SZTANEK EDE MÁSODIK VILÁGHÁBORÚS KÉPEI
Színes háború
Sztanek Ede 1908-ban született Budapesten. Édesapja, Sztanek Ödön fényképész Székesfehérvárról költözött a fővárosba, majd onnan Máramarosszigetre, ahol egy társával műtermet nyitott. 1919-ben, amikor a román csapatok megszállták a várost, és a lakosságtól hűségnyilatkozatot követeltek, a család visszajött Magyarországra. Több hónapig Szolnok környékén, vagonban laktak, majd a megélhetés reményében Pásztóra költöztek. Ebben a városban, a vasúthoz közeli Arany János utcában nyitott újabb műtermet Sztanek Ödön. Főként portrékat, egész alakos képeket készített, magas szakmai színvonalon.
Sztanek Ede lakatosnak tanult, majd elhelyezkedett a budapesti Fekete és Társa cégnél, de egy szerencsétlen baleset következtében — elgázolták, és többek között medencetörést szenvedett — nem végezhetett fizikai munkát. 1928-ban hazaköltözött, és kényszerűségből kitanulta a fényképész szakmát.
1933-ban megnősült, feleségül vett egy csinos erdélyi lányt, Miklós Piroskát. Az esküvő után tizennyolc pengőért bérelt egy üzletet a Városháza mellett. Fényképezett, de fotófelszerelést, hanglemezeket, kottát, képeket is árult. 1934. augusztus 2-án nyitotta meg üzletét, 1224 pengő adóssággal a háta mögött, amit már 38-ra visszafizetett, sőt egy bordó színű Fiat Topolinót is vásárolt.
„Egyszer megáll egy autó a házunk előtt. Kiszáll egy férfi. Fényképész volt, szívességet kért, és elkezdtem vele beszélgetni. Németországból volt az illető, a cégük rendelt tőle képeslapokat, ő eljött fényképezni. Megmutattam neki a felvételeimet. Azt mondja:
— Tudja, mit mondok magának, fiatalember? Örülök, hogy nem maga a konkurensem.
Nagy dicséret volt, meghozta az önbizalmam. Kimentem a Mátrába fényképezni. Csináltam 300 képet, kivittem a kereskedőknek. Olcsón.”(1)
A véletlen találkozás után kezdett képeslapokat fényképezni és fotótechnikai úton sokszorosítani, amiket a környező falvak, városok kereskedőinek és panziótulajdonosainak adott el.
Sztanek úr igazi polgárember volt, jól élt. Fényképezte a kor kisvárosi társadalmát, portrékat, családi fotográfiákat, csoportképeket készített. Bohém, jókedvű fiatalember volt. Sokat utazott, szívesen járt a Felvidékre és Erdélybe, bejárta Dániát, Németországot, de Lettországba, Litvániába, Finnországba is eljutott. Az utazásairól csak kevés kép maradt fenn; ezek a fekete-fehér fotók nem a képeslapjait is jellemző magyaros stílust tükrözik, inkább a valóságot dokumentálják, Sztanek Ede látásmódjában.
1942-ben a város központjában felépítette kétemeletes házát, aminek alsó szintjét egy korszerű műterem és labor foglalta el. Még annak az évnek a nyarán besorozták, a frontra került, de csak mint polgári szolgálatos gépkocsivezető, mert a baleset folytán elvesztett jobb mutatóujja hiányában nem tudta volna elsütni a puskát. Oroszországba magával vitte a Leicáját, és fekete-fehér filmre meg színes diára fényképezte a látottakat.
Sajnos a negatívokból nagyon kevés, az is rossz állapotban maradt fenn, pedig egy 1943 augusztusában kelt levelezőlapból — amit egy volt katonatársa írt neki Vácról — az derül ki, hogy sok fotográfiát készíthetett, hiszen ígéretet tett háborús albumok készítésére.(2) A negatívokat valószínűleg az ötvenes években rejtette el (vagy semmisítette meg), bár jellemző volt rá, hogy mindent rendezetten megőrzött.
A fronton különböző megrendeléseknek is eleget tehetett, mert leveleiből kiderül, hogy a gyógyszerek mellett vegyszereket, filmeket és fotópapírt is kért.
A színes diái a katonaélet napos oldalát ábrázolják, hiszen Sztanek Ede ott is civil maradt, nem lelkesedett a katonáskodásért, nem akart hős vagy hősi halott lenni. Képei a fehér templomokkal telerakott, békés ukrán tájat, mosolygó katonákat, falusi lányokat mutatják, egy katonát a szélmalom előtt, a csillogó, zöld füvön. Ugyanakkor a felvételek temetésről, katonasírokról, a halálról is árulkodnak, szétlőtt városokról és kidőlt falú ortodox templomokról, ahol az oltár festett Krisztusa némán lebeg a kiégett, megfeketedett oszlopok között. Égő házak és hóban elakadt katonai járművek, lezuhant repülőgép — de a képek többségén érződik a mély humanitás, az emberi értékek tisztelete.
Sztanek Ede egy évig volt Ukrajnában, a Don mellett. A századból, ahol szolgált, a száznyolcvanhat emberből csak huszonketten maradtak. ? 1943-ban őrvezetőként tért haza és szerelt le. Pásztón a házába beszállásolt német, majd orosz tiszteket fényképezte. A megszállás alatt, míg emeleti szobáiban a német tisztikar lakott, középkori pincéjében a deportálás elől menekülő zsidókat bújtatott. Az oroszok kétszer vitték el málenkij robot-ra, de mindkétszer sikerült megszöknie.
A hagyatékából előkerült negatívok arról tanúskodnak, hogy a városka társadalmi és politikai eseményeit a koalíciós időkben is dokumentálta. Ezeket a fotográfiáit, ugyanúgy, mint a korábbiakat, sohasem publikálta.
1951-ben bekényszerítették a fényképész szövetkezetbe, ahol 69-ig dolgozott.
„Szeptember 30-án leszek 80 éves — írta 1988-ban. — 1000 Ft-tal mentem nyugdíjba. Ma 4090-et kapok. Már csak képeket keretezek. Ez maradt meg mellékesnek.”(3)
Sztanek Ede pásztói fényképész 1996. március 3-án halt meg.
Kohári Csaba
JEGYZETEK
1 Sz. E. visszaemlékezései, 1988.
2 „Nagyságos Sztanek Ede Úrnak, Fotocikk kereskedő, Pásztó. Kedves Sztanek Úr! Végre mi is, akik annak idején kinn maradtunk, hazaérkeztünk. Amikor értesítem arról, hogy az április 26-án kelt 9. sz. hadtest parancsnoki parancsban Hadtest parancsnoki dicséretet kapott, egyben ehhez gratulálok is. Kérem, hogyha a háborús képekből már állított össze albumot úgy utánvéttel vagy előzetes pénzküldés mellett legyen szíves gondoljon rám is. Ha még nincs albuma a háborús képekből úgy kérem, a megrendelői közé engem is vegyen fel. Üdvözlettel Moys Béla. Vác, 1943. VIII. 3.¨
3 Sz. E. visszaemlékezései
Sztanek Ede fényképei azért különlegesek, mert színes nyersanyagra készültek. Hasonló témájú fekete-fehér fotók szokványosak az adott időszakban, a színes diafelvételek jóval ritkábbak.
A színes kisfilm dia – Kodachrom, Agfacolor – 1935-ben, illetve 1936-ban jelent meg a piacon.
A közgyűjtemények néhány száz színes felvételt őriznek az 1930-as évek második feléből és az 1940-es évek elejéről. Többnyire jelentős politikai és társadalmi eseményeket, a Szovjetunió elleni háborút és a bombázásokat fényképezték, hivatásosok és amatőr fényképezők egyaránt.
A háború után itthon a színes nyersanyag beszerzése nehézségekbe ütközött, az 1940-es évek végére gyakorlatilag megszűnt, ezért a később, az 1950-es években Magyarországon készült színes felvétel igazi ritkaságnak számít.