronyugrás megkezdett figuráját. De ezen a tekercsen sajnos már nem maradt hely a régóta várt beteljesülésre. A kiállítás legdrágább darabja jól ismert témával foglalkozott: az ismeretlen csillagász kamerájából származó képsorozat egy távcső szemével kísérte a hold napi változását 1841 augusztusában.

A kiállításból nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett alternatív eljárások virágkorukat élik. Mai dagerrotípiák, cianotípiák, tintípiák bukkannak föl egyre-másra, és a palládium-emulzió is újra divatba jött. A már hetvenedik évét is betöltött Cy De Cosse legutóbbi portfóliójában a stúdióban készített képeivel a virágok klaszszikus birodalmába tett vándorlásairól számol be. A „közönségestől” a fennkölt, ritka növényekig, finom érzékkel testesíti meg a fény játékát a szirmokon és leveleken a palládium fátyolos világában.

John Dugdale legismertebb alkotásaiban a cianotípia eljárását alkalmazta. Képeiben gyakran feltűnik saját, olykor meztelen alakja, a klasszikus művészetre utaló környezetbe ágyazva. Csukott szemű, frontális önarcképe, és a 19. századot idéző csendéletei különösen megrendítő erejűek, lévén, hogy az AIDS-ben szenvedő Dugdale-t a betegség majdnem teljes vaksággal sújtotta.

A japán Inada Norifumi a régi üveglemez eljárást építette be új módon technikájába. Az üveget emulzióval bevonva, a kiválasztott negatívot papír helyett az üvegtáblára nagyítja. A finom ködben megjelenő csendéletek, tájképek szinte meditációként szolgálnak. Az eljárásból kifolyólag természetesen minden elkészitett példány egyedi, egyéni „hibákkal”. A tömeggyártás és elektronika korában a korábbinál is időszerűbbé válik a japán kerámiában évszázadok óta uralkodó esztétikai elv, amely az alkotó kéz jelenlétét a műtárgy apróbb „tökéletlenségeiben” véli felfedezni.

Bár technikáját tekintve Camille Solyagua a megszokott zselatinos ezüstemulzióval dolgozik, munkája szellemével ő is a 19. századba viszi viszsza a nézőt. Természettudományi múzeumokban készített sorozatának képein formalinban megőrzött emberi és állati testeket, régi anatómiai rajzokat és viaszszobrokat mutat be. Ez a sorozat szerves folytatása a néhány évvel ezelőtt készült munkáinak, melyek saját növény- és rovargyűjteménye darabjairól készültek. A természet törékenységét bemutató alkotások kifinomult érzékenységgel közelítik meg a természet és ember kapcsolatát, ugyanakkor némelyikük igen fölkavaró és elgondolkoztató: a tudomány szerepére és az embernek a természet fölötti hegemóniájára utal.

A bemutató talán legkellemesebb meglepetése egy fiatal cseh művész munkája volt. Az elmúlt tizenegy év folyamán Michal Macku továbbfejlesztette az egyszeri emulziótranszfer jól ismert eljárását, és az emulziót a fotópapírról leáztatva több kép emulziójából egy emulziókollázst, úgynevezett zsellázst állít össze. Az eljárásból kifolyóan, a mindössze tizenkét példányban készülő alkotások mindegyike egyedi. A többnyire meztelen torzókból és testrészekből összeállított kompozíciók mélyről fakadó nyugtalanságot árasztanak: a kifeszített torzók, szilánkokra tört arcok, a gyűrött vagy fölkarmolt emulzió egyedi tartalommal telítődnek. Macku alkotásai kiváló példái annak, hogy hozzáértő kezekben mint lényegül át a médium technikai része átütő erejű tartalommá.

A kifejezetten művészfotók mellett természetesen helyet kaptak a dokumentum jellegű alkotások is. Közülük említésre méltó David Goberman újonnan felfedezett, bár évtizedeket felölelő munkássága. A Szentpétervárott élő művész-etnográfus az 1930-as években kezdett orosz, ukrán és fehérorosz zsidó temetőket fényképezni. A mára összegyűlt, sok ezer fénykép a zsidók több évszázados oroszországi jelenlétének egyedülálló dokumentuma. A kommunizmus bukásával végre napvilágra került alkotások egy megtépázott, nagyrészt elpusztított kultúra emlékeit mentették át a mai szemlélő számára.

A kiállításon viszonylag szegényes volt a „kevert” médiával és fényképek manipulálásával foglalkozó művészek jelenléte; sokak szerint ez nem is tartozik szorosan a fényképészet körébe. Ugyanakkor nem volt hiány érdekes művekből. Rick Hards az amerikai szabadságharc korából származó tintípia arcképeknek ad új életet: finom iróniával a komoly személyiségeket olykor groteszk állatfigurákká alakítja. A ma már jól ismert Holly Roberts hasonló szellemben, de jóval átütőbb, inkább Francis Baconre emlékeztető ecsetvezetéssel, némileg komolyabb hangulatban kombinálja az alapként szolgáló fényképet a festészettel. Itt illik megemlíteni Robert Parke Harrison újonnan készült sorozatát, ő Timothy O. Sullivan 19. századi amerikai fényképész tájképeit használván alapul, digitálisan manipulált képeivel kommentálja a Föld mai, szomorú állapotát. A képein megjelenő, magányra kárhoztatott „átlagember” alakjában sziszifuszi munkával próbálja bekötözni a bolygó sebeit.

A ma már legendás magyar kontingens, mint mindig, itt is megtáncoltatta izmait. André Kertész Chez Mondrianjától (melynek egy Kertész által nagyított példánya a New York-i Christie's 1994-es fényképészeti árverésén minden addigi rekordot megdöntött) kezdve Brassa?n, Robert Capán, Moholy-Nagyon, Martin Munkácsin keresztül „mindenki” helyet kapott. Ugyanakkor fájóan hiányzott a fiatalabb magyar nemzedék munkája.

Feltűnő volt a kiállításon a fekete-fehér fényképek hegemóniája. A színek tartományába merészkedő művészektől mindössze néhány, szinte csak jelzésértékű kép kapott helyet a galériák falain. Tagadhatatlan, hogy a színes technológia a fekete-fehérhez képest a mai napig elmarad az időt álló, archiválható példányok előállításában. És amennyiben egy művészfénykép vásárlását befektetésként nézzük, akkor nem csoda, hogy a piac törvényei érvényesülnek: minél időt állóbb maga a műtárgy, minél jobban ragaszkodik a már elfogadott, jól kipróbált művészeti normákhoz, a befektetés annál kisebb rizikóval jár. Ez valószínűleg megmagyarázza a kiállított fekete-fehér képek viszonylagos konzervatív stílusát is. Ugyanakkor a piaci szabályok nagyban hozzájárulhattak az alternatív eljárásokkal készített, lényegében egyedinek számító képek reneszánszához is. Talán rosszmájú, de mindenesetre elgondolkoztató volt az egyik eladó-asszisztens kijelentése: „Ugyan mi lenne a meglepő abban, hogy stílusában ilyen konzervatív az itt kiállított képek többsége? Ha az ember valami újat akar látni, akkor Párizsban a helye.”

Amennyiben ez a kiállítás mérvadó a mai állapotokra nézve, a kiállítás címét megcáfolandó, a digitális forradalom lángja, legalábbis a fotóművészetben, még legfeljebb csak pislákol.

Csúri Piroska

A szerző köszönetét fejezi ki a következő galériáknak, melyek az itt megjelent képeket

a Fotóművészet rendelkezésére bocsátották, és közlésükhoz hozzájárultak:

- Bonni Benrubi Gallery, New York, New York, USA http://www.artnet.com/bbenrubi.html

- Catherine Edelman Gallery, Chicago, Illinois, USA http://www.edelmangallery.com/

- Robert Mann Gallery, New York, New York, USA rmg@robertmann.com

- Yancey Richardson Gallery, New York, New York, USA yrg@mindspring.com

- Lisa Sette Gallery, Scottsdale, Arizona, USA http://www.lisasettegallery.com/

- Shapiro Gallery, San Francisco, California, USA http://www.sf-artdealers.com/sfada2/shapiromain.html

- SoHo Triad Fine Arts, New York, New York, USA http://www.sohotriad.com/

- John Stevenson Gallery, New York, NY, USA http://www.johnstevenson-gallery.com/