BENKŐ IMRE FOTÓESSZÉJE

Már láttunk tőle egy megrendítő fotóesszé-albumot. Várospusztulást, „Acélváros Ózd 1987-1995” címmel. Most, a második könyvét nehezebb egy szóval összefoglalni. Budapest két évtizedének dokumentarista krónikája a 9S kiadónál megjelent majd százhúsz, lényeglátó kép. Az előszóban Végh Alpár Sándor „Városépítő”-nek nevezi Benkőt. Valóban, van egy nagyváros, ilyen-olyan kulisszákkal, s benne vagyunk mi, „polgárok” – leépülőben. A városnak volt egy fénykora: a századforduló, amikor született. Alig van fotós, aki azt a kort rögzítette volna. Ez a város valahogyan újra és újra kibújt a krónikások ketreceiből.

Nekünk – legalábbis a többségnek –, már csak a szürke korszak maradt, két háború, 1956, miegymás testi-lelki maradéka. Omló, valósan és vizuálisan szennyezett háttér, ahol a „városépítő” dolgozik egy másik városon, azon, amelyik nem házból és utcából, közlekedésből és üzletből, betonból és vakolatból van, hanem emberi történésből, változásból, elmúlásból. Az őshagyomány úgy tartja, hogy létezik egy nagy és szent tezaurusz, az Akasha-krónika, ahová minden fel van írva, ami a Földön a teremtés óta történt. Öntudatlan gesztusok, szeretet és gonoszság, tudatos jó és rossz. Gyerekkorom nagy élménye volt egy ifjúsági sci-fi, s benne egy titokzatos energia, az „ibolyaszínű sugárzás”: fénynél gyorsabb energianyaláb, amelyet mint légelhárító vadászt az űrbe küldenek, az innen elszállt kép után, hogy ott utolérve és elfogva azt, az egykor eltűnt időt viszszahozza a Földre. Ahol azután a szájról leolvasó technika segítségével szövegalámondásos mozgóképet lehet csinálni a múltból. Csak éppen azt nem dolgozta ki a szerző, hogy mi alapján, melyik képsort fogják el gépeikkel a tudósok. Benkő Imre az egyszerű, immár százötven éves kis csodával, a fényképezőgép segítségével, alkotó személyisége szűrője által ezt magabiztosan tudja. Ha „Budapest 1970–1999”, akkor azokat a képeket kell visszahozni, amelyek a „szocializmus áldásait” és az átalakulás átkait rögzítik.

A változást egyszerűsítéssel, képpárokkal szeretném megragadni, amelyek az albumban, helyesen, nem oldalpárok. Mert minden mindennel összefügg - ugyancsak a tradíciók törvényei szerint. „Udvar. Dob utca”, nyolcvanas évek eleje. Kisfiú áll a gangos-hátsólépcsős ház kietlen kútjában. Cement a föld és vakolat a horizont. Benkő mégis úgy állítja a fiút képe centrumába, hogy mögötte/fölötte a ház szinte korona, mint a középkori katedrális-szobor Ecclesia fején a templom orma. A kép párja, ha tetszik folytatása, a címlapon látható: „Szív utca”, a rendszerváltás idején. A háttal álló kigyúrt vállú kopasz ifjú, lehet akár az előző kép felserdült fiúja: a kilencvenes évekre az „utca ura”. Jobb környék: „Luxus Áruház”, 1982-ből. Két ifjú hölgy nem éppen a legjobb divat szerint, s nem is a legjobb arccal néz a jövőbe. A társképen sarokház – békaperspektíva a „Népszínház utca” is. Meglett hölgy fordul ki a BÁV zálogfiókból. Befelé tekint.

Sarokházas kép a „Graffiti mozi” is, ugyancsak 1989-ből. A banános fiú napszemüvege mögé bújik. Éppen a Brian élete megy. Vagány mozi. Azóta bezárták. (Más szálon, a banán hívókép által rokon fotó a „Teréz körút” a kilencvenes évekből: orális szolgáltatásai szimbólumaként banánt eszik a prostituált) Van olyan mozi, aminek csak a neve változott, de a „Bástya mozi” című kép (1988) ma már nem lenne megismételhető. Budapest mozitemető. Van kép a szobor- és az autótemetőről is. De a legtöbb kép a jó házból való lét temetése.

Temetés? Beszéljünk inkább lassú elmúlásról. Az egyenruha szimbóluma. Valaha a kincstári fizetést és a nyugdíj biztonságát jelentette a kispolgár számára. A mundér által még a postás is szent és sérthetetlen volt... Benkő képén még ezt a vértet hordja a levélhordó a „Mozgólépcsőn” 1977-ben, vagy a „Nyugdíj” című másik postás-képen. A kézbesítő és a címzett nyugdíja ma a szegény eklézsia jelképe.

A „Párizsi udvar” szinte légifotó. Kalapozó mutatványos aerobikozza be a kőmintázatot: Chartres labirintusa a pesti ezredvégen. Táncolnak a „Havanna lakótelep majálisán” is (1984). Arctalan házak és arctalan lakóik egy pillanatra átszellemülnek, a két oldalnyi „Havanna lakótelep” szalonnasütő nagycsaládjaival együtt. Számomra ez az önfeledt pillanat a város lepusztulásának legdrámaibb képe. És az itt élők elpusztíthatatlan élni akarásának. „Hozott szalonnával egérirtást vállalok” – írta egy másik budapesti mélypont reményeiről Örkény István. Csavarja a füst a riportkép szereplőinek orrát, de ábrázatuk mégsem groteszkebb, mint tizenöt évvel később egy másik falatozó – szmokingos – modelljének, a „Vállalkozók báljá”-n. Talán nem is a „Gubacsi út” (1983) vagy a „Kispest (1985) egymásra játékfegyvert fogó kis performerei a legijesztőbbek, mert a gyerektekintet is csillog még, nemcsak a patronos gyilok. A legrémisztőbbek a fiatalok, a középkorúak és az idősek. Szürke a tekintetük. Nemcsak az előbb munkás-, majd hajléktalan szállás lakóié. És nemcsak a kocsmák, vágóhidak, türelmi negyedek és egyebek foglalkozási ártalmai szürkítik a lelket. A járókelők hétköznapi maszkja az emberhez méltatlan, mindennapos kelet-európai gondok álarcával nőtt szétválaszthatatlanul eggyé.

Benkő Imre árnyalatokban hallatlanul gazdag szürke képeiből eggyé lehet rakni a szürkületi zóna fővárosi térképét, az arcokból pedig egész képregény-háló szőhető. Ez az album a város sorsanalízise. A mély depresszió áthatja a sorsokat, a barát-, társ- és pályaválasztást. Talán a betegségek is így találnak gazdára, és az áldozatok gazemberre. Legalábbis Szondi Lipót teóriája és egy hiperérzékeny fotográfus látlelete alapján. Eszerint nincs szükség a tudományos fikció ígérte trükkre: létezik a képet őrző, „szürke színű fény”.