A PHOTO-CLUBTÓL A FOTOGRÁFIAI EGYESÜLETIG

Múlt év október 29-én lett száz éves a Magyar Fotográfiai Egyesület. A középkorúak Budapesti Fotóklubnak ismerik az ünnepeltet, az idősebbeknek a MADOME mozaikszó juthat eszébe. Persze, aki együtt öregedett a klubbal, annak az emlékezetében még mindig a „Photo-Club” él.

Az egyesület tagjai 1999. december 20-án tartották a megemlékezéseket, melynek keretében megnyílt Németh József életműkiállítása is, ő azonban betegsége miatt nem lehetett jelen. A rendezvényen Hidas András, az egyesület jelenlegi elnöke kalauzolt:

– A Magyar Fotográfiai Egyesület nevet már négy éve viseljük, a nevet én adtam, persze, először tájékozódtam. A változtatást azért kellett megtennünk, mert a társadalmi változásokkal együtt új igények jelentek meg. Átalakult a kulturális élet is. Ez az egyesület valamikor országos szervezet volt. Úgy gondoltuk, hogy visszavesszük az országos rangot. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy a főváros – amely addig üzemeltetőnk volt – megvonta tőlünk a támogatást.

– Hány tagja van jelenleg az egyesületnek?

– Taglétszámunk körülbelül ötszáz fő.

– A tagok hány százaléka fiatal és hogyan alakul a budapestiek aránya?

– A tagok fele fővárosi, és ennek a 200–250 fős csoportnak a fele harminc éven aluli. ?k aktívan dolgoznak.

– Szakmailag ki segíti őket? Például a „műbírálatra” gondolok.

– Gondban vagyunk, mert azok az emberek, akiket mérvadónak lehetne tekinteni a fotográfiában, már meghaltak. A képzettebb fiatalokra tudunk számítani. Vannak nálunk ugyan idős tagok, akikre számítani lehetne, de őket a fiatalok nem fogadják el műbírálónak. A mai fiataloknak a televízió edzette a szemüket, míg az idősebb kollégák még egy teljesen más képi világban gondolkodnak. A problémákat egyre inkább mindenki a saját korosztályán belül vitatja meg.

– A fiatalok közül kikre a legbüszkébbek?

– Büszkék vagyunk természetesen azokra, akik a klub életében a századfordulótól szervezték, igazgatták és működtették az egyesületet, és persze büszkék vagyunk azokra is, akik ma a középgenerációhoz sorolhatók, Baricz Katitól Benkő Imrén át Módos Gáborig. Aktív tagjaink közé tartozik Ágg Károly is, és még sokakat tudnék említeni.

– Miből finanszírozzák a klubot?

– Azt mondhatjuk, hogy önfinanszírozók vagyunk, amit fogyasztunk, azt kifizetjük. Ehhez megpróbálunk külső segítséget kérni, itt elsősorban a pályázatokra gondolok. A pályázatokon azonban csak a rezsire kérünk pénzt. Ennek a csodálatos örökségnek néha nagy anyagi terhe van. Szemünkre vetik, hogy nem szaladgálunk fűhöz-fához, hogy egy kis pénz üsse a markunkat, de mi nem alázkodunk meg, és nem kötelezzük el magunkat semmilyen irányba. Amit tudunk, azt megoldjuk mi magunk, sokan a nyugdíjukból is adakoznak. Nálunk mindennek szabott ára van, elsősorban a tagdíj jelent biztos bevételt.

– Mekkora a tagdíj összege?

– A tagdíjunk 500 Ft egy évre és ezt még mindenki kipótolhatja. Azért ilyen alacsony a tagdíj, mert mi nem akarjuk azt, hogy akár egy ember is a pénz miatt essen ki sorainkból.

– Ki a tulajdonosa a helyiségnek, amiben a fotóklub működik?

– 1908 óta tevékenykedünk ebben a helyiségben, nekünk épült, aztán persze államosították. A főváros tulajdonába került, utána kapta meg az V. kerületi önkormányzat. Az önkormányzat pedig méltányosságot gyakorol velünk mint kulturális egyesülettel.

– 1906-ban a belső széthúzás szétszakította a tagságot. Ha jól tudom, a rendszerváltás után is kialakult egy ahhoz hasonló helyzet.

– A rendszerváltás idején nem a széthúzás, hanem a szétfutás időszakát éltük, mert a „nagyszájúak” pillanatok alatt eltűntek, amikor megszűnt az állami támogatás. A tagok egy része egyszerűen eltűnt. Egyszer csak ott álltunk pénz nélkül, és sokan még azzal sem voltak tisztában, hogy a saját életük hogyan alakul. Aztán összeállt egy kis csapat, amely újból létrehozta az egyesületet. Amikor sikerült megkapaszkodnunk, és minden rendben volt, újra jelentkeztek azok a figurák – sajnos többségükben a legidősebb tagjaink közül kerültek ki ezek az emberek –, akik régen is dirigálni akartak. Ez konfliktushoz vezetett, és a klub életében először, én, az etikai bizottságban fegyelmiket osztottam ki. Keserves döntés volt, de a dolgokat rendbe tettük. Voltak, akik távoztak...

– Szó volt arról, hogy az egyesület helyiségét műemlékké nyilvánítják.

– Az egész Belgrád rakpart műemléki védelem alatt van. Az épület részvédelme merült fel. Ez volt az egyik vitánk alapja is, hiszen a helyiség nem a mi tulajdonunkban van, s így ebben az ügyben csak a tulajdonos hozzájárulásával léphetünk. Ebben az ügyben szerintem felesleges lenne az előrelépés, mert az a mi helyzetünkön nem változtatna.

– Anno, az alapítás utáni években nyílt két országos és két nemzetközi kiállítás is a klub szervezésében. Ön a Fotó című lap 1996. júliusi számában azt nyilatkozta, hogy ismét rendeznek majd egy-két évente ilyen jellegű kiállitásokat. Mi valósult meg ebből?

– Ez abban a formában, ahogy régen volt, nem valósult meg, és jobb is így. Megváltozott a hazai fotósélet, hihetetlen mennyiségű kiállítás van. Sajnos ezek egy része nem feltétlenül szolgálta a fotográfia ügyét. Az anyagi lehetőségeink sem teszik lehetővé a kiállítások rendezését, hiszen egy-egy tárlat legalább egymillió forintba kerülne, s megmondom őszintén, ha most nekem ennyi pénzem lenne, másra fordítanám. Ez az egyesület akkor volt sikeres, amikor olyan emberek voltak itt, akik tanítottak. Az egyesületet a következő évszázadban olyanná kellene tenni, amely ezt az oktató tevékenységet vinné előre. A pénzünket most nem a reprezentatív kiállításokra költjük, hanem a fiatalok támogatására. Újból oktató klubbá szeretnénk válni.

Baki Péter