TANKÖNYV, ÉS MINDJÁRT HÁROM

Ahogy a magyar fotográfiának az oktatás mindig a neuralgikus pontja volt, és generációkon át az is lesz még, úgy az oktatás az akármilyen, és főleg a jó tankönyvek hiányát nyögi. Talán illetlenség ezt mondanom, mikor éppen Sevcsik tanár úr egykori katedráját koptatom, de ez a megjegyzésem nem az ő munkásságát bírálja. A tanulás, tanítás, jegyzetírás összetartozó dolgok, és éppen, mert a kiemelkedő jelentőségű magyar fotográfusok zöme máig az autodidakták soraiból került ki, legalábbis ami szigorúan a fényképezést illeti, a legmeghatározóbb élmény mindenkinek hiányzik. Az, történetesen, hogy őt hogyan tanították. Munkával töltött időmből háromszor annyit töltöttem fotografálással, és annak tanításával, mint amennyit az építészet dolgaival foglalkoztam, és máig könnyebben írnék mindjuk épületszerkezettanból, mint fotográfiából tankönyvet. Az épületszerkezettant ugyanis volt módom egyetemen tanulni, attól a Gábor László egyetemi tanártól, akinek kiváló mérnöki szemlélete sok embaeröltő tudását összegezte, és akinek az előadásai nemcsak tárgyi ismereteket, hanem, és elsősorban problémafelismerő- és problémamegoldó készséget adtak. A magyar fényképészeti szakkönyvek főként információt halmoztak magukba, a szerző lelkiismeretessége szerinti alapossággal, ami „középiskolás fokon” bizonyára nagy kincs, de egyetlen példát említhetek csupán álmaim fotográfiai tankönyvére, egy furcsa album „mellékletét”: Dobrányi Géza dolgozatát Tildy Zoltánnak a Gondolat Kiadónál 1964-ben megjelent, Természetfényképezés című könyvében.

A Műszaki Könyvkiadónál most megjelent három tankönyv közül kettő fotótechnikai tárgyú. Nincsen rájuk írva, így csak találgatni lehet, pontosan kiknek is szánták őket, és a kétség alapos tanulmányozás után is fennmarad. Sok okos dolgot lehet a lapokon megtalálni, de ezeknek egy részét én visszaszáműzném oda, ahonnan származnak. Gépkönyvekbe, katalógusokba, használati utasításokba, korábban megjelent könyvekbe, még ha jól teltek is velük az oldalak. Mindezektől függetlenül is, másra van szüksége annak, akit balsorsa egy minilabor printeresévé tesz, és nem biztos, hogy azt érdemes olyasmivel bosszantani, hány elektron vesz részt a kovalens kötésben, és hány marad osztatlan elektronpár formájában abból az ötből, amelyek a nitrogén- (amino) szubsztituensek nitrogénatomjának legkülső héjában vannak. Megint más kell egy gyakorló fotográfusnak, más a Forte fejlesztő mérnökének, és ha ezeket öszszekeverjük, nem olyan könyvet kapunk, ami mindenkinek jó, hanem olyat, amelyik mindenkiben hiányérzetet hagy. Különösen, ha a könyv néhány megállapításán már a megjelenésekor túllépett az idő.

Más a véleményem a harmadik könyvről. Mindig nagyon bosszantott, amikor fotótörténetet úgy magyaráztak, a fotóesztétikáról úgy beszéltek, mintha a képek minden részlete valamiféle szabad alkotói elhatározás eredménye lenne, lehetne. Jó ötletnek tartom, hogy itt a fotótörténet két egymástól elválaszthatatlan részből áll. Mert mi másról is lenne szó, mint a fotótechnika állandó fejlődésének, és a fotóművészet folytonos változásának egymásrahatásáról, kölcsönös megtermékenyítéséről, és arról, hogy a mindenkori fotóművészeti produktum nem ítélhető meg a keletkezéskor fennálló technikai lehetőségek ismerete nélkül. Örömmel nyugtáztam, hogy a Kiadó a fotóművészet történetét és a fotótechnika történetét egy egységként kezelte, segítve ezzel a könyv leendő olvasóit abban, hogy a lexikális tudás mellett összefüggéseket, okokat-okozatokat, mozgató rugókat is megismerjenek.

(Pál Endre: Foto technika, Dr. Szimán Oszkár – Pál Endre: Fotolabor és kidolgozástechnika, valamint Szarka Klára – Fejér Zoltán: Fotó történet. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1999.)

És ha már itt tartunk, szerintem a fotó nemcsak a történetben hosszú ó, hanem a laborban és a technikában is. A fotótörténet, és a fotótechnika is egybe írandó. Ha a grafikus leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy két sorba törje a dolgot, akkor az arra szolgáló írásjellel el kell választani...)

Timár Péter