FOTÓTECHNIKAI ÚJDONSÁGOK

Az EOS-3 múlt évi megjelenése után várható volt, hogy az abban alkalmazott új műszaki – főleg fénymérési és élességállítási – megoldásokat a már esedékes új csúcskamerában is alkalmazni fogják. Így történt.

A Canon EOS-1V fénymérési és autofókusz rendszere lényegében csak abban különbözik az EOS-3 rendszereitől (Fotóművészet ’99/3-4, 5-6), hogy a mérési pont szemmel nem választható ki, csak kézzel, illetve – a gépre bízva – automatikusan.

Lényegesen nagyobb lett viszont a valamennyi funkciót vezérlő elektronika teljesítménye, az órajel például 33,3 MHz. Ez 35 százalékkal több, mint az EOS-3-ban, és majdnem háromszorosa az EOS-1 és az EOS-1N 12 MHz-es órajelének.

A legnagyobb változás talán a gépház anyagában történt. Az 1987-ben kezdődött EOS sorozatban most először szinte teljes egészében fémből készült a gépváz. Az ütődéseknek legjobban kitett frontlap, a fedlap, valamint a PB-E2 booster magnéziumötvözetből készül, a tükörház és a hátlap egy része aluminium öntvény.

A hetvenkét helyen alkalmazott tömítéseknek köszönhetően a belső szerkezetek az eddigieknél jobban védve vannak víz és por ellen. Az objektív csatlakozásnál mind a vázon, mind az objektíven szintén van tömítés, így gyári közlés szerint még a zuhogó esőt is állja a kamera.

A mechanikus szerkezetek fejlesztésének is köszönhető, hogy a filmtovábbítás sebessége követő élességállítással 9 kép/s-ra, anélkül 10 kép/s-ra nőtt, ami majdnem kétszerese az EOS-1N sebességének, és mozgó tükrös SLR kameránál a csúcsot jelenti (Nikon F5: 8 kép/s). A különböző módosításoknak köszönhetően az új gép 150 ezer expozícióra van „hitelesítve” (EOS-1N: 100 ezer).

A húszféle egyedi funkció (CFn) mellett harminc úgynevezett személyi funkció (PFn) is beállítható. Ez utóbbiak beállítása számítógéppel történik, melynek csatlakoztatására Canon fényképezőgéphez most van először lehetőség.

Az élességállítási pontok manuális kiválasztása hasonló, de nem teljesen azonos az EOS-3 beállítási módjaival. Ugyanez vonatkozik a fénymérési módokra.

A szemvezérlés elhagyásának köszönhetően beépített dioptria korrekció van a keresőben, összességében –3 és +1 dpt állítási lehetőséggel. Az alapkivitelben használható 2CR5 lítium elemmel, illetve a BP-E1 telepegységgel és követő élességállítással (AI Servo AF) 3 kép/s a filmtovábbítás sebessége. A maximális sebesség a PB-E2 booster használatával érhető el.

Az alapgép súlya 945 g, az EOS -1V + PB -E2 együttesé 1380 g. Méretük: 161x120,8x70,8 mm, illetve 161x164,3x82,5 mm.

A gyakorlatban szerzett tapasztalatainkról a későbbiekben számolunk be.

A képstabilizátoros 100-400 mm-es új Canon EF IS objektívvel végzett próbák igazolták a 28-135 mm-essel elért eredményeket (Fotóművészet ’99/5-6). Az akkor közölt ábrák sajnos nem adtak kellő élesség információt, ezért az akkor készült diapozitívokról most kinagyítva közöljük a teszttábla középső részét.

Ôszre várható a Canon saját fejlesztésű digitális tükörreflexes kamerája. Erről bővebb felvilágosítást sem a hivatalos közlés, sem a csatolt fénykép nem ad.

Nikon újdonságok

Újabb, nem alkalmazott kétbetűs kód jelent meg az év elején bemutatott, ötszörös átfogású 80–400 mm gyújtótávolságú Nikkor zoomobjektíven. Az objektívek különböző tulajdonságait jelölő IF, ED, AF, SW, DC és egyéb rövidítések sora most a VR jelzéssel bűvült. A Vibration Reduction rövidítését már hat évvel ezelőtt használta a Nikon a Zoom 700VR kompakt kamera típusjelzésében. Ez volt az első olyan fényképezőgép, amely csökkentette a gép berázása által keletkezett életlenséget. Az új objektív, az AF VR Zoom-Nikkor 80-400 mm f/4,5-5,6D ED működési elve azonos az 1994-ben alkalmazott megoldással. Gyári adat szerint a kiegyenlítő rendszer kézből történő fényképezésnél három fokozattal hosszabb megvilágítási időt tesz lehetővé, tehát például 1/500 s helyett 1/60 s megvilágítási idővel készíthetünk éles képet hosszú teleobjektívvel. A hajdani Nikon kompakt kamerára és az új Canon IS telékre két fokozat a gyári adat.

Elhúzásos felvételnél már a kompakton is ki lehetett kapcsolni a vízszintes mozgást érzékelő szerkezetet, az új Nikkor elektronikája viszont automatikusan érzékeli az elhúzást, és kikapcsolja a vízszintes korrekciót. Elmarad tehát az időrabló kézi átkapcsolás. Aközött is választhat a fotós, hogy a stabilizálás már a keresőben is éles – tehát az exponálás előtt látható – legyen, vagy csak az expozíció alatt működjön. Ez utóbbi mód nagy mértékben csökkenti az áramfogyasztást.

Az objektív által alkotott kép minőségét ED-üvegből készült három lencsetag, és a nemrégen bevezetett SIC (Super Integrated Coating) tükrözésmentesítő bevonat javítja. Ez utóbbi váltja fel az újabb objektíveknél a három évtizede használt NIC bevonatot.

A 171 mm hosszú, 1340 g tömegű objektív stabilizáló rendszere csak az F5, F100, F80 és D1 kamerákkal működik. Egyébként minden Nikon fényképezőgéppel használható. Forgalomba 2000 nyarán kerül.

Sok fotósban mai napig él az elektronikus vezérléssel működű fényképezőgépekkel szemben kialakult ellenszenv. Ennek talán legfőbb oka, hogy az egyes beállítások elvégzéséhez szükséges két–három gombnyomogatás és a cégenként – sőt azon belül is – változó kezelési „logika” nagyon megnehezítette és részben még ma is nehezíti az új gépekre való átállást, illetve a gépek által nyújtott új lehetőségek alkalmazását és kihasználását.

Az természetes, hogy a mai sokfunkciós gépek kezelése nem oldható meg a régi három (idő, rekesz, élesség) beállítással. A komputeres gondolkodású konstruktőröknek azonban aránytalanul sok idő kellett ahhoz, hogy a kilencvenes évek közepére szinte kezelhetetlenné vált gépeket kezessé tegyék. Jó példák erre a Canon új tükörreflexes amatőr gépei, vagy a Nikon F60.

A probléma megoldhatóságát bizonyítja a 2000. év elején bemutatott Nikon F80 is. Semmivel sem tud kevesebbet, mint kategórián belüli elődje, az F70, kezelése mégis lényegesen egyszerűbb. Az általában használt funkciók tárcsával vagy karral egy beállítással elérhetők, könnyebben és gyorsabban, mint például az F5-nél. Az F80 természetesen lényegesen kevesebbet is tud.

Még a viszonylag lassú, 2,5 kép/s-os filmtovábbítást is figyelembe véve hihetetlenül kiegyensúlyozott a gép mechanikai szerkezete. Nemcsak nagyon csendes, de valamennyi tükörreflexes kamera közül talán ennél érezni exponáláskor legkevésbé a mozgó alkatrészek okozta rázkódást. Ehhez feltehetően hozzájárul a perforáció infravörös érzékelővel történő számlálása is, a hagyományos fogak helyett.

Az F80-at egy feltehetűen a jövőbe mutató új műszaki megoldás teszi jelentőssé. A képfelfogó mattüveg cseréje helyett a világon elűször alkalmaztak folyadékkristályos megoldást. Az egyik egyedi funkció beállításával megjelenik a keresőképen az úgynevezett négyzetrács, amit főleg épületek fényképezésekor illetve reprodukcióknál használ sok fotós. Ez természetesn nem pótolja azokat a mattüvegeket, amelyek a képfelfogó felület különbözűsége miatt válhatnak szükségessé egyes objektíveknél, de ebben a kategóriában erre nincs is szükség.

Hogy az új gép miért nem jelzi az automatikus élességállítás lehetetlenségét alacsony kontraszt, vagy túl közeli tárgytávolság esetén, az a Nikon titka. Ezen nem segít a beépített AF-segédfény sem. Főleg manuális élességállításnál hiányozhat a másfél évtizede, az F-501 óta megszokott irányjelző, azaz, hogy merre kell az objektívet forgatni, hogy éles legyen a kép. Gondoljunk csak a közelfényképezésre, vagy a reprodukciós felvételekre.

Az új gépnek három változata van, az F80 az alapgép. Az F80D-vel ráexponálhatók a képre az időpont és dátum adatok, az F80S pedig ezeken kívül az expozíciós adatokat (megvilágítási idő, rekeszérték, az esetleges módosítás értéke) is tudja rögzíteni a felvételek közötti osztásra. Ebben a gépkategóriában ez is figyelemre méltó.

A fénymérési és élességállítási rendszerek az F5 illetve az F100 azonos rendszereinek kistestvérei, a gépkategóriának megfelelően egyszerűsítve. A vakuvezérlés nemcsak az esetleg használt külső, hanem a beépített vakuval is 3D többérzékelős kiegyenlített derítéssel működik.