A TORONTÓI TATAR-ALEXANDER GALÉRIA

Torontóban három olyan galéria is működik, amely kizárólag fotográfiával foglalkozik. A legismertebb közülük Jane Corkin galériája. Tatár Judit egy ideig nála dolgozott, majd úgy gondolta, önálló galériát nyit.

– Ön magyar származású. Hogyan került Torontóba?

– Első generációs kanadai vagyok, a szüleim 1956-ban kerültek ki, én már itt nőttem fel. Édesanyám tizenöt éves volt, amikor ideköltöztek, az ő magyar nyelvtudása meg is maradt azon a szinten. Én már nem beszélek magyarul, csak egy-két szót ismerek. Apám az üzleti világban, anyám pedig egy biztosítótársaságnál dolgozott.

– Mióta foglalkozik fotográfiával?

– 1988 óta. Egy másik fotógalériában dolgoztam másfél évig, s ezzel párhuzamosan öt évig fotótörténetet tanultam a University of Toronto-n. Azelőtt Ausztráliában laktam, egy ottani hirdetőiroda fotólaborjában dolgoztam. Onnan azért kellett eljönnöm, mert ugyan szerettem a különböző eljárásokat, de a laborálásban nem volt tapasztalatom. Azután egy filmproducerrel dolgoztam együtt, s többek között Burt Reynoldsszal is készítettünk filmet. Ekkor bíztak meg azzal a feladattal, hogy az ügyfelek részére festményeket, szobrokat vásároljak, lakberendezési- és befektetési szempontból is. Ám engem a fotográfia érdekelt leginkább, s azt próbáltam eladni. Így találkoztam Jane Corkinnal, akinél később dolgozni kezdtem. Öt évvel ezelőtt született meg bennem az elhatározás, hogy létrehozom a saját galériámat, amely nem lesz elitista, „megfélemlítő”. Azt szeretném, ha az emberek több művészi fotográfiát vásárolnának. Kifejlesztettünk egy számítógépes rendszert, „leltárt”, ennek segítségével bárki gyorsan átnézheti, mely szerzőtől mely képek vannak meg nálunk, s maga a fotó is megjelenik a monitoron, hiszen sok fotográfiánk raktárban van. Ez a fotót is védi, hiszen azokat nem kell mindig kézbe venni. Egy idő után üzlettársra is szükségem lett, aki a galéria üzleti részével foglalkozik – így került be a galéria nevébe az Alexander név. A galériát Walter Chin divatfotós képeivel nyitottuk meg, akinek fotói Kanadában, s általában a világon is, igen keresettek.

– Kiknek a képeit árusítja?

– Elsősorban kanadai kortárs fotóművészek képeivel foglalkozunk, például Adrienne Veninger műveivel, akinek művészete hasonlít Irwing Pennére, aki többnyire csendéleteket fényképezett. Profilunkban épp úgy szerepel a tájkép, mint a szociofotó vagy a dokumentumfotó kiállítása és értékesítése.

– Csak kortárs fotóművészekkel foglalkoznak?

– Természetesen nem, vannak például eladó képeink André Kertésztől is, de tény, hogy inkább a kortárs fotográfiára helyezzük a hangsúlyt, és az olyan művekre, amiket könynyen szívébe zár a közönség. Ez egy magánkézben lévő galéria, tehát csak magunkra és a közönségre számíthatunk. Tőlük függ a galéria sikere.

– Mi alapján dönti el, hogy ki állíthat ki?

– Ez attól függ, hogy személy szerint nekem mennyire tetszik, és attól, hogy a közönség ismeri-e, szereti-e; a képei fontosaknak tekinthetők vagy sem, s végül, de nem utolsósorban, hogy eladhatók-e. Volt például egy kliensem, aki egy művésztől huszonöt képet vásárolt meg. A baj az, hogy az „átlag” kanadai azt hiszi, a fotográfia könnyű műfaj, nem igazán művészet, hiszen a fotós csak exponál, és egy óra múlva már készen is van a kép. A művész viszont a szívéből exponál. Ez választja el a jó fotóst a rossztól.

Ha egy alkotó még nem állított ki eddig, akkor a képeit 250-500 dollár kezdő árral árusítjuk. Egy bizonyos árszint alá nem mehetünk, mert akkor az emberek azt gondolnák, hogy szemetet árulunk. Általában a művésszel együtt alakítjuk ki az árakat, így volt ez például Walter Chinnel is, akivel átlagosan 900 dollárban állapodtunk meg. Később, az eladások során bebizonyosodott, hogy ez ár nem volt túl nagy. Általában annyiért árusítunk, amennyit a piac elbír. Azzal, hogy eladtuk valakinek egy képet, még nincs vége a dolognak, továbbra is tartjuk a vevővel a kapcsolatot és értesítjük, ha például új, addig ismeretlen művészre bukkanunk. Fontos, hogy megbízzanak bennünk – ez nem „autó biznisz”. A bizalom nagyon fontos; például nemrég Berlinben becsaptak egy gyűjtőt, eladtak neki egy hamis Man Ray képet. Ott biztosan nem vásárol többé. Tudomásom szerint körülbelül 250 eredeti Man Ray vintage-print létezik, ugyanakkor több, mint 400 van a piacon!

– Mekkora Kanadában az a gyűjtői kör, amely csak fotográfiákkal foglalkozik?

– Az USA-ban készítettek egy listát, amelyen szerepel a ma élő kétszáz legfontosabb gyűjtő. Ebből a kétszázból hatan voltak kanadaiak, s közülük hárman gyűjtenek fotográfiai alkotásokat: Hendeles, Ydessa és Alan Schwartz talán a három legfontosabb magángyűjtő a világon. Ontario államban tíz-húsz komoly gyűjtő van, szerintem ez elég magas szám.

– Milyen gyakorisággal vásárolnak?

– Körülbelül minden harmadik hónapban bejönnek, körülnéznek. A fotográfia iránti szenvedély ugyanolyan ragályos, mint egy gyermekbetegség.

– Mekkora haszonnal árusítja a képeket?

– A galéria és a művész ötven-ötven százalékban osztozik a bevételen. Függetlenül attól, hogy hol van a galéria székhelye: ha egy művész képeit már eladtuk, mondjuk ezer dollárért, akkor New Yorkban is annyiért fogjuk áruba bocsátani, hiszen a helyi piac meghatározta a kép értékét. Egyébként én mindig leülök a fotósokkal, és megbeszéljük a dolgaikat, mert gyakran tényleg olyanok, mint a gyerekek. Bátorítani kell őket, egy kicsit befolyásolni is. Az itteni fotográfusoknak néha nincs elég önbizalmuk. Szubjektív műfaj ez: ezt szeretem, azt nem szeretem.

– Milyen témájú képeket kedvelnek leginkább a vásárlók?

– A Christie’s egyik alkalmazottja mondta egyszer, hogy az öt legdrágább fotón, amit idáig értékesítettek, nem lehet ilyen összefüggést találni. Az egyik rekord Alfred Stieglitz képe volt, amely Margaret O’Keefe kezéről készült: 398 ezer amerikai dollárért kelt el. Egy 300 ezer dolláros Man Ray fotón pedig egy női portré látható. Az a tapasztalatom, hogy hiába próbálunk eladni olyan fotográfiákat, amelyek a történelem egy-egy fontos pillanatát örökítik meg; azok „mennek” inkább, amelyek a mindennapi életet ábrázolják, és amikben van humor.

– Az önén kívül még két fotógaléria működik Torontóban. Milyen a kapcsolatuk?

– Tizenkét évvel ezelőtt Jane Corkin mellett kezdtem el dolgozni, s mára vetélytársak lettünk. Bár nem igazán versengünk, barátok maradtunk, és én a mentoromnak tekintem őt. Három éve közösen találtuk ki a Contact fotófesztivált, amelyet ebben az évben is sikeresen rendeztünk meg. Ez is azt bizonyítja, hogy képesek vagyunk együtt dolgozni.

– Ön szerint mi a különbség az európai és az észak-amerikai fotóművészek között?

– Talán mert Európának más a történelmi háttere, ott jóval durvább ábrázolásokat is elfogadnak. Az európaiak sokkal kísérletezőbbek, mint mi, és szerintem az is igaz, hogy Európában minél inkább különc valaki, annál jobbnak tartják. Egyszer egy német galériában láttam olyan aktfelvételeket, ahol a modellek teste iszonyatosan csúnya volt. Ôk ezt vállalták, itt ez elképzelhetetlen lenne. Az USA-ban még mindig élnek-halnak az építészeti felvételekért, de nagyon komoly dokumentumai vannak a harmincas évekbeli gazdasági válságnak is. Az Egyesült Államok sokkal gyorsabban „nőtt fel”, mint mi, kanadaiak, s ez a képeiken is meglátszik. A hatvanas években Torontóban egy szép, napsütötte vasárnap csak azt a döntést tudtad volna meghozni, hogy melyik templomba menj a családoddal. Sajnos, az átlag kanadainak még mindig olyan elképzelései vannak a fotóval kapcsolatban, hogy egy erdő közepén patak csörgedez és éppen arra szalad egy róka.

– Mennyire ismeri a magyar fotótörténetet?

– A régi, világhírű magyar származású fotográfusokat ismerem, de a többieket, a kortárs művészeket nem. Érdekes lenne egyszer egy magyar kiállítást rendezni, hiszen nagyon sok magyar származású ember él Torontóban. Bár ez a mai, már egy másik generáció...

Baki Péter