BENNSZÜLÖTTEK ÉS MISSZIONÁRIUSOK

Az etnológia, az egyház- és fotótörténet iránt érdeklődőknek ajánlják az Isten házai és szolgái című vándor-fotókiállítást, amely elsőként 1999-ben, Varsóban (Magyar Intézet, Állami Néprajzi Múzeum, Ursynów), 2000 februárjában a bécsi Collegium Hungaricumban, márciusban pedig a Prágai Magyar Kulturális Központban volt látható. A válogatást Magyarországon még nem mutatták be.

A több száz darabból álló fényképanyag egy nagyobb, elsősorban tárgyakból álló gyűjtemény része, amelyet a 19. század kilencvenes éveiben, a különböző földrészek katolikus misszionáriusai gyűjtöttek. Az egzotikus tárgyakból összeállított, reprezentatív seregszemlét 1886-ban, a millennium idején láthatta a hazai közönség a Nemzeti Múzeum épületében. (Száz évvel később, a Néprajzi Múzeum megemlékező kamarakiállításán(1) is, a fényképek csak illusztrációkként szerepeltek a tárgyak mellett. A kiállítás iránti külföldi érdeklődés ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a fotográfiák szintén sok információval szolgálnak, még a mai, képekkel bombázott látogatóknak is.

Miután reprodukciókról, napjainkban készült másolatokról van szó, az érdeklődés okát a fotográfusok által választott témákban kell keresnünk. A felvételeken az ipari társadalom, a tömegkultúra megjelenését, elterjedését megelőző kézműves korszak világát, hétköznapjait, szereplőit és tárgyi kultúráját láthatjuk, de a helyszínek változatossága is lenyűgöző: az arab világ, Kelet-Afrika, Kelet-India, Kína, Észak-Amerika indiánok lakta vidéke és aTűzföld.

A misszionáriusok a legtöbb esetben a mindenkori környezet bemutatását is fontosnak tartották, ezért szép számmal találunk szabadban készült riportképeket a kikötők utcáiról vagy sikátorairól, a jelentősebb épületekről, a kontinens belsejében húzódó háborítatlan vegetációról, az ott élők jellegzetes építményeiről.

Afrika északi partjai mellől különösen sok fotográfia érkezett. Az élénk kereskedelmi forgalmú, földközi-tengeri településeken különböző vallású, foglalkozású etnikai csoportok képviselői éltek egymás szomszédságában. A képeket kísérő leírásban sok esetben pontos meghatározást találunk a vallásra, az etnikumra, a társadalmi státusra, sőt néha az öltözetre vonatkozóan is (palesztinai keresztény; muzulmán és beduin sejk; örmény pátriárka, lelkész; karmel-hegyi druida főnök; arab beduin; drúz asszony falusi és városi öltözetben).

A felvételek alapján lehetőség nyílik az egyes népcsoportok életmódjának, kultúrájának tanulmányozására. A kulturális elkülönülés több módon vizsgálható, például a változatos viseleteken, ruhadarabokon, illetve ezek hétköznapi vagy ünnepi kiegészítőin, a férfi és női fejfedőkön, öveken, fegyvereken, az apróbb tárgyak megőrzésére szolgáló bőrmunkákon.

Megfigyelhetjük a vízhordót, a tevehajcsárt, a kötélverőt, a kézművest, a parti postást, a borbélyt, az imádkozó muzulmánt, a kenyérpiacot és a sörfőzést, ízelítőt kaphatunk a helyi foglalkozásokról, a mindennapi tevékenységekről. A megélhetés tradicionális módjai és korszerűbb formái tehát egyaránt jelen vannak a felvételeken.

A Kínában készült fényképeken a császári kert, egy klán családjának „esernyőháza”, kivégzés, láncszivattyús öntözés, vízi- és szárazföldi járművek, a helyi valláshoz kötődő szobrok, templomok, szent helyek (az ősök háza, jósház, Az ötszáz Genius temploma) láthatók. A hatalmas birodalom lakóit – a misszión kívüli világból – mandarinok és katonák, a mandarinok szolgálatában álló gyaloghintók kulijai és hordárai, továbbá a helyi igazságszolgáltatás áldozatai képviselik. A kínai kézműves kultúra nagy múltú hagyományairól a változatos technikával előállított, égetett agyagból, porcelánból, fából, alabástromból készült termékek tanúskodnak.

Mindössze néhány felvétel érkezett Japánból, ezeken őslakos ajnókat, férfiakat és nőket, továbbá japán keresztényeket láthatunk.

A nagy kultúrák helyszíneinek, produktumainak és képviselőinek fotói mellett a természeti népek életmódját megörökítő képsorokat is megtaláljuk. A tűzföldi indiánok valóságos „kőkorszaki” körülmények között éltek: öltözékük még a 19. században is kidolgozatlan állati bőrökből készült, fegyvereik üveghegyű nyilak és csonthegyű dárdák voltak. "De az üveghegy finoman van pattogtatva – figyelmeztetett kiállítás ismertető leírásában 1896-ban Jankó János –, ugyanazon módszerrel, mint a kőkorszaki emberek csinálták a kövekből készített nyílhegyeket akkor, mikor a fémeket még nem ismerték… csakhogy a jó tűzföldiek a régi kő helyett az angol söröspalaczkok üvegén gyakorolják ősi ügyességüket."(2)

A felvételek másik csoportja a missziók világát örökítette meg: egyrészt a különböző helyi vallási csoportokat (hindu katolikusokat, nepáli, illetve japán keresztényeket stb.), másrészt a misszionáriusok és a bennszülöttek közös tevékenységeit. A páterek, nővérek menhelyeket, árvaházakat, kórházakat, iskolákat, kollégiumokat létesítettek; gyógyítottak, ápoltak, oktattak, gyermekeket neveltek – ez is arra utal, hogy a missziók karitatív tevékenysége nagyon fontos volt.

Miután a képeket kísérő részletes leírások nem állnak rendelkezésünkre, a korabeli szakirodalomból tájékozódhatunk arról, hogyan zajlott az élet a missziókon belül. Xantus János már évtizedekkel korábban, 1857-ben járt Észak-Amerikában, a dél-kaliforniai St. Gabriel Missio területén, és erről részletesen beszámolt édesanyjához írt levelében: „… egy fiatal barát társaságában megnéztem a kolostort, a kerteket s a missió épületeit… A kolostor és egyház nehéz faragott kövekből épült… A melléképületekben mintegy 140 indián család lakik, kik valamennyien spanyolul beszélnek, írnak és olvasnak. Emellett kovács-, asztalos-, szabó-, szíjgyártó-, faragó-, csizmadia- stb. mesterségeket űznek a csinosan felszerelt műhelyekben, saját magok és a misszió számára.

A kert maga mindenkit bámulatra ragad, kit a hasznos, a szép- és kényelmessel egybekötve érdekel. Egy négyszög ez, melyet két fő ut szeg keresztül. A kert közepén egy óriási… víz medencze van… hova a közeli folyóból be- és kiereszthetni a vizet, kővel kirakott és jó karban tartott árkokon, melyek a kertet minden irányban keresztül kasul futják. Ezen medencze a mellett hogy sok ezer nemes halat táplál és nevel, a kert öntözésére is szolgál. Az utak óriási narancsfákkal ültetvék be, melyek a mellett hogy görbedésig tömvék egész éven át e nemes gyümölcscsel, oly gyönyörű fasort képeznek, hogy az útra alig süthet rajtok keresztül a napsugár. Az egyik negyed kizárólag szőllővel van beültetve, mely oly bő termést ád, hogy évente a missió 500 hordó bort ád el, oda nem számítva a saját fogyasztást. A másik negyed zöldség-, tengeri-, árpa-, és burgonyával van beültetve. A 3-dik czukornáddal, s a 4-dik banánfa, mandula, gránátalma, és fügével…

A missió ezenkivül 2000 lovat és öszvért és 5000 szarvas marhát bir, melyek külön lovas pásztorok és csikósok felügyelete alatt állanak, s a missió 10 négyszögöl mfldnyi birtokán legelésznek. Mindezen nagy kincs a missióé, minden indián (vagyis, mint a szent atyák hívják őket, megtérített juh) a közös munka és szorgalom gyümölcsét élvezi, s az évente eladott fölös termékeket a missziók csinosítására fordíttatik, más része ruházat és gyarmati áru beszerzésére, a fenmaradt pedig a missionalis fundusba adatik, mely az atyák kezelése alatt áll.”(3)

A világ különböző pontjain működő – a régi, nagy múltú, nagy létszámú vagy az újonnan alapított, kisebb – missziók lehetőségei, adottságai és gondjai természetesen igen eltérőek voltak. Xantus idillinek tűnő leírását a fényképekkel összevetve (az idő- és térbeli eltéréseket is számítva) korántsem egyértelmű kép tárul elénk. Az egyes helyszíneken készített felvételek részletei bepillantást engednek az adott emberek, környezet belső világába, „közérzetébe”, s még akkor is elmondható ez, ha tisztában vagyunk a felvevőgép zavaró vagy éppen megszépítő, a valóságot „megszelídítő” jellegével. A trópusi őserdőben vagy a tűzföldi, zord körülmények közötti hittérítés, a bennszülött harcosokkal, főnökökkel való találkozás nem lehetett egyszeri és konfliktusmentes. A saját föld és hatalom védelme, valamint a hittérítők törekvései közötti ellentét nyilvánvalóan sok véráldozatot követelt, amelyekről csak statisztikák tudósítanak, fotográfiák nem – ezt többek között a 19. századi riportfényképezésnek a maitól eltérő jellege is magyarázza. De a kultúrák közötti megszámlálhatatlan, apró és korántsem jelentéktelen eltéréseket látva átérezhetők az egyes emberek életének nehézségei, tragédiái és a történelem súlya. A tudott és a szemtől szemben látható jelenségek közötti különbség, illetve ennek átélése megrendítő élményt jelenthet a nézőnek.

A képek alapján nyilvánvaló, hogy a hittérítés nemcsak a hitvilágot, a világnézetet változtatta meg, hanem a kultúrát, az épített környezetet, az életformát, a viseletet, a gesztusokat is, hiszen templomok épültek, kézműves műhelyek létesültek, és meghonosodtak a földművelés korszerűbb technikái. Ezzel egy időben eltűntek vagy szegényesebbé váltak saját kultúrájuk elemei, sőt a „korszerű” technika, a civilizáció népeket is kiirtott. A kollekcióban erre is találunk példát, ilyen a tasmániai nő és férfi portréja, továbbá az ona indiánokról készült sorozat.

De a különböző kultúrák találkozásának pozitív példái is előfordulnak. A miszszionáriusok által küldött felvételek között található a hagyományos királyi öltözetet és európai katonai egyenruhát viselő sziámi királyról készült fénykép. Xantus egy másik cikkében azt írja, hogy a leendő királyt a 19. század közepén misszionáriusok tanították a korabeli tudományokra, angol nyelvre, és trónra lépését követően diplomáciai kapcsolatot létesített a művelt európai államokkal és Amerikával. A nemzeti szokások védelme mellett a polgárosodást, a reformok bevezetését, a korszerűsítést is fontosnak tartotta, így „Sziám rohamos fejlődésnek indult”. A király fia már egy, a saját hagyományait tudatosan ápoló, de a világtól sem elzárkózó, virágzó ország uralkodója lett.

A felvételek készítőiről – nagyobb műtermek esetében – az archív pozitív képeken vagy a paszpartun találunk utalásokat, nyomtatott feliratot, pecsétet. Európa közelségének és az élénk földközi-tengeri kereskedelmi útvonalaknak köszönhetően Észak-Afrikában dolgozott a legtöbb fotográfus: Tuniszban az Albert, Garrigues, és Soler Foto; Tripoliban, Líbia fővárosában a S. L. Cassar Foto; Kairóban a H. Arnoux Foto; Nyugat-Afrikában, Szenegálban a Noal Freres Foto. Ezekből a műtermekből egy vagy két felvétel érkezett; a Foto Zangaki műteremből azonban több is, így az ő tevékenységük már jobban körvonalazható. Felső-egyiptomi műemlékeket, épületegyütteseket, luxori, karnaki, thébai templomokat, szentélyeket, királysírokat, szobrokat, domborműveket fényképezett, de riportképeket is készített: cukornád-árusokat Asszuánban, arab sejket, fellah családot. A képtermelés méreteiről a pozitív képeken megjelenő, jól látható sorszámok tájékoztatnak: H. Arnoux arab fűszerüzletet ábrázoló fényképén 1716-os, Zangaki egyik riportképén 1682-es szám szerepel, ez pedig arra is utal, hogy a professzionális fényképészek felvételei kereskedelmi forgalomba is kerülhettek.

A legtöbb – szignóval ellátott – felvétel a Bonfils műteremből érkezett. A francia származású, Bejrútban letelepedett Felix Bonfils 1867-ben nyitotta meg műtermét, és tevékenysége az Arab-félsziget jelentős részére kiterjedt. Kairóban és Alexandriában fióküzletet létesített, sőt felkereste és fotografálta a közel-keleti Núbia, Palesztina, Szíria, továbbá Görögország és Kis-Ázsia műemlékeit. A Kelet emlékei című műve 1878-ban a párizsi Fényképészeti Kiállításon és az 1888-as brüsszeli kiállításon is szerepelt. 1878-ban fiának, Addrien Bonfils-nak adta át az üzletet, aki a műtermet a növekvő igényeknek megfelelően korszerűsítette, és alkalmassá tette a nagyüzemi méretű tömegtermelésre. A misszionáriusok által küldött kollekció fényképeinek emlékezetes darabjai – a valószínűleg Felix Bonfils által készített – arab, beduin, muzulmán, örmény portrék és néhány zsánerkép.

Német-Kelet-Afrikában, Dar-es-Salaamban működött a Verlag von C. Vincenti. A Kulaciniben készült riportképek a misszió lakatosműhelyét, továbbá az ácsok munkáját örökítette meg az új eklézsia építésekor. Dél-Afrikában, Mariannhillben a Foto Trappinstenkl pecséttel ellátott felvételeken bennszülött férfi és női csoportokat láthatunk, zulu férfiakat és nőket, tánc és zenélés közben, basuto főnököt; és valódi pillanatképeket is: sörfőző nőket, egy misszionárius atyát beszéde – hittérítése – közben.

A nézői attitűdök közül a tudományos megközelítés, a fénykép felületéről leolvasható információk történeti vizsgálata természetesen csak az egyik lehetőség, hiszen vannak olyan látogatók is, akik „csak” izgalmas képeket, helyszíneket, emlékezetes arcokat keresnek. Ez a kiállítás mindenkinek teljes szívvel ajánlható. Bízunk benne, hogy nem fognak csalódni.

Fogarasi Klára

JEGYZETEK

1 Néprajzi Misszió – 1896. Katolikus misszionáriusok etnológiai gyűjteménye a millennium évéből; Néprajzi Múzeum, 1996. október 8–november 24. Fűzy Vilma

2 Jankó János: A Néprajzi Misszió kiállítása – Vasárnapi Ujság, 1896. 43. évfolyam, 48. szám, 803–804.p.

3 Xantus János levelei Éjszakamerikából – közli Prépost István Pesten, Lauffer és Stolp Kiadó Könyvkereskedése tulajdona. 168–169.p.