TURAY BALÁZS KÉPEIHEZ

Turay Balázs egyik képén gurul a személykocsi a csarnokban, tizenkettő harmincötkor. Nem látni utast, mozdonyt vagy vasutast, csak a kocsit, a fényt meg az órát, és két alakot, az óratorony bábuit, akik a tizenkettedik harangütésre sem fordultak vissza házukba, előbb elméláznak a kinti világon.

Kigurul a kocsi, számlálja az ablaktábla vasait, mint a talpfákat, vagy a rácsozat simítja a vonatot, ahogy szétfolyik rajta — nem tudni ezt sem. Pedig nem inog a statív, élesen rajzol az objektív, a nagyméretű negatívon nem durvák a szemcsék, mégsem engedi látni, amit ő nem akar. Nem is látszik, csak a kocsi három ablaka, mindhárom külön kép, egy zakatolásból, elsuhanó tájból, megérkezésből összevágott animáció fázisrajzai.

Sétál az utazó, ahol a Fővárosban sétálni illik: Városliget, Hősök tere, Vidám Park, múzeum és Budavár. Ahogy kopik a cipőtalp, nehezül a táska vagy a hátizsák, úgy sokasodnak az utcanevek, a dór és korinthoszi oszlopok, ismétlődnek a kőfalak, vasrácsok és kandeláberek. Egyik látványt a másik után teszi el fejébe, s melléjük illeszti még a zajt, a szagokat és a hangulati elemeket; hát idővel egymásra csúsznak a képek: becsuknak egy ablakot, amit másutt nyitottak ki, a Corvin köz íve az Anker közben folytatódik, összeütődik a Gellért-hegyi kőzet és a budaörsi szikla. A vidámparki nőalak az előbb még a Hősök terén magasodott, s honfoglalónk paripája is, mintha most mutatványos szoborként nyerítene vissza.

A vonatablakból is egybefolyik falu, város, síkság és hegy, ahogy egy útmenti házból kinézve sem bontható ablakokká az elsuhanó fénycsík.

Ki lenne hát képes darabokra bontani az emlékezetet?