SZALAY ZOLTÁN: ARCOK, SZEMEK, MOZDULATOK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL

A fönti címet Karinthy Frigyes Prológus egy Cirkusz-filmhez című 1914-ben írt verséből idéztem.

Oly kevés szó kell Szalay Zoltán képei mellé, hiszen amiről szól a fénykép-mesélte történet, az emberi — örök — élet.

A kiállítás címe fogalomértékű tételekből áll: Az Arc önmagában nem funkcionál, csak a Szem és a gesztus kíséretében lesz érzelem- és fogalomhordozó. Ruttkai Éva arca a stúdióban kitárulkozó: mosolya és tekintete a kézmozdulat kísérője. Úgy, mint ahogyan Leopold Stokowski szemöldöke sem a zenei fortissimo egyetlen jelzése. Az ember alkotta tárgy is a mozdulat része; a rézhuzal, az öntőforma — a sörösüveg örök mozdulatába fullad végül.

Szalay Zoltán riportjai — merthogy nagy riporter ő: okul és okít egyben — soha nem a szenzációt keresik, nem „sietős” fényképek, szereplőinek, tárgyainak múltjuk, jelenük, jövőjük (jövőtlenségük) van. A pillanat, a fénykép rögzítette pillanat nála a történés egészét is képes megjeleníteni.

„Mert minden, ami itt a képen éled,

Oly változatlan, mint az emberélet !”

Kevesen képesek képben időtlenített lírát kifejezni. Fájdalommal, vággyal, iróniával, humorral.

Számomra e fotók metaforák: a kisszerűséget és az örökérvényű nagyságot egyaránt nyújtják. Szalay a lényeget rögzíti, mint ahogy Gera Mihály írja a katalógus előszavában: „a magakellető felszín mögötti lényegre összpontosít.” A Kemencejavítók, az „In memoriam Rézhengermű” vagy az Ingázók esszéisztikus sorozatai az ember tárgyak által determinált mozdulatait jelenítik meg mély és lírai realizmussal. Művészportréi — neves vagy kevésbé ismert művészekről van szó — az örök emberi-alkotói küzdés, vívódás gyönyörű kifejezései: a néptáncospár asszonyi révetegsége és a férfi-bizakodás ellenívű tekintete már-már a Sinka-féle balladisztikus világot idézi; Erdei Ferenc óvó-intő mozdulata túlmutat minden idők kultúrpolitikáján.

A kiállítás harmadik cím-fogalma, a Mozdulat, látszatra ellentmond a fotográfia statika-filozófiájának. A fényképen az elmozdulás mindig a műfaji keretek semmibevételét jelenti, ezért képes minden mozdulat a fényképen „életrekelni”. És ami mozog, annak időtartama is van, s így újra csak „időtlenné” válnak a fotográfiák. Nem pillanat adja a mozdulatot, nem pillanat hozza a gesztust.

Karinthy versét folytatva:

„És halhatatlan lelkem rohan tovább a gépen,

Gépből életbe vissza, életből vissza, képen…”

Szalay Zoltán

1935-ben született Budapesten.

1954 óta dolgozik a szakmában, a sajtóban 1957-ben jelennek meg első képei.

1954 és 1963 között a Fővárosi Fotó Vállalat riportosztályán készít riportokat, műszaki és illusztrációs felvételeket.

30 évig a Rádió és Televízió Újságnál dolgozik szerződéssel, közben a Tükör, majd az Új Tükör munkatársa.

1984-1985-ben az IPV Képszerkesztőségének vezetője.

1985-1990 között a Magyar Hírlapnál fotórovatvezető, képszerkesztő.

1990-1992-ben az induló Kurír fotórovatvezetője, a lap vizuális arculatának kialakítója, majd 1994-1995-ben a Blikk indulásakor is hasonló feladatokra kérik fel.

A Magyar Sajtófotó Kiállítás sorozatnak az egyik elindítója, az eddigi 17 kiállításból 14-nek a rendezője.

1962 óta állítja ki képeit itthon és külföldön; a közönség 1965 és 1999 között tíz önálló kiállításon láthatta fényképeit.

A Munka Érdemrend ezüst fokozatának és a Magyar Köztársasági

Érdemrend kiskeresztjének kitüntetettje.

1993-ban jelenik meg Országház című albuma.

1999. szeptemberében — a Nemzeti Múzeum-beli kiállítással egyidőben — lát napvilágot első önálló kötete az INTERA Könyvek Fényképtár sorozatában, Gera Mihály szerkesztésében.)