BESZÉLGETÉS PETER SORELLEL

Engem Peter Sorelként ismernek a filmszakmában, de ezt a nevet csak akkor vettem fel, amikor megkaptam az amerikai állampolgárságot. Semmi bajom nem volt a Szentmiklósi névvel, de az amerikaiak nem tudták kiejteni; ha egy fontos emberrel akartam beszélni, és a titkárnőnek lebetűztem a nevemet, a főnökének fogalma se volt arról, ki kereste őket.

Ötvenhatban mentünk ki, a nővéremnek már korábban sikerült kijutnia, én is menni akartam, végül rábeszéltem a mamát, hogy ne maradjon otthon egyedül. Apám akkor már nem élt. Egy decemberi éjjel összecsomagoltunk, és egy szeneskocsiban elindultunk Győr felé.

Gyerekkoromtól fényképeztem, ez volt az egyetlen dolog, amihez tehetséget éreztem. Nem jártam fotóiskolába, de jó látásmóddal voltam megáldva, és kezdettől volt érzékem a kompozícióhoz.

Egy időben orvos akartam lenni, de rossz káder voltam. Ötvenhatban érettségiztem az Eötvös Gimnáziumban, de már korábban behívattak és megmondták, ne higgyem, hogy valaha is egyetemre járhatok.

— Mitől volt rossz a káderlapja?

— Apám ügyvéd volt, a nagypapa újságíró, ez még nem lett volna annyira rossz, az anyai nagyapámnak viszont volt egy konzervgyára, persze a háború előtt, amikor még meg se születtem.

Még apámon keresztül ismertem a jogi kar dékánját, ő segített abban, hogy bejussak a jogra. Két hónapra rá kitört a forradalom, én is ott voltam a gyűléseken, az október 23-i felvonuláson, aztán decemberben eljöttünk Magyarországról.

Amerikában megismerkedtem Zsigmond Vilmos operatőrrel: a forradalom harmadik évfordulóján a Los Angeles-i diákok tartottak egy összejövetelt. Én senkit nem ismertem még, egy haverom vitt el oda, akinek eszébe jutott, hogy „ja, ha te fényképezel, akkor be kell, hogy mutassalak Zsigmondnak!” Ez a kapcsolat szerencsére azóta is tart, ő a legközelebbi barátom, hosszú ideig volt a mentorom.

— Szüksége is volt rá, gondolom.

— Hajjaj! Előtte sokáig különböző ausztriai lágerekben csücsültem, és iskolába jártam, hogy megtanuljak németül. Eltartott egypár évig, amíg elhatároztam, hogy merre menjek tovább. Amerika nem nagyon érdekelt, én csak Magyarországról akartam elmenni; Amerika bonyolult, nehéz ország, nem is voltak illúzióim, soha nem gondoltam azt, hogy a Fifth Avenue-n tárt karokkal fognak várni. Csak reméltem, hogy majd idővel minden kialakul. Amikor Amerikába érkeztünk, egy ideig New Yorkban éltünk. Nem éreztem jól magam, nem tudtam angolul, és Budapest vagy Bécs után, ahol az emberek sétálni szoktak, szinte fizikailag riasztott az az óriási, rohanó emberfolyam. Másfél hónap múlva átmentünk Los Angelesbe.

— Önt is vonzotta a filmoperatőrség?

— Eleinte én is dolgoztam Zsigmond Vilmos és Kovács László mellett mint asszisztens, megtanultam, hogyan kell az Arriflexet vagy a BNC nevű, nagy stúdiókamerát kezelni. Azután rájöttem, hogy ez a munka nem nekem való: egy operatőrnek, akármennyire is megbecsülik őket, sok embernek kell megfelelnie, a producertől a rendezőn át a színészekig. A mai napig nem gondolom azt, hogy a mozgókép több lenne, mint a fotó. Azért asszisztenskedtem, hogy tanuljak — tanultam is, főleg világítani —, és amellett pénzt is kellett keresnem.

— Előtte miből élt?

— Amihez nem kellett angolul tudni: pincér voltam, kávéházi leszedő, dobozokat csomagoltam, lámpákat raktam össze. Egy-két évre rá elkezdtem fényképezni, lakásokra jártam, ahol gyerekeket fotóztam. ?rült meló volt, a beosztás szerint húsz percenként kellett új gyereket fényképezni: húsz perc alatt föl kellett raknom a hátteret, be kellett világítani, ellőni egy tekercset az öreg Rolleiflexszel, mindent bepakolni a kocsiba, és rohanni a következő helyre. Ez a meló egyetlen komoly fényképésznek sem tetszik, ezt még iparosmunkának sem lehet nevezni. Azután Los Angeles talán legjobb fotólaborjában voltam fekete-fehér laboráns, komoly fényképészek jártak hozzánk, és bízták rám a nagyításokat.

— És a disneylandi családi képeket is nagyította?

— Nem, nekünk nem voltak ilyen vevőink; mi a Globe Photos ügynökség laborja voltunk, csak magazinoknak fényképező, jónevű profik dolgoztattak nálunk. Volt köztük három-négy nagyon jó fotóriporter, akiket a nagy magazinok, a Life, a Look vagy a Paris Match elküldött egy-egy filmforgatásra. Annak idején az volt a szokás, hogy a standfotós állt a kamera mellett, ahonnan el nem mozdult volna, és semmi kreatív nem volt a munkájában. Soha nem lehetett látni, hogy pontosan mit is fényképeznek, mert a negatívjaikat a stúdiók hívták elő. Ezek a riporter fiúk viszont állandóan mozogtak a forgatáson, mindig más-más szögeket kerestek, sokat tanultam abból, hogy én csináltam a nagyításaikat. A Zsigmond Vilmossal eltöltött idő mellett ez volt a másik, fontos iskolám. Később ez a riporter csapat szép lassan eltűnt, ma már csak Phil Stern él közülük, és ő sem aktív.

A standfotósok és a riporterek mellett volt még a filmeknél egy-két nagy portréfotós is, ők viszont egyáltalán nem fényképezhettek a stúdióban, hanem a forgatás végén „megkapták” a színészt egy-két napra. Szerintem viszont az a jó, ha egyetlen fényképész oldja meg az összes feladatot. Ez az én egyik nagy előnyöm, szeretek világítani, a plakátot is meg tudom csinálni, és mindig vannak ötleteim, amiket meghallgatnak — ez a legjobb kombináció.

— Meddig volt a Globe-nál?

— Három évig. Eleinte minden nap dolgoztam, aztán egyre kevesebbet, mert independent, azaz kis költségvetésű független filmeknél kaptam megbízásokat mint standfotós. Ez a lehetőség is Zsigmondon meg Kovácson keresztül jött. Nagyon érdekes volt, ismeretlen rendezők, ismeretlen színészekkel, kevés pénzből filmeztek. A hatvanas években sokszor dolgoztam Jack Nicholsonnal, akkor még senki sem volt. Összesen öt filmjében voltam benne, az utolsó a Száll a kakukk fészkére volt, elég régen. Amikor sztár lett, az öt közös munka ellenére sem kerestem meg, hogy szeretnék vele dolgozni. Négy-öt éve Zsigmond Vilmossal forgatott együtt, és szerettem volna róla egy idősebb kori portrét csinálni. Írtam neki egy lapot, amit Zsigmonddal el is küldtem neki. Azt se válaszolta rá, hogy bú, vagy bá. Egy évre rá, este tizenegy felé csörgött a telefon, és beleszólt: „It’s Jack! Tudod, küldtél egy lapot Zsigmond Vilivel. Hát minek kell neked ez a kép?” Mondom, mert jó arcod van, és akarnék egy újabb fotót rólad. Azt mondta, ja, talán, esetleg lehet róla szó, majd reggel fölhív a titkárnője. Persze tudtam, hogy az a titkárnő soha az életben nem fog hívni.

— Ennyire nehéz a színészeket rábeszélni egy-egy dologra?

— Mindent a sztárok menedzsere vagy ügynöksége kontrollál. Egy vezető színész elképesztő gázsit, tíz- meg húszmillió dollárt kap egy filmért. Nemrég hallottam, hogy tizenötmillió dollárból készítenek egy filmet, és ebből tizenhármat Antonio Banderas kap. Ez is mutatja a legnagyobb problémát, annyira sok pénz megy el a színészre, hogy alig marad magára a produkcióra. Ez kicsit ijesztő.

Persze mindenki pénzt szed ki a színészből: a menedzserek kapnak mondjuk tíz százalékot, és ezért arra vigyáznak, nehogy mindenki azt csináljon, amit akar. A színész is azt csinálja, amit ők mondanak. Most már ott tartanak, hogy — ha nem valamelyik nagy név rendezi a filmet —, azt is ők mondják meg, ki legyen a rendező. Régen a rendező választotta ki a színészeket, ma, ha van egy jó forgatókönyv, a színészt az ügynöksége összepárosítja egy színésznővel, ők megbeszélik, hogy ki rendezzen, és így, komplett projekttel mennek a stúdióhoz. Az ilyen menedzserekből gyakran producer is lesz. Ma teljesen náluk van a kontroll, és ahogyan az évek alatt csökkent az operatőrök megbecsültsége, most úgy kezd csökkenni a rendezőké.

Én soha nem tartottam a színészekkel személyes kapcsolatot, nem jártam a partijaikra, inkább a rendezőket és az operatőröket tiszteltem. Ez üzletileg nem volt okos lépés, mert ma már főleg a sztár színész dönti el, ki kerülhet be a stábba. Van olyan fényképész, aki abból él, hogy mindig jóban volt a sztárokkal, és ma is őt hívják dolgozni. Mindenki maga felelős a választásáért, én így választottam.

— Próbált nagy stúdióban elhelyezkedni?

— A stúdióknak szerződésük volt a nagy filmes szakszervezetekkel, az operatőrökével, a világosítókéval stb., és ha valaki nem volt tagja a szakszervezetnek, nem tudták fölvenni dolgozni. Nekem nyolc évembe telt, amíg bekerültem a szakszervezetbe, és azért sikerült, mert a Szelíd motorosok sikere után minden megváltozott. A rengeteg reklámképet, plakátot mind én csináltam hozzá, óriási tragédia, hogy a stúdió az összes negatívot elveszítette. Persze ez kis filmnek számított, kevés pénz volt a forgatásra, a fizetés egy vicc volt. Mi magunk se gondoltuk, hogy ennyire sikeres film lesz, ami Nicholsonból világsztárt csinál, és Kovács Lászlót egy-két hónap alatt bejuttatja az operatőrök szakszervezetébe. Én három évre rá kerültem be, talán azért, mert akkorra már legalább egy tucat független filmben voltam benne. A nagyobb stúdiók ugyanis, akik a mozikat kontrollálják, nagyon olcsón megveszik az ilyen „kis” filmek forgalmazási jogát. Például a Szelíd motorosok, azt hiszem, 325 000 dollárból készült, a Columbia megvette, és egy éven belül húszmilliót forgalmaztak belőle. De a többi filmen is megkeresték a pénzüket. Már ismertek, gyakran látták a nevemet, és a szakszervezetnél is megunták, hogy állandóan szekálom őket. Végül bekerültem.

— És az változtatott a helyzetén?

— Persze, azután egészen más lett a helyzet: körülbelül tíz évig azt se tudtam, melyik filmet mondjam le. A Száll a kakukk… sikere után, mire egy filmet befejeztem, már két új ajánlatom is volt, válogatnom kellett. Elég jó időszak volt, de egyszer minden kimegy a divatból, én is kimentem. Ettől függetlenül most is dolgozom. Azt vettem észre, hogy az utóbbi hat-nyolc évben én kapom meg a nehéz filmeket, amikor félnek, mert vagy teljesen ismeretlen a rendező — mint David Fincher, akinek a Hetedik volt az első filmje —, vagy a stúdió tudja, hogy nagyon sötét filmre lehet számítani. Ez általában beválik, nekik is jó, nekem is, velem valahogy jobban meg tudják az ilyen helyzeteket oldani.

— Milyen szempontból sötétek ezek a filmek?

— Egyrészt sötét helyszíneken forgatják, másrészt véres, nyomasztó a témája miatt. Néha a rendező azt mondja, „te, erről a jelenetről úgysem kell nekünk fénykép, nyugodtan menj ki.” Akkor én rá tudom őt beszélni, hogy nyugodtan hagyjon dolgozni. Ha a felvétel alatt nincs is elég hely, mondjuk a kamera mellett, de a kép olyan jó, olyan szürreális, akkor kilencvenöt százalékban rá tudom őket dumálni, hogy fényképezhessek. Ahhoz is kell tapasztalat, hogy hogyan beszélj a rendezővel, a színésszel; Brad Pitt-tel is lehetett beszélni, akármekkora sztár — majdnem mindenkivel lehet.

— Ki van nekik szolgáltatva?

— Eléggé ki vagyunk szolgáltatva a cirkuszaiknak. Azon is múlik ez, hogy a színész mennyire szereti az adott projektet. Egyszer dolgoztam Julia Robertsszel, aki nem nagyon szerette a filmet, és nagyon nem szerette a férfi főszereplőt. Nem volt kedve semmihez, ha megcsinált egy jelenetet, rögtön elment, csak a sminkesével, az öltöztetőjével meg az ügynökével állt szóba. Ma a színésznek megvan a joga és a lehetősége arra, hogy, ha egy fénykép nem tetszik neki, azt ne engedje terjeszteni. Julia megnézte a sorozatomat, kiválasztott egy képet, és az összes többit áthúzta. Engem ez, még hetven-nyolcvan film után is zavart; nem is az, hogy ennyire kritikus volt — mert én tudom, hogy jól melózom —, hanem, hogy valaki ennyire meg akarja mutatni, ki az erős, és ennyire nem érdekli a másik munkája. És nem is a legjobb képet választotta.

— Nem lehet meggyőzni a színészt?

— Nekem nem. A stúdió marketingjének, amikor bemutatják a filmet, néha kellene más kép is, újra lenagyítok egy-két kiselejtezett képet, és akkor elkezdik a színészt győzködni, hadd használják őket. Utólag majdnem mindig beleegyeznek, de ebben a beszélgetésben, hónapokkal a forgatás után, én már nem veszek részt.

— És tíz-húsz évvel később kiállíthatja ezeket?

— Ha nem keresem fel őket, és nem kérek rá engedélyt, akkor abból pereskedés is lehet. Az amerikai szisztéma szerint, amit a filmstúdiónak fotózok, az az ő tulajdonuk, ahhoz nekem semmi közöm. Minden forgatás előtt aláírok egy többoldalas szerződést, hogy minden jog az övék. Nekünk, filmes fényképészeknek állandó, kényes problémánk az, hogyan juthatunk a saját képeinkhez.

— Később is csak egyes munkákra szerződött?

— Én mindig freelance voltam. Soha életemben nem voltam alkalmazott.

— Hol dolgozik? Hol hívja elő a negatívot, hol nagyít?

— Én nem laborálok, erre a munkára már nem lenne időm. Ha ellősz több ezer kockát, és tizenkét-tizennégy órát dolgozol egy nap, már nem akarsz otthon is filmeket előhívni. Los Angelesben van három-négy nagyon jó labor, emiatt igazán nem kell idegeskedni; inkább, amikor nagyítanak, akkor kell ott lenni, de jóban vagyok velük, és nincs probléma.

— A kiállítás képei alapján nemigen dolgozott „tucatfilmekben”.

— Ez főleg régebben volt így. Az úgynevezett hollywoodi filmeket, ha nincs más meló, ugyanúgy elvállalom, nekem is kell enni, meg lakbért fizetni. Csak az nem érdekel annyira, megcsinálom a munkát és hamar elfelejtem. A kiállításra olyan képeket hoztam, amiket a stúdiók tudtommal soha nem használtak fel, mert annyira mások, mint a filmek témája vagy hangulata volt. Vagy túl elvontak. Mit kezdenének egy „ilyen” Bruce Willisszel? Harminc éve még megjelenhetett volna a kép egy magazinban, ma már nem. Ezek a lapok borzalmas rosszak, teljesen a sztárfotókra álltak rá, és egyszerűen nem jelennek meg bennük elvontabb vagy szokatlanabb színészképek.

Természetesen a filmen kívül mást is fényképezek, a magam örömére. A jó festőt sem az érdekli, hogy kinek adja majd el a képet. Leginkább az olyan téma érdekel, ahol nem vagy alig látható ember, inkább a kompozíció a fontos. Mostanában kevesebbet dolgozom, és másfajta filmekben. Koltai Lajos Amerikában több filmet is fotografált, és ezek közül kettőnél én fényképeztem. Összehaverkodtunk, elmesélte az új Szabó István-film sztoriját, és mondta, milyen jó lenne, ha haza tudnék jönni dolgozni. Nagyon érdekes munka volt, Szabó István pedig nagyon jó rendező.

Öt éve alapítottam egy szövetséget, ami független a szakszervezettől, tizenhárman kezdtük, most huszonketten vagyunk, ez körülbelül tíz százaléka az Amerikában dolgozó filmfotósoknak. A mi szövetségünkben kizárólag meghívásos alapon, portfolio bemutatásával, szavazás után lehet valakiből tag.

— Mivel jár a tagság?

— Semmivel. A tag kiállíthat velünk, most megyünk Kubába, jövőre ott leszünk a Film Akadémián, esetleg össze tudok hozni egy könyvet — az előny csak ebből áll.

Persze rajtunk kívül még rengetegen fotóznak filmet, legtöbbjük nem is hivatásos, hanem a rendező unokatestvére vagy a producer második feleségének a sógornője. „Mindenki tud fényképezni, akinek gépe van, adjunk nekik lehetőséget!” ?ket nem kell komolyan venni.