PUMP KÁROLY: MILLENIUMI FALINAPTÁR

1953. február 1-én születtem Baján. Édesapám alapító tagja volt a Duna Fotóklubnak, és az ő hatására tizenhat évesen én is fényképezni kezdtem. A gimnáziumi évek után Baján és Szekszárdon fényképésznek tanultam, majd a helyi Vízügyi Igazgatóság fotósaként dolgoztam. Nagyon szerettem fényképezni, főleg a mindennapi élet embere érdekelt. Egyik kedvenc témám volt a magyaregregyi cigányok élete, ezzel az anyaggal, tizenkilenc évesen, a bordeaux-i nemzetközi kiállításon is szerepeltem. Bence Pál, a szigorú kritikus, alkotótáborba küldött, rendszeresen részt vettem a helyi és az országos kiállításokon, a kisebb-nagyobb sikerek komolyan motivációt jelentettek, és meghatározták a további pályafutásomat.

1974 nyarán illegális úton, autóstoppal kerültem Németországba, minden nyelvtudás nélkül. A lágerben töltött hónapok után a német államtól lehetőséget kaptam arra, hogy egy évig Dél-Bajorországban csak a nyelvtanulással foglalkozzam - a fotózásra, pénz híján, különben sem volt lehetőségem.

Egy évvel később Münchenbe költöztem, elvégeztem egy taxis tanfolyamot, este hattól hajnali kettőig taxiztam, nappal pedig különböző reklámstúdiókban vállaltam asszisztensi munkát. Kemény idő volt, de jó arra, hogy megvalósuljon nagy álmom, és egy Hasselblad tulajdonosa lehessek. Hamarosan kiderült, hogy az ideiglenes igazolványommal nem tudok fotóriporterként elhelyezkedni, ezért egy újabb reklámstúdióban kezdtem dolgozni, ahol rengeteget tanultam, ennek is köszönhető, hogy 79-ben, azt hiszem, egyedüli külföldiként, fölvettek a müncheni Bayerische Staatslehranstalt für Fotografie mesteriskolába.

Igazolnom kellett, hogy legalább öt éve dolgozom a szakmában, és be kellett adnom tizenöt képet, tízet egy megadott témában, ötöt szabad választás szerint. A felvételi gyakorlati jellegű volt, tárgyfelvételek, riportok, portrék, természetfotók voltak a témák, és behívtak egy félórás beszélgetésre, ahol a szakma iránti érdeklődésemet és hozzáállásomat figyelték meg.

Nekem, a külföldinek azért is volt fontos a mesteriskola elvégzése, mert így később komolyabban vettek mint szakembert. Állásajánlatokkal így sem kerestek, hiszen már akkor is rengeteg volt a reklámfotós. Én jártam egy összeállított képanyaggal az irodákat, ez rettentően feszítő és idegtépő volt. Az önállóság a fejlődés legnehezebb útja!

A különböző feladatok megvalósítása, a reklámstratégiák képben való megfogalmazása majdnem mindig egy tematikus koncepció ismertetésével történik. A munkaadók sokfélesége adta meg a lehetőséget, hogy a tudásom egyre sokoldalúbbá váljon, ez egy folyamatos, befejezetlen folyamat. Csendélet specialista lettem, ide sorolom a tárgyfotót - élelmiszer, kozmetikai cikkek, háztartási gépek, ékszerek - és az épületfelvételeket is. Minden nap új feladat, új kihívás, s ez sokszor nyugtalan éjszakákkal jár együtt.

Mint egy anyátlan, szabadúszóként több városban, több stúdióban is dolgoztam, végül 89-ben Franciaországban, Toulonban kötöttem ki. Önálló stúdióm volt, sok örömöt jelentett, a precíz, németes munkáimat nagyon pozitívan fogadták. 91-ben hárman lettünk a családban, ezért a feleségemmel elhatároztuk, hogy visszatérünk Münchenbe. Amikor a nürnbergi Maul-Belser Studios szakmunkást keresett, jelentkeztem a hirdetésre, többször is meghívtak beszélgetni, próbamunkákat kaptam. 1992. január elején fölvettek egy fél éves próbaidőre, azután véglegesítettek. A tanulók gyakorlati képzését vezetem, közben mindenféle reklámot fotózok. Abban, hogy mit hogyan csinálok, kevéssé kapok szabad kezet, hiszen majdnem mindent kész grafikai koncepció alapján fényképezünk, néha még a fény irányát is megszabják. A kollégáimmal ellentétben próbálok egy kis egyénit is belevinni a munkáimba, és valamilyen szokatlan látószöget, megvilágítást használni. A képeim mindig megjelennek valahol, újságban, magazinban, prospektusban, plakáton, képeslapon, falinaptáron - de ez másodrangú, a szabadság az elsődleges, hogy a saját elképzeléseimből mit tudok megvalósítani úgy, ahogy én látok, érzek, ahogyan az nekem is örömet jelent. Azok közé tartozom, akik megcsodálják mások munkáit, megértik hibáikat, de mindig a saját elképzeléseiket próbálják megvalósítani.

1986-tól járhatok haza Magyarországra.

A hatvanas évek elején, édesapám kíséretében voltam először Budapesten. Tíz éves voltam, számomra Budapest lenyűgöző, szemet és szívet gyönyörködtető város volt. A vizuális örömök sokasága már akkor mély szeretetet, de egyben nyugtalan érdeklődést váltott ki bennem, s kiapadhatatlan forrása lett a várossal kapcsolatos inspirációmnak. Ez késztetett arra, hogy 1995-ben fényképezőgéppel térjek vissza. A gyermekkori élmények felelevenítése, a végül négy és fél évig tartó alkotás boldogsága a mindennapok realitásának újrafogalmazása és a szabadság adott erőt, hogy minden kompromisszum nélkül, úgy fényképezhettem, ahogy én érzem és látom. Minden költséget, a szállást, a benzint, a rendőri biztosítást, a daru kölcsönzését én finanszíroztam, a Kodak egy bizonyos mennyiségű filmmel támogatott, és néhány engedély megszerzésében segített a Külügyminisztérium sajtóosztálya.

Mielőtt fényképezni kezdtem volna, az első év négy évszakában megfigyeltem azokat a lehetséges helyszíneket, amelyekkel érzékeltetni tudom Budapest egyediségét, színeit, történelmét, építészeti gazdagságát, nagyvárosi hangulatát. A különlegesen szép látványa valamilyen fájdalmat vált ki bennem, amire a kamerámmal reagálok.

A kompozíció megtervezése, a panoráma formátum használata minden egyes képnél kínlódást, „harcot" jelent, de kíméletlen voltam önmagamhoz, egyik felvételnél sem kötöttem kompromisszumot, csak a város iránt érzett szeretet inspirált. Egyedül akartam fényképeztem, mert senkitől sem engedem magam befolyásolni.

Néha szükségem volt szervezőmunkára. Például a Turul madaras fotót mindenképpen hóban akartam felvenni. A nagy havazás idején naponta hívtam otthonról a budapesti meteorológiai szolgálatot. Egy szerdai napon óriási hóesést, de másnapra napsütést, kék eget jósoltak. Szerdán este beültem a hólánccal fölszerelt kocsimba, eljöttem a magyar határig, valahol megaludtam, és másnap korán továbbindultam Pestre. Még a kocsiból fölhívtam a Külügyminisztériumot, megígérték, hogy kora délutánra megszerzik az engedélyeket, és segítettek egy darus céggel fölvenni a kapcsolatot. Fél háromra, mire odaérkeztem, már minden elő volt készítve. Szikrázó napsütésben, mínusz tizennégy fokos hidegben emeltek a madár fölé, és amikor félóra múlva még egy hajó is elúszott a Dunán, egy több hónapos elképzelésem vált valóra.

Összesen kilencvenegy napot töltöttem Budapesten, ebből negyvenhármat fényképeztem végig, körülbelül hetven fotó született. 6x17 képméretű Linhof kamerát, Schneider Super Angulon objektívet, Kodak EPP 100 filmet használtam. Minden beállítást négyszer; négy különböző megvilágítással exponáltam.

Köszönet jár azoknak, akik segítették a projekt megvalósulását. Külön szeretném kiemelni a Külügyminisztérium sajtóosztályának munkatársait és Bajnai Györgyöt, Bessenyei Zoltánt, Nagy Szabó Györgyöt, Dr. Gerald Krakauert, Vida Ákost, valamint feleségemet, Kathrint, édesanyámat, Gábor öcsémet, Judit húgomat és a barátaimat.