VARGA GÁBOR ÁKOS POLAROID KÉPEI

Bámulok ki az ablakon. Hosszú utazás. Nem valahonnan valahová, csak úgy.

Ahogy a táj suhan alattam, úgy pörög az agyam, mégsem gondolok semmire igazán. Egyedül vagyok. Ha vannak is mellettem, csak halkan szólnak néha egymáshoz.

Én csak nézek. És néha látok: az út, a tudatom ( a tudatalattim?) pillanatképei maguktól exponálódnak agyamba.

Különös csendje van ennek a képsornak. Nincs benne semmi konceptuális, semmi kiagyalt. Vannak dolgok, amiket nem kigondolunk. Csak úgy eszünkbe jutnak.

Most a fotós sem definiál. Nem minősít semmit. Csak szelektál.

Ez a szemlélődés mégsem hideg, nem távolságtartó. Ezek a képek közel jönnek hozzánk. Kis méretükkel is intimitást sugallnak, amelyhez a fotókból rendezett kiállítás igényes installációja is hozzájárult. A sötét termekben külön-külön megvilágított kis képek egyenként szólítanak meg, és mesélnek, amellett, hogy intenzitásuk a fényszínekéhez közelít. (Varga Gábor Ákos fotói 1999. november 1-től 7-ig szerepeltek Budapesten, a Mai Manó Házban.)

Maga a polaroid technika is sok tekintetben sajátos. A négyzet alakú képformátum kissé szokatlan, másfajta komponálást igényel. Ami viszont még fontosabb, hogy a többi fotótechnikai eljárástól eltérően nincs negatív, amelyről a sokszorosítás elvégezhető, minden fotó egyedi, megismételhetetlen. Ettől még nem feltétlenül intim, de mindenképpen alkalmasabb, hitelesebb technika az impressziók rögzítésére.

Kevés fotós hisz a hagyományos képalkotásban. Abban, hogy elég, ha csak komponál, és exponál: magától mond újat. Meglát olyasmit, amit addig nem. És mások sem. Persze mindenki látott már villanyoszlopokat. De egy kép nem itt kezdődik. A kép kompozíció is. Ennek pedig alapvető feltétele a képkivágás. Mondhatnánk, hogy ez most, ebben az esetben esetleges. De ha az lenne, még nem feltétlenül lenne kép.

Tudatos, mégis: mennyire nem kiagyalt. Nem társadalomról, politikáról szól (mint gyakran a konceptuális motívumok), hanem magáról a műalkotás rítusáról. Mert a képcsinálás csak ilyenkor rítus igazán.

Most nem az „örökkévalóságnak való megörökítés” a lényeg. Nem is a megmutatás. A táj ismerős mindenkinek. (Csak a már ismerős „tájat” lehet más szemszögből is figyelni.) Hanem a „gyerek” szeme. A gyerek – nem jó és nem rossz. Szemében a dolgok sem jók, vagy rosszak. Nem megváltoztatni akar, csak megismerni. Ezzel megelégszik. Addig igazi gyerek.

Ha filozófus lennék, így fogalmazhatnék: a világ szubjektumra-vonatkoztatottságáról van szó. Arról, hogy te így látod, én meg másképp, és mégsem feltétlenül következik ebből, hogy egyikünknek nincs igaza.

Rég tudjuk jól, a fényképezőgép másként lát, mint a szemünk. Mégis, újra meg újra rácsodálkozunk azokra a színekre és színkapcsolatokra, amelyeket a különféle fotóanyagok produkálnak. Különösen a fény- és anyagszínek kontrasztjának leképezése során. A polaroidnak is más színei vannak, mint ahogyan mást lát a cserebogár és ismét másra érzékeny a denevér. Egy kép színei – ízek. A színek olyanok, mint a hangok a zenében. Hét szín a spektrumban, hét hang egy oktávban. Hullámhosszok, amelyek a világból jönnek, és amelyekre az emberek érzékszervei érzékenyek. Ennyi nekünk elég is. De jó, ha tudjuk, hogy csak az igazság egy formája az, amit mi látunk, vagy hallunk. Miért lenne kevésbé igaza a denevérnek, attól, hogy nem olyan színeket lát, mint mi?

A fényképezőgép is csak egy másfajta receptorokkal rendelkező „élőlény”. De olyan fajta, amelynek a szemén keresztül az ember is kukucskálhat. Itt kezdődik a „képcsinálás rítusa”.

Van, aki számára ez annyira érdekes, hogy elegendő is. Még csak korszerű sem akar lenni.

Lehet, hogy ami – a fent említett értelemben – nem konceptuális, az nem is korszerű, hisz a konceptualitás mindig magáról a korról szól, amelyben fogant.

De az is lehet, hogy a korszerűség fogalma nincs tökéletesen fedésben azzal, ami azt jelenti: időtálló.