CECIL BEATON, A DANDY FOTOGRÁFUS

Átvitt értelemben rivaldafénynek mondják azt a glóriát, ami a szociálpszichológia által is meghatározottan, minden kétséget kizáróan ott lebeg a sztárok körül. De a fénymérővel is mérhető „plusz” ragyogást a stand- vagy színpadi fotós a legtöbbször szeretné kiszűrni, mert ő a maszk mögötti finomabb világítással megjeleníthető, igazi arcra vadászik. Persze majdnem mindig becsillan egy-egy lámpa fénye, vagy annak udvara rajzolja fátyolos lágyra a kép egy részét. Ez általában bosszúság – hacsak nem erre vágyik valaki. Kulisszákra, vastag sminkre, estélyi ruhára és strasszra, ékszerre és műszempillára, műkörömre.

Cecil Beaton ilyen fotós. Egy mára elfelejtett sztárról, Paula Gellibrandról 1928-ban készített képe jelképesen mindezt az álságot közvetíti a Kortárs Művészeti Múzeum Ludwig Múzeum Budapest és a British Council meghívóján. A nőn strasszruha csillog, mint egy sellőn, mögötte fémszálas revüfüggöny vakít. Egyetlen nyugodt folt a kompozícióban: egy szürke arc. Annak is, szinte ötven százaléka műszempilla. Nofretete titka, de Karinthy Frigyes látomása szerint egymásról lefejthető rétegekben. Most látni lehet a legfelsőt és a legalsót is. Csak éppen az utóbbi után az író víziója szerint már nem marad semmi.

Vagy száztíz képet láthattunk, különböző korszakokból, a húszas évektől 1980-ig. Közben Beaton „mindenütt ott van”. Hol a Vogue, hol a Harper’s Bazaar, hol önmaga képviseletében. A háború előtt Hollywood és a párizsi avantgárd voltak témái – és nyilván saját szcénái is –, az ötvenes években az angol arisztokraták – akkor még – megközelíthetetlen körei, míg a hatvanasakban a zenei és képzőművészeti sztárok világát fotózta-élte. Közben kitanulta kedvenc témáinak egy-egy szakmai szeletét, készített balett- és színházi díszleteket is, és 1963-ban kapott egy Oscar-díjat a My Fair Lady kosztüm- és díszletterveiért.

Hogyan lehet leltárt csinálni ebben a túlcsordulóan édeskés képi mesevilágban? Talán nem a személyek vagy az érzelmek, csak a rekvizitek mentén.

Tollak

Leslie Caron selyem estélyijén „fekete szárnyak” a modell belső világának közvetítői. Póza a büszke hattyúhercegnőé. Marlene Dietrich kalaptollai és műszempillája duettet táncolnak. Fekete tüll ruhájának boa-ujja a kéményseprő keféjét idézi. A „vamp” a szerencse és a sorsok ura.

Ékszerek

Nancy Beaton varázstündér jelmezben. Hajában csillagok és glória sugarak, kezében (ujjait Keresztelő Szent János gesztusa szerint tartja) pásztorbot/jogar/varázspálca. Ez utóbbival, de fémszálas ruhája csúcsfényeivel is szórja a szemfényvesztés szikráit. Nancy Cunard esztergált fa karkötő- és láncsora a párizsi afro-őrület divatba szelídült változata. Beaton beállításában a szemek és a háttérdrapéria pöttyei a modell keresetlen „szemforgatásával” konkurálnak.

Illatok

Árkádiai idilli tájban Harlekinnek, fehérbohócnak öltözött barátok csoportja virágot szedve aléltan szippantja be a holt természetet. Natura morta.

Rex Wistler gitárján, az erdei ózon bűbájos álom-hatása alatt megdermed a muzsika. E képek valahová a 18. századba vágynak vissza.

Drótok

Cecil Beaton – David Herbert és Truman Capote társaságában készített – önarcképén valahol fenn, egy tetőteraszon a ruhaszárító kötelek és árnyékaik adják a második világháború utáni évek megváltozott trendjének térerejét. Gertrude Stein és Alice B. Toklas kontrasztosra világított kettős portréján egy rafináltan a két nő közé lelógó drót – á la ikebana – enged bepillantani a szereplők viszonyaiba.

Festészet

Beaton az egzaltált IV. Györgynek öltözik be, de úgy, olyan hamis pózban, ahogyan azt nem az angol történelem elemzője, hanem a korabeli festő látta. Egy lánycsoport Sargent festményét közvetíti: á la Windham-Quinn Sisters. Rokokó idill. Mindkét képen van árulkodó jel, az előbbin a műtermi reflektor tudatosan ki nem mosott árnyéka. A másikon a csoport mögötti olajkép becsillanása. Leheletfinom jelei egy tarthatatlan világlátás változásának. Ezt a következő csoportba tartozó képek jelzik igazán.

Banális rekvizitek

A gázbojler és betört fürdőszobaablak már egy új médiasztár, Mick Jagger háttere. A társasági és színházi lapok irigyelt világa helyett 1960 körül az alulról érkező „hősök” és tömegkommunikációs médiák veszik át a prímet – és teremtenek új sznobokat. Fehér telefon egy futballsztár kezében, tükörrel megmozdítva. Az avantgárd képzőművészet és fotográfia által kikísérletezett hatások a magazinokban és Beatonnál is feltűnnek, megszokottá, hétköznapivá válnak.

Legyen bármilyen mesterkélt a kulissza vagy ellenkezőleg, keresetten hétköznapi miliő: Beaton mesterien bevilágítja a portrét vagy a zsánert. A modelleknek él a szemük, átlátunk a gesztusaikon, egész történet kerekedik. Kérdés, hogy igazi-e a sztori. Azt hiszem, gyakran lehet igen a válasz. De csak dramaturgiai csavar spirálja mentén fejthető fel a valóság. Beaton a felszín alatt valami hasonlót csinál, mint Diane Arbus. A legünnepeltebb sztárok és legirigyeltebb társadalmi nagyságok pózai ugyanolyan sérülékeny belsőt mutatnak, mint ahogyan a közgondolkodás által viszolyogtatónak hitt Arbus-modelleknél kiderült, hogy a fotó nézője megérzi: emberek ők is. Beatonra lehet mondani, hogy az elvágyódás fotósa, aki néha maga is bedugja a fejét Helfgott bácsi kuliszszáinak nyílásába. Néha a lyuk már adott, máskor Beaton vágja, világítja, exponálja azt a képbe. Ilyenkor a dandyk fotósa helyett őt magát is a valóság elől menekülő rokokó piktornak lehet nézni, akire többnyire állványostul rádől a vászon és fejével átszakítva a képet, már valódi arcát mutatja.

Szegő György