BESZÉLGETÉS JAN SIBÍK CSEH FOTÓRIPORTERREL

Tizenöt éve fotografál. Tíz éve a legsikeresebb cseh magazin, a Reflex munkatársa. Azóta munkájának gerincét a tudósítói tevékenység jelenti. Első külföldi útja Örményországba vezetett, a földrengést fényképezte, majd Szudán, Szomália, Afganisztán, Csecsenföld, Ruanda, Dél-Afrika, Karabah, Koszovó következett. Megörökítette a közép-európai rendszerváltozások legfontosabb eseményeit: a romániai forradalmat, a berlini fal leomlását, és minden fontos otthoni politikai eseményt. Évek óta a cseh sajtófotópályázatok legsikeresebb szereplője. Ma az egyik legnépszerűbb és legismertebb fotográfus hazájában.

– Miről szóltak az első munkái?

– Első képeim életriportok voltak, a cseh hétköznapokról szóltak. De mindenféle témát kellett akkoriban fényképezni, mert mindig olyan hetilapoknál dolgoztam, amelyeknek nagyon tarka a tematikájuk. Mostani munkahelyem, a Reflex a Stern magazinhoz hasonlít leginkább. Azelőtt a Mladi Svet munkatársa voltam, amely tematikájában nagyon hasonlított a Reflexhez.

– Fotóriporternek készült, vagy a véletlen sodorta erre a pályára?

– Eredetileg operatőr szerettem volna lenni, a cseh televíziónál voltam kameraman, de hamar rájöttem, hogy a tévézés nem nekem való. A tévénél a teljesítmény nagyon sokaktól függ – szerkesztőktől, világosítóktól, hangosítóktól. A fotóriporteri munkában nagyobb a szabadság és önállóság.

– Tanult valahol fényképezni?

– Nem, soha. Az első fotóriporteri munkakörömbe, a Mladi Svethez pályázat útján kerültem. A nyolcvanas évek közepén az volt a legtekintélyesebb hetilap, ott dolgozni nagy presztízst jelentett. A pályázatra két képriportot kellett beadni, semmi más nem számított. Én akkor már másfél éve dolgoztam két nagyobb anyagon: fél évig fényképeztem az embereket a metróban, és egy egész évig a futballszurkolókat. Nagyon sok erőszakos esemény volt akkoriban a meccseken, összecsapások a rendőrökkel, hasonlók. Izgalmas társadalmi probléma volt. Ezekkel a riportokkal győztem az álláspályázaton, hatvanöt profi riporter előtt. Amikor 1985-ben felvettek, a Mladi Svetnél még nem támogatták az utazást, nem akarták, hogy olyan kényes helyekről, mint például a Szovjetunió tagállamai, képek jelenjenek meg. Saját kezdeményezésemre, a szabadságom ideje alatt tudtam utazni és fényképezni, de az anyagok zöme sehol nem jelenhetett meg. A forradalom után minden megváltozott, teret kapott ez a fajta munka is. De nagyon érdekes és jellemző, hogy 1989-ben, amikor a szimbolikus berlini falbontásra sor került, annak dacára, hogy Prágától Berlin vonaton csak másfél órányira van, egyetlen cseh fotográfusként voltam jelen a helyszínen.

– Szinte hihetetlen, hogy valaki másfél évi, autodidakta gyakorlat után „éles” szituációkban is igényes képeket készít.

– A jó képhez a legfontosabb a szív és az ész. A technika birtoklása csak az első, bár alapvető lecke. Egyébként is, ma már olyan kiváló gépek vannak, amelyekkel viszonylag gyorsan meg lehet szerezni a szükséges rutint.

– Az első munkahelyén, a Mladi Svetnél mit tanult? Segítették a kollégái?

– Nem éppen. Hárman voltunk. A főnök csinálta a fontos politikai képeket, eseményeket, a másik, régebben ott dolgozó riporter a fontosabb társadalmi témájú anyagokat, nekem az maradt, amit egyikük sem vállalt szívesen. Ezért is kezdtem utazni, nem elégítettek ki azok a feladatok, amiket ott kaptam. Az utazások esetében nagyon fontos, hogy minél előbb a helyszínre lehessen jutni. Ahogy a hírt meghallom, azonnal igyekszem megszerezni a repülőjegyet, a vízumot, ami kell.

– A Reflexnél már támogatják az útjait?

– Most már teljes mértékben. Minden más feladattal szemben elsőbbséget élvez az utazás. De eleinte itt sem láttak benne fantáziát, úgy gondolták, hogy olcsóbb és egyszerűbb egy ügynökségtől megvenni a képeket, mint kiküldeni a saját fotóst. Az első időkben magam finanszíroztam az utazásokat, aztán ahogyan elkezdtem a képeimmel díjakat nyerni, egyre nagyobb visszhangja lett annak, amit csinálok. Most már külön büdzsé van az utazásokra, és rám bízzák, hogy hová akarok menni.

– Egy magyar fotóriporternek ez szinte hihetetlenül hangzik.

– Igen, ismerem az itteni helyzetet. De Csehországban sem általános ez a gyakorlat, és a rendelkezésre álló pénzt nagyon be kell osztani, általában így is csak egy fél évre elég. Ha azon túl akarok utazni valahová, akkor azt magamnak kell megszerveznem, szponzorokat szerezni, önállóan kigazdálkodni a költségvetést. Ma már, szerencsére, több utazási iroda is szívesen támogat. Lehet, hogy a magyarországihoz képest mindez nagyon jól hangzik, de a nyugati kollégák lehetőségeivel összehasonlítva sokkal nehezebb a helyzetem. Például Szarajevóban, ahol nagyon veszélyes volt a helyzet, a Reuters-fotósok testőröket béreltek, páncélautókat, számukra ez nem okozott gondot.

– Nálunk már-már az a közvélekedés, hogy lehetetlen konkurálni a nagy ügynökségek tudósítóival. A hírtévékkel pedig nem is érdemes. Ön azt mondta, hogy gyorsan kell a helyszínre menni. Meg lehet előzni a CNN-t?

– Volt arra példa, hogy egyszerre értünk oda. Moldáviába, vagy négy éve Csecsenföldre, előttük lehetett odaérni. De nem a CNN-nel versenyzek, nincs is rá szükségem. Azért kell gyorsan ott lennem, hogy hatásos képeket tudjak csinálni.

– Hogyan dönti el, hogy induljon-e, vagy sem?

– Ez mindig nehéz kérdés. Komolyan mérlegelni kell, és időnként kockáztatok. Amikor egyszer elrepültem Afganisztánba, éppen semmi érdekes nem történt. Szépen sütött a nap Kabulban, az emberek sétáltak az utcákon. Nagyon romantikus volt, szép naplementés képeket lehetett volna csinálni.

– Peter Turnley mesélte, hogy Grúziába csak három héttel a földrengés után tudott megérkezni, mégis neki sikerült a legérdekesebb anyagot csinálnia. Mert arról, hogy az emberek hogyan próbáltak berendezkedni a nagy tragédia után, csak ő tudósított.

– Értem. Mindig lehet találni érdekes témát, de az esély arra, hogy érzelmileg erős képeket csináljon az ember, az idő múlásával egyre csökken. Egyre kreatívabbnak kell lenni ahhoz, hogy a hatásosság megmaradjon. Ezért kell gyorsan ott lenni; nem az ügynökségekkel versenyez az ember, hanem az idővel. A hírügynökségi fotósok egyébként is másképpen dolgoznak, mint én. Nekik az a céljuk és feladatuk, hogy a lehető legtöbb információt, hírt szolgáltassák. A hír mindenek fölött áll. Számukra a leadási határidő, a lapzárta a meghatározó. Négy órakor abba kell hagyniuk a fényképezést, és el kell küldeniük a képet. Engem nem sürget a határidő. Nekem az a legfontosabb, hogy jó legyen a képem.

– Az ilyen képriport csak egy klasszikus politikai magazinban jelenhet meg. Magyarországon például nincs ilyen.

– Ez számomra is meglepő. Nagyon hasonlóak az adottságaink: a terület, a népesség, a kulturális hagyományok. Magyarországon még sincs politikai magazin, míg Csehországban három is van, hatalmas, színes képekkel, rengeteg képriporttal. A képnek nálunk sokkal nagyobb a tekintélye, nem a szövegnek rendelik alá, egyenrangú vele. A Reflexben, például, nem ritkaság, hogy hat-nyolc oldalas képes anyagok vannak, duplaoldalas fotókkal. A kép-szöveg arány általában hetven-harminc százalék. A fotóriporterek anyagi megbecsülése is sokkal jobb, mint Önöknél, hiszen sokkal fontosabbnak tartják őket a lapoknál. Igaz, ha a Stern magazin fotósaihoz hasonlítom a cseheket, akkor már korántsem olyan fényes a helyzetünk.

– A cseh helyzet azért is érdekes nekünk, mert éppen egy tavalyi szimpóziumon a világlátott magyar fotográfusok arról számoltak be, hogy az a fajta hosszabb, elmélyült munkát igénylő, egyéni hangvételű, klasszikus képriport, amit Ön is művel, a világon mindenütt kihalóban van.

– Nyugat-Európában azért vannak eseti megbízások, amiket nagyon jól megfizetnek. Önöknél, úgy látom, az a legfontosabb gond, hogy nincs olyan lap, amelyik a komolyabb képriportokat lehozná. Valamiért itt nincs igény az effajta lapokra. A Reflexet százezer példányban nyomják, és hetvenötezer mindig el is fogy belőle. A másik két hetilap is hasonló eredményeket ér el. Tele vannak hirdetésekkel, és komoly profitot termelnek a tulajdonosaiknak. A három politikai hetilapot zömmel főiskolai és egyetemi végzettségűek veszik, de mindenféle korosztályból. A mi vezető napilapunk, a Mlada Fronta háromszázötvenezer példányban fogy.

– Ha van profit, akkor lehet is támogatni az utazásokat.

– Igen, és most már ezek az utazások reklámot csinálnak a lapnak is. Gyakran hívnak a tévébe, sok útibeszámolót tartok.

– Beszéljünk arról, hogy miért tartja fontosnak Jan ·ibík, hogy beszáguldja a világot?

– Nagyon fontos megmutatni, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban. Csehországban az emberek zöme nem akarja látni a valóságot, nem tájékozott. Afrika túl meszsze van a számukra, azt hiszik, hogy semmi közük nincs ahhoz, ami ott történik. Ugyanakkor egyre több veszélyes konfliktus egyre közelebb jön a határainkhoz. Mostanában nem kell nagyon messzire menni, itt van Albánia, Koszovó. Tíz évvel ezelőtt még nagyon sok ember emigrált Csehszlovákiából, és a nyugati országok segítették őket. Úgy érzem, most már nekünk is segítenünk kell azokon, akik rászorulnak. Igaz, hogy a tévéhíradókban látni lehet a híreket, de szerintem a fotó sok tekintetben hatásosabb lehet, mint a mozgófilm. Hiszen amikor vége a tévéműsornak, az érzés elszállt, de a fotó megmarad.

– Úgy érzi, hogy tud segíteni, változtatni a világon?

– Igen. Egy kicsit. Mondok egy példát. Amikor hazajöttem Koszovóból, azt gondoltam, hogy az albán menekültekről szóló képeimet nem egy galériában kellene kiállítani, mert kiállítást csak kevesen néznek. Megállapodtam a prágai főpolgármesterrel – az Unicef és más szponzorok is segítettek –, és a Vencel téren egy olyan konténerben állítottuk ki a fotóimat, amilyenben a menekültek is laknak. Volt benne egy vöröskeresztes adománygyűjtő üvegláda. Ez májusban volt, amikor már sok a turista is, meg egyébként is, a Vencel téren mindig rengetegen járnak. Több, mint huszonötezer dollár gyűlt össze egy hét alatt. Ugyanezt tapasztalom az interneten is. A weboldalamon, amit három hetenként frissítek, több képriportom is fent van. Nagyon sokan, főleg fiatalok kérdezik tőlem a világhálón, hogyan segíthetnének a szenvedőknek. Örülnék, ha megírná a címemet, és Magyarországról is kapnék leveleket. (Íme: www.sibik.cz)

– A nagy angol tudósító, Don McCullin mondta egyszer, hogy hiába dolgozott évtizedeken át, a világ inkább roszszabb lett, mint jobb. Ő már nem is akar háborúkat, szenvedést fotózni.

– Azt én sem hiszem, hogy a képek megváltoztathatják a világot, de egy kicsit segíthetnek. Az ember nem lehet apatikus. Nem mondhatja, hogy nem érdekel a mások sorsa, nincs közöm hozzá.

– Aki ennyire együtt érez a szenvedőkkel, hogyan tudja elviselni, feldolgozni magában a sok szörnyűséget?

– Mindig arra gondolok, hogy nekem sokkal könnyebb a helyzetem, mint azoknak, akiket fényképezek. ?k ott maradnak, nem jöhetnek, nem menekülhetnek el. Így aztán arra a rövid időre, amíg ott vagyok, magamba kell fojtanom az érzelmeimet. A munkára próbálok csak figyelni. De sokszor mégis nagyon nehéz. Már többször éreztem úgy, hogy annál, amit láttam, nem jöhet rosszabb, de most az, amit az utolsó utamon, Sierra Leonéban láttam, mindenre rácáfolt. Sokkos állapotba kerültem, mert láttam már tömegmészárlást, kínzást, de olyat még nem, amikor ezt gyermekkel teszik. Egy olyan menekülttáborban jártam, ahol a tömeges csonkításokat túlélt gyerekek éltek. Két-három éves gyerekek kezét, lábát vágták le bárdokkal. Rosszabb volt a legvadabb horrorfilmnél. Minden nap újra és újra erőt kellett vennem magamon, hogy dolgozni tudjak.

– Szokott álmodni ezekről az élményekről?

– Néha igen. De éppen a szörnyűségek motiválnak is. Azt akarom, hogy másokat is sokkoljon ez a látvány, tudjanak róla mások is. Csehországban gyakran rendeztek vitákat arról, hogy szabad-e mutatni az erőszakot. Szerintem ez ostobaság. A kérdés csak a „hogyan?”. Az emberek nem takarhatják el a szemüket. Nekünk pedig arra kell figyelni, hogyan mutatjuk meg az erőszakot. A kép nem lehet gusztustalan, visszataszító. Nagyon fontos, hogy emberi legyen. Koszovóról az egész világ tudott, de arról a horrorról, ami Sierra Leonéban volt, a Time magazinban csak egy rövid hír jelent meg. A cseh lapok nem is írtak arról, ami ott történt. Megdöbbentő, hogy az évezred végén képesek az emberek ilyen középkori szörnyűségekre. Az is szinte érthetetlen volt, hogyan történhettek meg abban a Jugoszláviában a borzalmak, amelyik tíz éve a csehek szemében még kis Nyugatnak számított. Ha akkor valaki azt mondja egy faluban a horvátoknak meg a szerbeknek, hogy ti tíz év múlva ölni fogjátok egymást, azt felelik, hogy „te nem vagy normális.”

– A nagypapák lehet, hogy nem ezt válaszolták volna. Nagyon régi ott a gyűlölet.

– Olyan szörnyű háborúra, amilyen volt, senki nem gondolhatott. Most már tudjuk, hogy megtörténhet. Az a kérdés, hogy még mi várhat itt Európában ránk, hol szunnyadnak még hasonló indulatok?

– Van példaképe, olyan, akit a mesterének tekint?

– Sokakat tisztelek, sok a jó fotós, akik általában nagyon jó emberek is, mint Nachtwey, Suau, Peter és David Turnley, Koudelka vagy éppen Korniss Péter, de példaképem nincs. Én a magam módján akarok fényképezni. Úgy látom, hogy régebben jobban elkülönültek a műfajok: művészet, dokumentum, riport; mintha ma ezek összeolvadnának. A legjobb riportképek nemcsak nagy hírértékűek és hatásosak, hanem művészileg is izgalmasak. Ma már nem könynyű elválasztani, hogy ez csak művészet, az csak hír. A legjobb fotósok képei ilyenek.

– Nem sajnálja, hogy a sok utazás miatt az otthoni történéseket esetleg elszalasztja?

– Annyit azért nem utazom. Évente hatszor-nyolcszor, néhány hétre. Folyamatosan olvasom a három cseh napilapot, figyelem a hírműsorokat, az internetet nézem. Elsősorban a saját országom érdekel. Ha Csehországban történik valami, mindig ott vagyok.

– Fontos-e a hírnév, esetleg a nemzetközi pályázatokon elért siker?

– Persze. Jó érzés, és segít is. Például, amikor szponzort keresek. A cseh sajtófotó-pályázaton nyert díjak sokat segítettek. Egyáltalán, jó érzés, hogy az embert tisztelik a munkájáért. Persze a versenyeken sok a szubjektív elem, gyakran olyan képet díjaznak, még a World Press Photón is, aminél sokkal jobbak is készültek.

– Volt már komoly veszélyben?

– Kisebb veszélyek voltak, de arra még soha nem kellett gondolnom, hogy vége. Szarajevóban, amikor a mesterlövészek tartották sakkban az utcákat, akkor bárkit, engem is lelőhettek volna. Albániában azt akartam lefényképezni, a CNN operatőrével együtt, amikor egy fegyveres banda le akart lőni valakit. Észrevettek minket, fegyverrel fenyegettek, kitépték a filmet a fényképezőgépből, a CNN kameráját összetörték, és hosszú percekig ránk szegezett fegyverek előtt ültünk a földön. Aztán, szerencsére, elengedtek minket.

– Mit gondol, nehezedik-e a frontokon a sajtó munkatársainak a helyzete? Sokan arról számolnak be, hogy az emberek ma már elutasítóbbak.

– Próbálok mindig őszinte lenni. Aki tiltakozik, azt nem fényképezem le. A jó kép készítésének legfontosabb feltétele, hogy az emberekkel jó kapcsolatba kerüljünk. A hatóságokkal mindig nehezebb, de a polgári lakossággal szót lehet érteni. Ha az emberek megbíznak bennem, akkor megnyílnak nekem. A tragikus helyzetek kilencvenkilenc százalékában engednek fotózni, sőt meg akarják mutatni azt, ami megtörtént velük. Az jól beválik, ha nagyon gyorsan csinálom meg a képet, és mire észbe kapnak, már meg is köszönöm, hogy segítettek. Persze, az igazán komoly anyagokat csak úgy lehet jól megcsinálni, ha elég idő marad arra, hogy először kontaktust teremtsek. Ha meg tudom értetni velük, hogy éppen a saját érdekükben akarom lefotózni őket, és hogy segíteni akarok nekik. Kalocsán fényképezhettem a női börtönben, vagy Bukarestben a csatornákban élő utcagyerekeket. A bukaresti csavargógyerekek közé a rendőrök sem mennek be: szipusok, tolvajok, prostituáltak és nagyon veszélyesek. Vettem nekik ennivalót és cigarettát, de soha nem adtam pénzt. Végül olyan jó viszonyba kerültünk, hogy az utolsó napon visszaadták az elemlámpámat, amit az első napon rögtön elloptak tőlem. Rá tudtam venni őket, hogy takarítsák ki a fészküket, megvédtek a rivális bandától. A nyugati fotósok pénzzel sok mindent meg tudnak oldani. Nekem nincs arra pénzem, hogy a modelleket lefizessem, de nem is bánom. Mást kell kitalálnom.

– Van-e beleszólása abba, hogyan jelennek meg a riportjai a lapban?

– Tudom, hogy nem ideális rendszer, de én egyedül döntöm el, hogy mely képek jelenjenek meg. Azt is én határozom meg, hogy milyen méretben és tördelésben.

– Nincs a magazinnál képszerkesztő?

– De igen. Csak voltak már rossz tapasztalataim. Ezért a számomra legfontosabb anyagoknál fenntartom a jogot arra, hogy teljesen én határozzam meg a megjelenés mikéntjét. Ez évente csak úgy két tucatszor fordul elő. Ha lenne olyan vitathatatlan tekintély a lapomnál, aki nagyon jól ért a képekhez és a tördeléshez, arra rábíznám a dolgot.

– Írni is szokott, ha jól tudom.

– Igen, de nem szeretek. Egy profi újságíró mindig ellenőrzi a megjelenés előtt, amit írtam. Az újságírás külön szakma, jobb, ha olyan csinálja, aki ahhoz ért jobban.

– Mit gondol, meddig lehet ezt a fajta munkát csinálni? Hány éves koráig lehet valaki tudósító?

– Amíg él. Én legalábbis azt tervezem. Talán, ha már nagyon öreg leszek, és teljesen elveszítem a hitemet az emberekben, akkor majd az állatokat fotózom. Nagyon szeretem az állatokat. Koszovóban megmentettünk egy teknősbékát, egy tank majdnem eltaposta, most otthon aluszsza a téli álmát a pincénkben.

– Magyar felesége van, aki most tolmácsként segít nekünk. Hogyan ismerkedtek meg?

– Prágában dolgozik, és először a képeimet látta, csak utána ismerkedtünk össze. Sok mindenről egyformán gondolkozunk, de nagyon különbözőek vagyunk. Ő egyáltalán nem foglalkozott fotóval, és néha emiatt olyasmit tud mondani a képeimről, amire én nem is gondolnék.