LAKATOS VINCE FOTOGRÁFIAI ÉLETMŰVE

Lakatos Vince élete

Lakatos Vince a Vízöntő jegyében, 1907. január 21-én született az Arad melletti Mikelakán. Édesapja Lakatos András, akit munkahelye, a Magyar Államvasutak 1910-ben családjával együtt a Kiskunhalastól mintegy tíz kilométerre eső Halasi Tanyák vasúti megálló bakterházába helyezett szolgálatra. Édesanyját Boros Eszternek hívták. A szülők három gyermeke közül Vince a legkisebb volt, a születési sorrendben Juliska nővére és a legidősebb András előzte meg. Szegényesen éltek, és amíg Vince iskolába nem került, nem sokat látott a bakterházon túli világból: „Hétéves voltam, és 1913. december 1-én kerültem először kapcsolatba a Duna-Tisza közi tanyavilággal, néhány nappal később a tanyai iskolával” – írja egyik novellájában. Kezdetben egy módos gazda lóistállójában működő tázlári tanyai iskolába járt: „Nádtetős melléképület volt, az ajtója üveges, és hátul kicsi ablakot vágtak rá. A gyerekek 5-6 hosszú padban ültek. A padlózat földes, helyenként akkora gödrökkel, hogy a kutya megkölykezett volna bennük.” Majd a harkapusztai tanyai iskolát látogatta, napi tizenkét kilométert gyalogolván oda és vissza. A tanyai iskolában töltött évek a későbbiek során is alapvetően meghatározták a gondolkodását, tudatosították származásának gyökereit, és kialakították felelősségérzetét a tanyai kisiskolások sorsa, valamint oktatásuk körülményei iránt.

A négy elemi után édesapja nem kívánta tovább taníttatni, de a tanító ösztönzésére édesanyja ragaszkodott hozzá, így az 1918/19-es tanévben beíratták a nyolc osztályos Kiskunhalasi Református Főgimnáziumba. Kedvelt tanára, Gulyás Sándor, a magyar irodalmat tanította, és a gimnázium irodalmi önképzőkörét, a Szász Károly-kört vezette. Felsőbb gimnazista éveiben Lakatos a kör aktív tagja volt, több díjat is nyert az év végi pályaműveivel, így 1924/25-ben tíz, a következő tanév végén pedig nyolc ezüst koronát, a Sárga rózsák című versgyűjteményéért. Ádám Gyula(1), a hajdani osztálytárs visszaemlékezése szerint színdarabot is írt, amit az Úri Kaszinóban adott elő a gimnázium színtársulata. Ekkoriban író, költő szeretett volna lenni. 1927-ben érettségizett, a gimnáziumi értesítő tanúsága szerint „megfelelt” minősítéssel.

Családja pénztelensége azonban nem engedte, hogy bölcsész tanulmányokat folytasson, így megragadva az egyetemre jutás számára megadott egyetlen lehetőségét, katonai ösztöndíjat szerzett, és 1927 őszétől, az Egyetemi Század tagjaként, beiratkozott jogásznak a szegedi egyetemre. Két-három szemesztert végzett. Valószínűleg 1929 elején, családi okok miatt, abba kellett hagynia tanulmányait. Visszaköltözött Halasra a szüleihez, és munkát vállalt. A közeledő világválság idején azonban ez nem volt egyszerű feladat. „Ha nem dicsekedtem volna még vele: voltam én végrehajtó is a boldogabb világban. Erre a nemes mesterségre abban az időben fanyalodtam, amikor még a nagyternónál (sic!) is többet ért, ha az ember dupla diplomával bejuthatott valahová szellemi ínségmunkásnak. Hosszú esztendők keserves küzdelmeit vívtuk akkoriban egy-egy díjnoki fazék elérhetetlennek látszó vágyálmáért. Hét sovány esztendőn át magam is végigpróbáltam mindent. Pályáztam postásnak, vasutasnak, rendőrnek, villamoskalauznak, egyetemi altisztnek, börtönőrnek, sőt még – de igazán ám – temetőcsősznek is. Hol az volt a baj, hogy kevés a képesítésem, hol meg az, hogy sok. A temetőcsőszi állásra például azért nem tartottak elég intelligensnek, mert az egyetemi leckekönyvemben csak egyhangú alapvizsgák voltak.” – írta az 1941-ben megjelent Árva népem egyik elbeszélésében. A hét sovány esztendő azonban költői túlzás, mivel városházi írnokként elég gyorsan el tudott helyezkedni, igaz, az írnoki fizetés meglehetősen alacsony volt. Édesapja a harmincas évek elején nyugdíjba ment; beköltöztek a városba, egy kis családi házat építettek, ahol nősüléséig Lakatos Vince is velük lakott.

1933 nyarán indult újságírói karrierje, amely 1944-ig tartott. Mellékállásban vagy rövid periódusokban főállású újságíróként dolgozott Halason és Budapesten. Megvásárolta első professzionális fényképezőgépét, a kor egyik legjobb kameráját, egy 6x9 cm-es negatívra dolgozó Makinát, és szociológiai jellegű cikkei informálisabbá, korszerűbbé tétele érdekében céltudatosan fényképezni kezdett. Cikkei kezdetben a Halasi Hírlapban, majd hamarosan több fővárosi napilapban is megjelentek.

1937. szeptember 29-én hétévi, kitartó udvarlás után feleségül vette „a szép Vass Teriké”-t, egy szegény sorból származó, ám öntudatos halasi varrólányt. A házasságkötés után egy évvel született egyetlen gyermekük, Iván, aki már gyermekkorában elkísérte apját a vidéki forgatásokra. Az itt szerzett élményei alapján Iván felnőtt korában operatőri végzettséget szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és apja legközelebbi szellemi alkotótársaként számtalan közös filmet forgattak.

Lakatos Vince 1938-ban – Boldizsár Iván biztatására - összeállította első szociográfiája kéziratát a kun pusztákról, amelyet a Cserépfalvi Kiadó szándékozott megjelentetni. A népi-szociográfiai írók elleni bírósági perek, amelyeket Féja Géza és Kovács Imre ellen indítottak, visszarettentette a kiadót a további kockázat vállalásától, és talán a nősülni készülő Lakatos is meggondolta magát, így kölcsönösen elálltak a könyv megjelentetésétől. (Az írás kiegészült két újabb kiskunhalasi szociográfiával, 1958-ban és 1977-ben, majd Lakatos halála után tizenegy évvel jelent meg Kecskeméten, Krónika a kun pusztákról címmel.)

1941 elején Kiskunhalas országgyűlési képviselője, gróf Teleki Mihály segítségével családjával együtt Budapestre költözött. Kezdetben anyagi okból a Földművelésügyi Minisztérium selyemtenyésztési főfelügyelője, majd 1941 és 43 között a Nemzeti Újság, 1943-tól 1944-ig pedig a Függetlenség és az Esti Újság főállású munkatársa lett. Mint haditudósító az orosz frontot is megjárta, de még a nagyobb harcokat megelőzően a hátországba rendelték vissza, és ott szolgált leszereléséig. Annak ellenére, hogy elköltözött Halasról, amíg a körülményei engedték, rendszeresen visszajárt oda, hiszen ott éltek szülei, testvérei és felesége rokonsága is. Nem szűnt meg a kapcsolata a helyi sajtóval sem, elköltözését követően is publikált a Halasi Újságban. (Később is számtalan filmjét forgatta a kiskunsági tájon.)

Ezt az időszakot a szépírói tevékenységének kibontakozása, novellásköteteinek, regényeinek megjelenése jellemzi. Könyvei: Árva népem, 1941.; Zúg a nádas, 1942.; Hatrongyos, 1943.; Egykutyások, 1944.; A rab fia, 1946. A Kiskunsági krónika 1958-ban, a tanyai tanítóknak emléket állító Mécsvilágnál 1977-ben, és a már említett Krónika a kun pusztákról 1988-ban jelent meg.

1945 után ismét a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, de akkor már az oktatás és az ismeretterjesztés volt a feladata. A világháborút követően a minisztérium a belgiumi Gevaert gyártól élelmiszerért cserébe nagy mennyiségű filmnegatívot vásárolt, amelyet a mezőgazdasági ismeretterjesztés és agitáció céljára készített filmekhez kívánt felhasználni. Lakatos először rövid témavázlatokat írt, majd dokumentumfilmes szakemberek hiányában maga kezdett forgatni. Mint 1998 márciusában a halasi Szilády Áron Társaság emlékülésén Lakatos Vincéről tartott előadása során fia megjegyezte, apja egész életében – a szó jó értelmében vett – dilettáns volt, hiszen számtalan foglalkozása közül egyikhez sem volt iskolai végzettsége. Sem a fotózáshoz, sem az újságíráshoz, de a filmezéshez sem. Mindezek professzionális gyakorlására íráskészsége, szociális érzékenysége és vizuális tehetsége képesítette.

A filmipar államosítását követően, 1948-tól a filmgyár dokumentumfilm részlege alkalmazta rendezőként és forgatókönyvíróként. Mintegy 180 rövidfilmet és három, egész estét betöltő filmet készített, köztük a II. világháborúról szóló nyolc órás, 12000 méteres történelmi alkotását, a Mementót. Mint élete vége felé nyilatkozta, több mint százezer „hasznos” méter filmet forgatott életében. A filmezésre rátalálva gyakorlatilag felhagyott a fotózással és a szépírói ambíciókkal is. Úgy tűnik, hogy alkotói hajlamait a filmek készítésével teljesen kielégítette: a kezdeti évek szociográfiai témáit, a fényképeket a későbbi filmjeibe is beépítette. Filmjeiért harmincöt díjat kapott a hazai és külföldi fesztiválokon. Megkapta az Érdemes művész (1971) és a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze (1973) kitüntetéseket, 1978-ban pedig a Naplemente című, négy részes televíziós filmjéért Kossuth-díjra jelölték, amit halála miatt mégsem neki ítéltek.(2)

A Halas környékén élő emberek életét, a természetet bemutató fontosabb filmjei: a Konok homok, a Magány, a Futóhomok, a Halas hatalmas, a Naplemente, illetve a Virrasztók és a Hírmondó.

Filmjeinek többségét a filmgyár keretében készítette, így azok kópiái ma a Magyar Filmarchívumban megtalálhatók – ellenben az MTV számára forgatott alkotásainak sorsa ismeretlen, ugyanis a televízió film- és szalagtárában az átalakulási és leépítési folyamatok következtében jelenleg áttekinthetetlen a helyzet.

Lakatos Vince gazdag életművet maga után hagyva, 1978. február 20-án hunyt el Budapesten. Életművének teljes feldolgozása még várat magára.(3)

Lakatos Vince fotográfiái

Lakatos Vince 1933 és 1941 között valószínűleg ezernél több fotográfiát készített a szegényparasztság életéről. Ezekből tudomásunk szerint 727 darab eredeti negatív maradt fent, amelyek elrendezését, címadását a szerző idősebb korában végezte el. Ugyanakkor a címek az évtizedekkel későbbi keletkezésük miatt csak tematikus egységet képeznek, mivel a felvételek saját korukban egyenként nem kaptak speciális megnevezést. Az öszszes fennmaradt negatív a szerző 1978-ban bekövetkezett halála óta az özvegy tulajdonában vannak, de őrzésüket, tárolásukat Lakatos Iván és felesége, Inkey Alice vállalta.

Lakatos Vince a fényképekkel a korabeli, szociális indíttatású újságcikkeit, novelláit kívánta illusztrálni. A családi fotóalbumok tanúsága, valamint az özvegy emlékezete szerint már azelőtt készített amatőr fotográfiákat, mielőtt újságíróként a fotózással szisztematikusan elkezdett foglalkozni. Ezt az időpontot 1933-ra tehetjük, a Halasi Hírlap megindulásának idejére. A lapnak kezdettől munkatársa, majd Medveczky Károly főszerkesztő és gazdasági főtanácsos kiválását követően, 1933. november 28-tól főszerkesztője volt, gyakorlatilag egyedül írva, szerkesztve az újságot 1939. májusáig, a megszűnésig; pontosabban a lap metamorfózisáig: ugyanis folytatólagosan jelent meg Lakatos következő, immár nagyobb terület hírellátására igényt formáló orgánuma, a – mint később kiderült, az előd népszerűségét megközelíteni nem tudó – Kunsági Napló, amely 1940 augusztus közepén szűnt meg. Mindkét hírlap hetente kétszer jelent meg; a cikkek nagyobb hányadát óriási munkával maga Lakatos írta, aki mindemellett budapesti szerkesztőségeknek is rendszeresen küldött írásokat és fényképeket. A szerkesztőség helyiségéül kezdetben Lakatos városházi irodaszobája szolgált. A harmincas évek végétől, Lakatos nősülését követően a későbbi Kommunális Üzem épületébe (Tóth-féle ház, Malom u. 9.) költöztek. Az épület földszintjén a lapok nyomdája működött, az emeleten pedig Lakatos Vincéék lakása, illetve az egyetlen írógéppel felszerelt szerkesztőség volt található. Még a Kunsági Napló működésének ideje alatt Lakatos egy teljesen új orgánumot indított el, a Halasi Újságot, amelyhez a tőkét a laptulajdonos Hurt Ferenc papír- és könyvkereskedő biztosította. A Halasi Újság (sic!), amely ezen a néven már harmadik volt a városban, 1940. május 7-től 1944. június 20-ig jelent meg, de Lakatos – bár írásait később is közölte, és fotográfiái is megtalálhatók az oldalakon – Budapestre költözése miatt 1941. január 28-án lemondott a főszerkesztői státusról és teljesen átadja az újságot Hurt Ferencnek.

Lakatos Vince 1937-től publikált budapesti lapokban. Kezdetben a fiatal újságíró, Boldizsár Iván segítette cikkeinek elhelyezését; ő a harmincas évek szociográfiai mozgalmának is egyik gerjesztője, szervezője volt. (Talán a Boldizsár iránti hála jele, hogy Lakatos az 1938-ban született fiát Ivánnak keresztelte). Később gróf Teleki Mihály, kiskunhalasi képviselő, majd földművelésügyi miniszter egyengette pályáját. Ô is segített Lakatosnak, hogy minél több országos lapban el tudja helyezni a szegényparaszti élettel szolidaritást vállaló írásait, fényképeit. 1941-ben szintén ő ajánlott neki állást a minisztériumban.

Eddigi kutatásaim alapján a következő fővárosi lapokban találhatók meg Lakatos cikkei és fotográfiái: Nemzeti Újság (1937, Boldizsár lapja), Esti Újság (1937), Függetlenség (1937-1938), Új Nemzedék (1937-1938), Magyar Nemzet (1938-1939, szintén Boldizsár lapja). Összesen tizenhat nagyobb írás, de valószínű, hogy ennél többet is publikált.

Fotográfiái a halasi újságokban 1934-es számaitól találhatók meg, azonban a Halasi Hírlap és a Kunsági Napló még csak elvétve közölt fényképet, ezek is többnyire arcképek voltak. A fotográfia gyér megjelenése a helyi lapok oldalain talán a kezdetleges nyomdai viszonyok következménye volt, valószínűleg nem tudták a nyomdai kliséket helyben elkészíteni.

A helyzet a Halasi Újság idejében megváltozott, ez a lap ugyanis már rendszeresen közölt riport- és társasági fényképeket, egy-egy számban néha többet is. Ezek többsége előkelő politikai személyiségek Halasra látogatásáról számolt be, illetve az 1941-es katasztrofális belvíz idején a vízzel elárasztott utcákat örökítette meg. Érdekes, hogy a szegényparaszti élet fotográfiai képei egyáltalán nem jelentek meg a halasi sajtóban, annak ellenére, hogy írott formában Lakatos az összes helyi lapjában rendszeresen visszatért kedves témájához. A halasi újságokból ismerős felvételek közül egyetlen egyet sem sikerült azonosítanom a hagyaték negatívjaival, ezek valószínűleg elvesztek, vagy lappanganak valahol. Annál több maradt meg a fővárosi újságokban publikáltak közül, ezek a részletes fotókatalógusban találhatók.

Lakatos a saját fényképeit későbbi filmjeiben is felhasználta, különösen sokat két halasi vonatkozású alkotásában, a Virrasztókban és a Hírmondóban.

Fényképeinek további, másodlagos felhasználása történt a poszthumusz megjelent szociográfiai művében, a Krónika a kun pusztákról kötetben: a szerkesztő, Füzi László harminckét felvételt közölt.

Lakatos Vince fotográfiái a hazai fotótörténet elismert alkotásai, ezt Albertini Bélának közelmúltban megjelent könyve is alátámasztja (A Magyar Szociofotó Története, A magyar fotográfia története 9. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.). Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy a fotótörténettel, szociológiával, helytörténettel foglalkozó szakemberek is csak a fennmaradt életmű elenyésző töredékét ismerik.(4)

Szűcs Károly

JEGYZETEK

(1) Középiskolai évei alatt jó barátságba került több osztálytársával, így Skribanek Péterrel (később Bácsalmásira magyarosította nevét, és súlylökőként részt vett az 1936-os olimpián Berlinben), kinek családjánál lakott a városban kosztos diákként. Egészen az érettségiig elválaszthatatlan barátja lett Ádám Gyula, a későbbi halasi közjegyző, akivel összekötötte irodalom- és Ady-szeretete, valamint az a körülmény, hogy az Ádám szülők nyári tanyája és szőlője közel esett a bakterházhoz.

(2) Ugyanebben az időben a film hatására Halason a Baky-kastélyban létrehozták az öregek otthonát, és az épület külső falán márványtábla örökíti meg Lakatos Vince nevét.

(3) Az első bibliográfiát a kiskunhalasi Városi Könyvtár helytörténésze, Bakó László állította össze és jelentette meg 1988. májusában. Ez a bibliográfia azonban minden erénye mellett hiányos Lakatos halasi újságcikkeinek említésében, esetlegesen említi a Lakatossal foglalkozó újság- és lexikon cikkeket. Egyáltalán nem tartalmazza a fővárosi sajtóban megjelent írásokat, és a könyvek adatait, illetve nem tartalmaz pontos életrajzot. Lakatos részletes filmográfiája megtalálható a Magyar Filmintézet Könyvtárában. A fotográfiáinak feldolgozását pedig most én ezzel a kis dolgozattal szeretném megkezdeni. Életrajzi adatok felkutatásához a szokásos könyvtári módszereken kívül magnós interjúk készítésével igyekeztem eljutni. Interjút készítettem Lakatos Ivánnal és feleségével, Inkey Alice-szal budapesti lakásukon, majd egy másik alkalommal, szintén ott, Lakatos Vince özvegyével. Kiskunhalason Ádám Gyulával, a gimnáziumi osztálytárssal, és Vincze Ferenc nyugalmazott tanácselnökkel, aki a hetvenes évek elején szoros kapcsolatban állt Lakatossal.

(4) Lakatos fotográfiáiból Kincses Károly rendezett kiállítást Gödöllőn 1987-ben, majd Szemerédi László Kiskunhalason az Általános Művelődési Központban, legutóbb, 1998-ban pedig Szűcs Károly a kiskunhalasi Gyűjtemények Házában. A kiállítás anyaga, Lakatos Iván feleségének, Inkey Alice-nak az eredeti negatívokról készített 52 darab 30x40 cm-es kópiája, a halasi városi gyűjteményt gazdagítja.