TILLAI ERNŐ

Maga alkotta szignójával fémjelzett, jellegzetesen egyéni művészfotói több mint négy évtizede ismertek-elismertek a hazai és nemzetközi fotóéletben. Magyarországon mind ez ideig ő az egyetlen, aki életművével kiérdemelte az UNESCO fotóművészeti csúcsszervétől az MFIAP a „Fotóművészet Nemzetközi Szövetségének Mesterfényképésze” címét-rangját, a már 1964-ben elnyert EFIAP (a FIAP kitüntetett Művésze) elismerés mellé.

Tillai Ernő a klasszikus, ezüstalapú fényképezésnek nem „csak” mestere, hanem polihisztora is, aki nem „csupán” képalkotó-kiállító-publikáló-előadó-képbíráló fotográfusként alkotott maradandót, hanem egyéni igényei megvalósítása érdekében olyan egyedi képalkotási eljárást dolgozott ki, amelynek segítségével – fotófestményeinek bemutatásával – új technikai-esztétikai határkövet jelölt ki a színes fotográfia történetében.

A polihisztorsághoz tartozik még a bölcsészkari tanulmányokkal megalapozott, sokoldalú olvasottsággal-műveltséggel rendelkező elméleti felkészültség, a kivételes képbíráló-értékelő képesség, a szuggesztív, „nyögésmentes” előadásmód, a kivételes felkészültségen alapuló vitakészség. Joggal van tehát mire „szerénynek lennie”, különösen akkor, ha tudjuk róla, hogy – kétszeres Ybl-díjasként – az építészet tudományának és gyakorlatának ugyancsak polihisztora, aki huszonegy országban járt tanulmányúton, és aki a Pécsi Tervező Vállalat műteremvezetőjeként jellegzetesen pécsi panelházakat alkotott a „szocializmus vályogából”, az előregyártott betonelemekből.

Különösen becsülöm, hogy több mint négy évtizedes barátságunk kezdetekor éppolyan szerény volt, mint ma, egy irigylésreméltóan gazdag és eredményes életút alkonyán. Olyan „hiperaktív nyugdíjas” ő, aki számolatlan órát dolgozik ma is, tele van ötletekkel, tervekkel, a mindig újnak feszülő energiával. Pedig – mint a tehetségeseket oly gyakran – Ôt is folyamatosan gátolták-bántották a csak a mások nyakán feljebb lépni képes percemberkék alattomos támadásai. Ilyennek ismertem meg 1957-ben, a Mecseki Fotóklub megalakulásakor, és ilyen ma is, amikor a Szövetség Senior Alkotócsoportjának vezetőjeként szervezi-irányítja a csoport életét, találkozóit, kiállításait. Tudom, hogy mindezt végigolvasva felmerülhet a gyanakvás: valóban „ilyen szép a menyasszony”; vajon nem a baráti elfogultság diktálja ezeket a sorokat? Bízom abban, hogy a tények sokak tapasztalata, és a vele kapcsolatos élmények igazolják a fenti „összegezés” helyes és igaz voltát, arról nem is beszélve, hogy most, túl a hetvenen egyikünk sem szorul szédelgő feldicsérésre...

Tillai Ernő fotós pályafutása kezdettől töretlenül ível felfelé: Tóth Károllyal együtt elsőként hívták meg a Mecseki Fotóklubból a Fotóművészek Szövetsége első országos továbbképző tanfolyamára, nemzetközi hírű fotóművészeink legjobbjaival dolgozhatott együtt, gyakorolva az esztétikai igénnyel mérhető fényképek készítésének tudnivalóit. Ettől kezdve a hazai és nemzetközi kiállítások, fotószalonok kiállítója volt, a Mecseki Fotóklub és a Szövetség szervezeti és képalkotó munkájának tevékeny résztvevője. Az 1961-es budapesti bemutatkozást („Fiatalok” fotókiállítása, Molnár Edittel és Balla Demeterrel, 16000 néző!) számos hazai és külföldi egyéni és kollektív kiállítás követte, díjakkal, elismeréssel.

Az újabb évtizedek változásai természetesen befolyásolták, módosították Tillai Ernő stílusát, művészi hitvallását, törekvéseit is. Jól példázza ezt két „építész-fotós könyve”: az 1981-ben megjelent Város-kép-városfotó, és az újabb, A festői Pécs című albuma.

Az első akár főiskolai tankönyv is lehetne építészeknek és fotográfusoknak (a fotós szakoktatás fel is használja), szakmailag kifogástalan, korrekt fotóillusztrációkkal, míg a szülővárosát egyéni módon láttató új kötete szuverén kiállítási művészfotók, fotófestmények eddig sosemvolt városalbummá rendezése, modern „versbetétek” hatásfokozó kíséretével. (Ahogy a szerző summázza az előszóban: „Ez a fotóstílus visszaidézi a századforduló ún. pictorialista, monokróm képeinek irányzatát, de színes, modern, posztimpresszionista változatban.”)

A mai Pécs helyén több, mint kétezer évvel ezelőtt már város, majd mint a nagykiterjedésű Pannonia Valéria tartomány római székvárosa állott. Az új hódítók átvették a korábbi kelta város: Sopianae nevét, amelyet később saját nyelvükön Quinoque ecclesiae-re, az „Öt torony” Városára változtattak. (Németül ma is Fünfkirchen.)

Itt nem találunk vályog- vagy faházakat, hiszen a legnemesebb-időtálló építőanyag, a kő a város felett őrködő Mecsek hegységben mindig „kéznél volt”. A világörökségi védettségre méltán számító történelmi belváros ma a régészek paradicsoma és pokla is, hiszen csak néhány métert kell leásni és szinte bárhol, nem remélt bőségben kerülnek elő a több mint nyolcezer éves emberi élet leletei, hogy azután a krónikus pénzhiány miatt legnagyobb részüket fájó szívvel vissza is temessék sajátos „állagmegóvásként”...

De ami a történelem pusztításai után mégis fennmaradt, az jellemzően és egyedülvallóan p é c s i. Ilyen az egykori Tabánhoz hasonlatos Budaiváros (innen indul az út ma is Budára), ahol még féltően megőrzött utca- és fertálynevek is sajátos atmoszférát árasztanak. Például a törökkori Tettye, a bosnyák Zidina, Puturluk, és a hegynekfutó, zegzugos Barátúr, Ótemető Hatház, Havi- és Kisboldogasszony,

a környékre jellemző Nap, Szőlő, Mandola, Virág, Szikla utcák csakúgy, mint az ezekben, eredeti formájukban-bájukban egyre ritkábban fennmaradó családi házak, az itteni „őslakók”, a pécsi „tükék” otthonai. (Ahogyan a híres pécsi szőlőtőke időtlenűl belegyökerezik a köves talajba, úgy élnek itt háborítatlan közösségben a különböző nemzetiségű, de egységesen pécsi polgárok.)

A még álló átépítetlen kis házak ma is őrzik a hajdan volt kismesterek becsületes munkájának kézmelegét, az apáról fiúra szálló, kiérlelt, évszázadok tapasztalatain alapuló pallérarchitektúrát.

Szűk itt a hely a Havihegy fehér mészkősziklái alatt, ahol minden négyzetmétert az elődöktől tanult és saját tapasztalatokkal gazdagított célszerűséggel kell kihasználni, helyet hagyva mégis néhány szőlőtőkének, bőtermő-árnyatadó mandula- vagy fügefának, az öreg dézsában őrzött oleandernek, kimustrált lábasban virító muskátlinak. Álmos macskák szunyókálnak a verőfényben, heves kutyaugatás jelzi, ha idegen téved a házak közé. Itt maradhattak meg legtovább a lovak: a szélesebb utcák módosabb házainak magas kőkerítései mögött ma is állnak a hajdani Vókok, Szlipcsevicsek elárvult istállói, ahol már csak a csend álmodik a soha vissza nem térő hatalmas fuvaroslovak, fényesszőrű fiáker-paripák dobogásáról, a házak szénapadlásain illatozó, vadvirágos rétiszénáról, az egerek kedvenc búvóhelyéről...

Magam is régi tüke-családból származom; hetediziglen hordom génjeimben, őrzöm szívemben-emlékeimben az itt leélt háromnegyed évszázadot, a p é c s i s é g értékeit és szépségeit, melyek a régi századokat búcsúztatva egyre gyorsulóbban fogynak-tűnnek körülöttem. Ma még az idelátogató vendég is m e g é r e z h e t i, tetten érheti mindezt, ha még meg tud csodálni egy, az ősi mecseki kőből rakott öreg kerítést vagy házfalat, mely a múltbavesző évszázadok, gyakorlatát-tudását őrzi időtlenül, miközben egy apró, zöldzsalugáteres ablakból fehérkontyos öregszüle figyeli drótkeretes okuláréja mögül az arrajárót.

Érthető és megbocsátható hát, ha nem tudok a kívülálló hűvös tárgyilagosságával, sine ira et studio írni erről a szívemhez-szívünkhöz szóló varázslatos „pécsiségről”, amely a mágikus realizmus iskolapéldájaként teszi felejthetetlenné e könyv képanyagát.

Mint idevaló kor- és sorstárs, értem azt a művészi metamorfózist amellyel az építész Tillai a tanult mérnöki rend és fegyelem bauhausi iskolát idéző, konstruktivista-geometrikus szikárságát „megunva”, visszakanyarodik a hajdani sikeres akvarellező lelkében szunnyadó festőiséghez, az oldottabb-romantikus kifejezésmódhoz. Ami a diktatúra utált szoc-reál egyenépítészetének idején „valami más” volt, akár az újat-akarás manifesztációjaként, az napjainkra már retrogád önismétlés, rutinfeladat. Hosszú évek „korrekciós szűrője” kellett ahhoz, hogy a Műegyetem rajzi tanszékének egykori tanársegédjében újra életre keljen a festőiség nosztalgiáján alapuló igény egy újfajta kifejezésmódra, stílusra a fényképezés területén is.

Ami megint jellemző a homo faber Tillaira: megfelelő, drága felszerelés híján nekiáll, és háromévi kutató-kísérletező munkával, rengeteg csalódással és újrakezdéssel, de megtalálja-kifejleszti a „fotófestményei” elkészítéséhez szükséges technikai felszerelést. (Ezt annyira titokban tartja, hogy még én sem láttam; csak annyit tudni róla, hogy egy „húszforintos speciális üvegdarab” a lényege ennek az egyszerű, manuális képelőállító technikának.) Univerzális tehetségként nem csupán egy ilyen formában sosem volt stílust, a mágikus realizmuson alapuló egyedi „fotófestményt” kísérletezett-alakított ki, hanem az ehhez szükséges technikát is.

Azonban élni kell a javító szándékú, tárgyilagos bírálattal a jóval több figyelmet-törődést érdemlő könyv kivitelezési hiányosságai okán, amelyek nagyobb gondossággal elkerülhetőek lettek volna.

Jó kézbevenni a bevált, négyzetes, szűkített BN-12 formájú kötetet, amelynek remek címlapfotóját viszont zavarja a könyv címfeliratának érthetetlenül seszínű eljelentéktelenítése, amelyen még a diszkrét (de indokolt) „gyászkeret” sem segít. Ami a címlapon jól mutat, az elegáns matt papírfelület, az sajnos, fényes a könyv belsejében. A festőien oldott lágy kontúrú fotófestményekhez sehogy sem illő rideg-kemény krétázott műnyomópapír bádogcsillogása helyett, ha valahol, hát itt lett volna a helye a finoman strukturált, „festmény-hangulatú” matt vagy félfényes papírfelületnek, amint ez a jobb művészeti albumoknál magától értetődő.

Megkérdőjelezhető néhány olyan, esetleges oldalpárosítás is, amit a zömében igen jól sikerült oldalpárok külön is kihangsúlyoznak. Az ún. „kifutó” képeknél néhol értékes-szép képelemek („levágott” toronysisak-részletek, háztetők) vesznek el, más fotók felső, fehér „lezáró csíkja” túl keskenyre sikeredett, és az egymás melletti képpároknál indokolatlanul eltérő méretű. A nyomás színhelyessége, telítettsége olykor meg sem közelíti az eredeti fotográfiák telt, markáns színvilágát, de mert vannak valóban kitűnően sikerült nyomatok is, nyilvánvaló, hogy nem technikai hibáról van szó, hanem egyenetlen törődésről.

Folytatni lehetne még az „érte haragszom”-szerű észrevételeket, de nem ezek a kis hibák, figyelmetlenségek jellemzik a hiánypótló, izgalmas, érdekes és szép fotóskönyvet, amely a tavalyi frankfurti magyar könyvbemutatón is megérdemelt érdeklődést váltott ki. Komoly értéke-szépsége a kötetnek Méhes Károly ihletett versbetéteinek gyöngyfüzére, amelynek alábbi kis ötsorosa érzékelteti talán a legtalálóbban a könyv és képeinek hangulatát: „Látod, lebontva állok/ Egy régi ablakon benézni/ Nem ugyanaz a sötét,/ Mint az éj./ Mintha azt mondaná:/ Tovább állok”...

Végezetül meg kell említeni a pécsi Alexandra Kiadó nagylelkű segítségét, amely lehetővé tette a megjelenést: megérezve a könyv „pécsiségét”, önzetlenül magára vállalta a megjelentetés minden költségét – köszönet érte!

Ami pedig a kötetben megjelent, ill. a jelen sorokat illusztráló, a főszerkesztő által válogatott „fotófestményeket” illeti, azokat jellegüknél fogva, azonos mérték híján nem lehet tételesen kategorizálni, összemérni. Itt a megítélés-értékelés teljesen szubjektív, hiszen a fotófestmények minden nézőben más emóciókat, emlékeket ébresztenek, mást mondanak.

A genius loci ismerőiben déj? vu rezonanciái egészen mások, mint a Várost még nem ismerőben, aki az esztétikai gyönyörködésen túl remélhetően indíttatást érez majd a mágikus realizmussal láttatott, egyedi szépségeknek és hangulatnak személyes átélésére is.

Ez persze néhány futó látogatással nem érhető el. A szerző például a hetedik emeleten lévő, akkori lakásából elétáruló várospanorámát, annak jellemző-hangsúlyos épületeit, tornyait tíz éven át fotózta folyamatosan, minden év- és napszakban, a hajnali párától az őszi ködig, esőfüggönyön át és nyári verőfényben, a legkülönbözőbb objektívekkel és nyersanyagra. (Mint ahogyan Václav Jíru híres Prága-albuma is több mint harminc évig készült...)

Kétezer negatívnál is több felvétel ugyanarról, de megismételhetetlenül más témáról – ezt csak a városával együtt élő-lélegző pécsi tüke tudja-akarja megcsinálni! És hogy mennyi munka, áldozatvállalás, energiaráfordítás feszül Tillai Ernő hatalmas negatív archívumában, azt jól érzékelteti egyetlen adat: a könyv képanyagát harminc-harmincöt év(!) „terméséből” válogatta össze. Egyfajta emlékkiállítás is ez a fotóalbum, hiszen a megörökített épületek túlnyomó része már nem, vagy nem úgy érte meg a századfordulót. Lebontották, átépítették, átfestették – és már csak a negatívon él úgy, mint ahogyan megálmodták, felépítették. Ez a „vizuális leletmentés” az utolsó órákban történt, hiszen valóban halálra van már ítélve itt minden, csak a végrehajtás terminusa kérdéses még. Az elkerülhetetlen fejlődés (?) és a pénz, az egyéni-üzleti érdekek mindenhatósága nem ismer akadályt – szomorú mementó a híres budai Tabán kíméletlen elpusztítása. A hajdani romantikus utcácskákra, híres vendéglőkre már csak az idősek emlékeznek: nem maradt meg arról az egyedülálló mini-világról más, mint néhány fakult fénykép és az istenáldotta tehetségű Zórád Ernő csodálatos hangulatú rajzai, akvarelljei.

Mindezt már nem lehet feltámasztani, újraéleszteni – az egykori városnegyed helyén az elpusztítást „indokoló” nagyratörő tervek hamvukba holtak, és az impozánsnak álmodott épületek helyén csak a fű meg a gaz díszlik a pusztítók nagyobb dicsőségére. A még fellelhető jellegzetes „pécsiség” egyedi hangulatát, értékeit, szépségét meg kell menteni őrizni unokáinknak, hazánknak, Európának, és ehhez nagy segítség Tillai Ernő hézagpótló, érzékletes, figyelemfelkeltő albuma.

•

Csonka lenne a recenzió, ha nem kérdezném meg Tillai Ernő véleményét a leírtakról. Közismert szerénységével először is tiltakozik az őt bemutató-méltató sorok túlfűtöttsége” ellen, kérve azok „enyhítését”.

– Hangsúlyozni szeretném, hogy ma is amatőrnek tartom magam csakúgy, mint eddig, aki kizárólag a saját kedvére-örömére fotografál. Nincs „megrendelő”, anyagi függőség, megadott „szempontok”, nem megélhetési kényszerből, hanem a kedvem, hangulatom szerint dolgozom, ellentétben a hivatásosokkal.

– Még ma is fel-felparázslik a profi-amatőr vita. Pedig a sztár profik is amatőrként kezdték a fotografálást, és hogy csak egyetlen közismert hazai példát említsek: a közelmúlt világszerte híres, talán a legtöbb díjat, kitüntető címet, tiszteletbeli tagságot magáénak mondható magyar művészfotós, Funk Pál, Angelo profi volt a javából.

– Nézd, könnyű a jelentős témákból jó fotót csinálni. (Bár ez sem sikerül mindig). Én viszont, éppen fordítva, a jelentéktelenből igyekszem jelentős fotográfiát alkotni. Nagyobb teljesítmény ugyanis a valóság különlegességeinek, a „jelentékteleneknek” drámai beavatkozással, tudatos módon történő érdekessé tétele, mint a tárgyi vagy eseménybeli érdekességek leképezése.

Egyre gyakoribb, divatosabb a fotográfiában az öncélú hatásvadászó technikai beavatkozás: a csalás. Ehhez nem kell több éves stúdiumokat folytatni, mint a zenében, festészetben; ez már csak pénz kérdése. Az esztétikailag nem képzett amatőr számára komoly veszély ez, hiszen szinte észrevétlenül könnyű a „letérési lehetőség” az olcsó giccs, vagy az izzadságos, agyonkonstruált „műremek” irányába...

Növeli a kísértést a legújabb, divatossá váló, elektronikus-digitális képalkotás rohamosan növekvő technikai lehetőségeinek vonzása, csábítása. A valamikori Kodak-szlogen: „Önnek csak a gombot kell megnyomnia...” ma soha nem látott reneszánszát éli, hiszen maga a „képalkotás” is gombok nyomogatásával kezdődik, amit aztán a high-tech-műveletek sora követ.

Kényelmes és egyszerű ez, csak éppen az egyéni-egyedi képalkotás értéke vész el! Hiszen így csak a tudatosan megszerkesztett, manipulált, virtuális valóságot lehet előállítani, magát a hús-vér valóságot nem lehet felidézni.

Érdekes megfigyelni, hogy napjaink videoklip dömpingjében a természetellenes felgyorsított, vibráló képváltások üres zakatolásain keresztül az egyébként szintén tartalmatlan, létszám mondanivalót milyen sokféle hatásos trükkel, geggel igyekeznek, úgymond „hitelessé” tenni, elfogadtatni.

A fejlődésnek el kell jutnia oda, hogy a képalkotás során a szüzsének, a képtervnek jusson az elsőség! Ekkor a tudatos megtévesztést azzal lehet kiküszöbölni, hogy a képnek nem a hitelessége, hanem az elhihetősége váljék hangsúlyossá”.

– Hogyan illeszthető mindez Tillai Ernő ars poeticájához?

– Ilyen kérdések hallatán vagyok bajban, mert az életem nyolcadik évtizedébe lépve bármikor megtörhet az a lendület és tettvágy, ami még ma is megvan bennem, ahogy „életfogytig” folytatni is szeretném. A jelenlegi alkotói módszerem kiterjesztését egy újfajta csendéletfotózás kimunkálásával képzelem el, amelyben a festői minőségek mesterséges előállítását tudatosan lehet variálni a tárgyösszeállítás révén is. Célom az is, hogy párhuzamosan nagyobb képformátumon klasszikusan precíz, sachlich fotókat is készítsek.

– Kíváncsian várom az eredményt, de meg kell kérdeznem, hogy iskolát teremtő konstruktív-szikár stílusodat miért akarod teljesen más felfogásban és módon megújítani?

– Ami vonzó avantgardizmus volt négy évtizeddel ezelőtt az építészetben és az utált „szoc-reál” korszak riport dömpingjében, ami akkor reményt keltő biztatás volt, nem csak a (mindig) lázadó fiatalok számára, az ma, a nemzetközi modern építészet kiüresedése, önismétlése idején már nem lelkesít. Hazai viszonylatban hozzájárult ehhez az itthoni sajnálatosan rossz kivitelezés miatti hiteltelenség, ami engem is annyira kiábrándított, hogy „a modernség iránti elkötelezettség és szolgálat” helyett mind az építészetben, mind pedig a fotográfiában valami mást szeretnék csinálni. Ha már ars poeticáról beszélünk: napjaink nagyon is kiszámított manipuláltsága idején, gazdasági-politikai befolyásoltságában a l’art pour l’art elvét követve annak kötetlen légkörét akarom élvezni az alkotás folyamatában, valamint a fotogén és festői minőségek társításának a „küzdelmét”, egyidejű megnyilvánulását, ennek sikeres megragadását.

– Van-e még a fentieken kívül más, új célkitűzésed, megvalósítani szándékolt tennivalód?

– Még lendületben vagyok, „naprakész”, hiszen csak az öregszik meg, aki már nem érdeklődik semmi új iránt. Így meg akarom még „kóstolni”a számítógépes képtervezés kétségtelenül nagyon érdekes lehetőségeit, ahol nem az autonóm mű „világszerűsége”, hanem a dekoratív, a meditálásra ösztönző, gazdagon motivált képi kivitelezés a célom. Ez éppen nem a való világ változásainak valamiféle tükrözése, hanem a rejtett (akár geometrikus), transzcendens összefüggések feltárása, bemutatása, újszerű eszközökkel.

– Ehhez kívánok olvasóink nevében is egészséget, fizikai és lelkierőt, no meg „jó fényt”!