BESZÉLGETÉS KÁLMÁN BÉLÁVAL

— Mikor született?

— 1921. július 29-én. Ha valaki hisz a zodiákusban, akkor tudja, hogy Oroszlán vagyok.

— Ön hisz benne?

— Én nem. A feleségem igen, azt mondja, látszik rajtam, hogy dinamikus jegyben születtem, és ezért van ilyen jó irányítóképességem. Én nem hiszek semmi ilyesmiben. Abban hiszek, hogy az emberiség minden nap tovább fejlődik. Annak ellenére, hogy hetvennyolc éves vagyok, engem egyáltalán nem zavar, hogy hatmilliárd ember él a Földön, mert nagyon sok köztük a jó ember. Naponta hallunk és olvasunk a robbantásokról és a gyilkosságokról, pedig az emberiségnek csak egy százaléka bűnöző, a többi kilencvenkilenc százalék csendben csinálja a maga dolgát, csak abban semmi érdekes nincs.

— Ön budapesti?

— Budapesten születtem, a Szeretetkórházban, az Amerikai úton, úgy látszik, már akkor is anglofil voltam, annak ellenére, hogy később, még jóval Hitler előtt, olyan iskolába jártam, ahol Goethét és Schillert olvastunk. A Szinyei Merse utcában laktunk, a Körönd közelében. A négy elemit a Szív utcai iskolában végeztem, utána a Berzsenyi gimnáziumba mentem; azért oda, mert volt egy kilenc évvel idősebb bátyám, az elsőtől nyolcadikig tiszta jeles tanuló, és azt mondták nekem, ja, ha te a Kálmán Pista öccse vagy, akkor te is biztosan tiszta jeles leszel. Tiszta kettes voltam, az érettségin kaptam két hármast is, ami azt jelentette, hogy soha nem mehettem egyetemre.

— A bátyja mivel foglalkozott?

— Ügyvéd volt, a kommunizmus alatt vállalati ügyész, később a MAFILM jogtanácsosa lett, nagyon otthonosan mozgott a kereskedelmi jogban. Egész életében tiszta jeles volt. Tizennyolc évvel ezelőtt halt meg, hatvannyolc éves korában.

Apám, Kálmán Sándor, újságíró volt az Esti Kurirnál. Tehetséges és nagyon rámenős volt, vérbeli riporter, neki köszönhetem, hogy fényképész lettem. Ő nem tudott fényképezni, amikor riportra ment, mindig magával kellett vinnie egy fényképészt is. Apám gyakran panaszkodott, hogy a fényképész vagy oda se ér, vagy elkésik a riportról, nincs elég filmje, elmulasztja a nagy pillanatot — de ha én megtanulnám az újságírást, és meg tudnám hozzá csinálni a fényképeket, nagyon szeretnének a szerkesztők. Egy hátrányom volt, hogy zsidónak születtem, és Magyarországon 38-39-ben, a zsidótörvények után zsidó fiúnak lenni, nem volt mennyei élvezet.

— Önnek tetszett az édesapja ötlete?

— Engem a gimnáziumban dr. Vajthó László tanított magyar irodalomra, és az egész osztály alig várta a magyar órákat, hogy hallja az előadásait. Mindannyian beleszerettünk a magyar nyelvbe és irodalomba, most, hatvan év után is tele vagyok magyar idézetekkel.

A magyar irodalom miatt akartam újságíró lenni, már korábban is írtam krokikat, kis esszéket. Tizenhét éves koromban apám azt mondta, van a mátyásföldi repülőtéren egy autó szépségverseny, menjek vele, és próbáljam leírni, amit látok. Ott volt a Muráti Lili, piros ruhában, óriási szalmakalapban vezetett egy piros, német gyártmányú Adlert, ott volt Szombathelyi Blanka, mindketten húsz-huszonkét éves, kezdő színésznők voltak, csodálatosan szépek. Aztán volt ott egy Chrysler, egy Alfa Romeo, Bianchi, körülbelül harminc kocsi, és én ezt mind szépen megírtam. Másnap apám bevitte az Esti Kurirhoz, és a keddi autó rovatban szó szerint le is közölték, néhány képpel, amiket Bojár Sanyi készített.

Leérettségiztem, nem túl jól. Az apámnak volt néhány barátja Amerikában, és az egyiküket megkérte, hogy próbáljon meg engem beíratni a Columbia Egyetem újságíró szakára. 1939. októberi kezdéssel fölvettek az egyetemre, az első évi tandíjam ki volt fizetve, megkaptam az útlevelet, a vízumot, becsomagoltam, hogy szeptember 7-én Le Havre-ból indulok New Yorkba, mindenki nagyon boldog volt, Magyarországon már kezdték kiszorítani a zsidókat az intellektuális pályákról, örültünk, hogy sértetlenül kikerülök a zsidótörvény kelepcéjéből. A sors közbeszólt, szeptember elsején Hitler megtámadta Lengyelországot, a franciák és az angolok hadat üzentek Németországnak, mire Magyarország hadat üzent a nyugati világnak. Az amerikai konzulátus felfüggesztette a vízumot, majd ha kitisztul a hadi helyzet, újra kérhetjük, mondták. Hát, a hadi helyzet csak 1945-ben tisztult ki, és az újabb amerikai vízum soha nem jött meg.

Elmentem fényképészinasnak. Az iparigazolvánnyal rendelkező zsidó fényképészek még szabadon működhettek, és inasokat is szerződtettek az Ipartestületen keresztül. Pénzt kértek azért, hogy ezeket a máshová föl nem vett zsidó fiatalokat megtanítsák a szakmára — nyerészkedtek, magyarul mondva. Volt olyan, aki négy-öt inast is szerződtetett, és abból a pénzből megvolt a fél jövedelme. Pécsi József például százhúsz pengőt kért egy hónapra, igaz, hogy ezért hetente két napig foglalkozott a tanítványokkal. Elmentem Borsody Gézához, aki nyolcvan pengőt kért egy hónapra, és azt mondta, fiam, te csak nézd, amit csinálok, egy év múlva már egyedül is megcsinálsz mindent. Igaza is lett, három hónapon belül tudtam kezelni a kamerát, töltöttem a filmet. 1940-ben megkaptam a segédlevelemet, és kaptam is állást a Várkonyi stúdióban, mint harmadik, beosztott laboráns, mostam a papírképeket, barnítottam. Szörnyű büdös volt a vegyszerektől, mindig szellőztetni kellett. Reggel kilenctől este fél hétig kellett dolgozni, de az, hogy nyolc helyett mi csak kilenckor kezdtünk, olyan arisztokratikus kezdésnek számított a többi stúdióhoz képest, hogy boldogan maradtunk fél hétig, és az sem számított, hogy abból a fél hétből mindig fél nyolc lett. Várkonyi borzasztóan nehéz főnök volt: reggelente ki kellett teríteni az előző napi termést a nagy asztalra, átnézte, és ami nem tetszett neki, azt eltépte, a lábunk elé dobta, hogy újra kell csinálni. Előfordult, hogy a munkám felét visszaadta, és amíg az el nem készült, bent kellett maradnom.

— Kik vállaltak akkoriban tanítványokat?

— Mindenki: Rozgonyi, Angelo, Halmi; ők voltak a nagyobbak. Budapesten hatvan-nyolcvan, iparigazolványos fényképész működött, közülük egy tucatnyinak volt nagy stúdiója. Borsody kis menő volt, amolyan igazi kisiparos, és ez nagyon jól jött nekem, mert nála nem volt intellektuális eszmecsere és esztétikai halandzsa, hanem megtanított a szakmára. A segédvizsgán félóra alatt levizsgáztam mindenből, és dícsérték a Borsodyt, látjátok, ez az igazi kisiparos, az ő tanítványa mindent tud.

— Hol volt Borsody műterme?

— Az Ügynök utca 9-ben, a földszinten, ma Kiss József utcának hívják. A felesége retusőr volt, és dolgozott náluk egy másik, ugyancsak retusőr nő, Editke, aki valamikor szintén Borsodynál tanult, és ott maradt segédnek. Halálra cigarettázta magát, emlékszem, ahogy kapargatja a pengével a filmet, és cigarettázik. Munka után Borsodyné föltette Ravel Boleróját a gramofonra, Borsody nagyon szeretett táncolni, és akárcsak Angelo, alacsony növésű volt, a felesége egy fejjel magasabb nála. Ez a látvány, Borsody a feleségével, meg ahogy én ezzel a füstös asszonnyal táncolok, elég nevetséges lehetett. Aztán váltottunk, Borsody táncolt Editkével, én a Borsodynéval, ennek hetente egyszer mindig így kellett lennie.

— Mi történt Borsodyval 44-ben?

— Miután a felesége keresztény volt, „árja-párjának” minősült, nem kellett se karszalagot, se csillagot viselnie, nem vitték el a gettóba, és túlélték az emberirtást. Leköltözött Bajára, ott halt meg 74-ben, ott is van eltemetve. Amikor 45-ben kinyitottam a Kálmán Fotót, borzasztó büszke volt rá, hogy ő tanított.

— A tehetős zsidó fényképészek nem akartak volna külföldre menekülni?

— Ötven-hatvan év perspektívájából rejtélyes dolognak tűnik, hogy a zsidók magyaroknak érezték magukat, és nem tudták elképzelni, hogy Horthy megengedi a hajuk szála meggörbülését. A zsidótörvények után a gazdag gyárosok kimentek; fényképészről egyről tudok, Gyenes Istvánról, aki Spanyolországban telepedett le.

— Érzett antiszemitizmust a keresztény fényképészek részéről?

— Nem, mert nekem még nem volt iparengedélyem abban az időben. De voltak olyan zsidó fényképész kirakatok, amikre Dávid-csillagot festettek. Egy-két antiszemita volt az Ipartestületben is, az elnök, vagy B. B., aki az én érettségi tabló-képemet csinálta, elég jól, de a zsidó inasokat úgy elvágta, ahogy csak tudta. 43-ban zsidó nem is mehetett mestervizsgára vagy segédvizsgára, rögtön visszautasították. Úgy kicsinálták az iparigazolványos zsidó fényképészeket, hogy a jámbor keresztények már nem is mertek zsidó fényképészhez menni. Várkonyinak is elfogyott szépen, lassan az elegáns klienturája, és csak a Király utcai ortodox zsidók jöttek hozzá esküvői vagy családi képet csináltatni. Pedig Várkonyi, amikor én hozzá kerültem, a Czirákyk, az Andrássyk, az Apponyik, hercegek, grófok fényképésze volt, ha valaki bárónő volt, azt már csak délutánra jegyezték elő, mert délelőttre Hohenzollern herceget várták. Várkonyit 42-ben behívták munkaszolgálatra, 43-ban is, és csak amikor gyereke született, kapott tíz nap eltávozást. Az én szerencsém az volt, hogy a két laboránst 42 tavaszán behívták katonának, és én lettem a fő laboráns, később a fő felvételező is.

1944 januárjában, miután előzőleg kétszer is alkalmatlannak bizonyultam, be kellett vonulnom három havi kisegítő munkaszolgálatra. Huszonkét és fél éves voltam.

— Hol szabadult fel?

— 1945. január 18-án a Pannónia utcában, egy spanyol védett házban. Egy tatár kordélyos húzott egy füstölgő gulyáságyút, főzött benne valamit, oda se fütyült az emberekre, csak ment a Szent István körút felé, ő volt az első orosz, akit láttam. Aztán jöttek a többiek, libasorban, a házfalakhoz tapadva, nehogy valaki rájuk lőjön, de a németek már rég elszaladtak onnan.

Két nappal később, a kormány küldötteként, Vas Zoltán, Budapest ellátásügyi biztosa megérkezett Debrecenből. A Tisza Kálmán téren, a Városi Színházzal szemben, a volt nyilasházban rendezte be a főhadiszállását. Hallottam valahol, hogy fotósokat keresnek, filmmel és géppel, hogy fényképezzék a romba dőlt Budapestet. Jelentkeztem, adtak mellém két ruszinszkói partizánt, mert a közbiztonság hiányos volt, és az oroszok, ha láttak egy fényképezőgépet, mindjárt el is kérték. Végigfényképeztem Budapestet, a romokat, a gettót, a Várat. Adtak egy helyiséget a Városházán, mert csak ott volt áram- és gázszolgáltatás, a pincében berendeztek egy fotólabort, ahol kidolgozhattam a képeket. Március végéig voltam ott.

— Más is jelentkezett a felhívásra?

— Volt öt vagy hat fényképész, Wellisch Andorra emlékszem, Jánosi Viktorra, de a helyiséget egyedül én kaptam meg. Szerencsém volt, Vas Zoltán kedvelte a képeimet. A kommunista vezetők nem nagyon engedték magukat lefényképezni, hogy szerénységből vagy éberségből-e, nem tudom, de Vas mindig hagyta, hogy képeket csináljak róla, sőt néha értem jöttek, „Vas elvtárs itt és itt fog beszélni, legyen olyan szíves eljönni, és csinálni néhány fényképet”. Jól fizettek.

— Pénzzel vagy természetben?

— Pénzzel. Egyszer alkalmazott a Vörös Hadsereg budaörsi parancsnoksága is, azt akarták, hogy fényképezzem le az összes belövést a házfalakon. Három hétig jártam az utcákat, minden lyukat lefényképeztem egy teherautó tetejéről, legalább ötezer kép készült. Ezekből egy sincs meg, esténként le kellett adni a filmet, amit aztán a saját laborjukban hívtak elő. A felvételek alapján állapították meg, hogy mennyi és milyen kaliberű lövedéket, mekkora hatásfokkal lőttek. Ők élelmiszerben fizettek, kaptam lisztet, cukrot, két vagy három sertésoldalt, abban az időben huszonnégy kibombázott rokonom élt a lakásunkban, huszonnégy embert etettem. Kaptam egy gimnasztyorkát, úgy néztem ki, mint a Vörös Hadsereg fényképésze, ami tetszett nekem, ahhoz képest, hogy három hónappal azelőtt sárga csillaggal jártam. Huszonhárom éves voltam, örültem, hogy túléltem azt a sötét időt, és újra embernek tekintenek.

Két egykori keretlegényt, akik hírhedten kegyetlenek voltak, a Népbíróság egy nap alatt halálra ítélt, és a párt az Oktogonon rendezte meg a kivégzést. Ezt is nekem kellett fotóznom, meg azt is, amikor egy nemzetközi vöröskeresztes orvosbizottság végigjárta a volt gettót: a jólöltözött urak nézegették a földön heverő, csupasz lábú, éhenhalt öreg zsidókat, akik ezrével feküdtek, szép sorban kiterítve, tele volt velük a Dob, a Dohány, a Síp utca.

Fotografáltam és kenyeret kerestem.

— A gépe a háború előttről maradt meg?

— Nem. Volt öt Rolleiflexem és három Super Ikontám, ezeket elrejtettem vidéken, ismerős parasztoknál. A háború után viszszakértem a gépeket, akkor azt mondták, hogy először a németek zabrálták ki őket, és amit meghagytak, azt a ruszkik vitték el, nem maradt meg semmi. Kaptam kölcsön egy barátomtól egy Rolleiflexet, avval kezdtem el fotózni.

— Mikor lett saját műterme?

— A Kálmán Fotót 1945. május másodikán nyitottuk ki. Drága anyám kiszúrt egy hirdetést az újságban, hogy az Anker palota legfelső emeletén van egy romos lakás, a helyreállító olcsón megveheti. Egy bankkölcsönből rendbehoztuk a három szobát és a mellékhelyiségeket, és berendeztünk egy műtermet. Én már Várkonyinál is nagyon sok színházi képet fotografáltam, magától értetődött, hogy megkerestem néhány színházi ismerősömet, és elmondtam, hogy most a saját műtermemben dolgozom, legyenek szívesek, adjanak nekem lehetőséget. Az első ember, akihez elmentem, Major Tamás volt. Sokszor fényképeztem őt Németh Antal idejében, most tárt karokkal várt, örült, hogy élve maradtam, hogy aktív vagyok, és azt mondta, hogy én leszek a Nemzeti Színház és a Nemzeti Kamara Színház fényképésze. Az első héten lefényképeztem Várkonyi Zoltánt, Gobbi Hildát, az összes színészt a próbákon, aztán kellettek portrék is, különböző célokra. A Major titkárnője felküldte a színészeket egy darab papírral, amire ráírtam a nevüket, és a hónap végén elküldtem a névsort, hogy kiket fényképeztem. Kezdettől fogva jól fizettek. Az áraim eleinte nem érték el az Angelóét, meg a Rozgonyiét, de egy-két év után, amikor már olyan jól ment, hogy egy hétre előre le volt kötve az időm, én is föl mertem emelni az árakat.

Mindenki megfordult a stúdióban. Ratkó Anna, Nógrádi Sándor, Orbán László, Kádár János is eljött fényképezkedni, megbeszéltük a találkozót, a titkosrendőrök egy órával előtte elállták a hatodik emeleti folyosót, figyelték, hogy a lakók, a háziaszszonyok közül senki se rántson elő kést.

Az én fotóimban az volt a pláne, hogy elölről, spotlight-tal világítottam, ami addig csak a filmfelvételeknél fordult elő. A spotlight erős, karakterisztikus árnyékot vetett, amit feloldottam egy soft lámpával; nem annyira, hogy az árnyék eltűnjön, hanem csak annyira, hogy háromdimenziós hatású legyen. Soha nem engedtem a hátsó fényeket előrecsúszni az orra, mert az hamis hatású lenne, a természetes világításnál nincs együtt hátsó és első fény, és én mindig a természetet próbáltam utánozni a világítással. Tehát az árnyékot feloldottam, és mert a film sokkal kontrasztosabb volt akkoriban, lágyítani kellett a fényárnyék ellentétet egy második lámpával, azután hátulról megvilágítottam a hajkoronát is — ha volt hajkorona. A portréfényképezésben mindig lehet új dolgokat kitalálni. Akkor a spotlight-tal való szembe világítás teljesen új megoldás volt, sokan nem is merték használni, pedig ha az ember jól egyenlítette ki a fő- és a mellékfényt, akkor nem voltak drámai árnyékok.

— Volt alkalmazottja?

— Ezért államosítottak. Az első alkalmazottam egy laboráns volt, aztán az első év végére a Kálmán Fotóban nyolcan, a második évben már húszan dolgoztak, volt köztük öt-hat inas is, akik hozzám jöttek tanulni. Pedig még mindig csak huszonöt éves voltam, a vevők azt kérdezték, amikor megláttak, hogy „Hát nem a Kálmán úr fogja csinálni a képet?” Azt hitték, hogy az apám volt a „híres” Kálmán fotográfus.

Húsz alkalmazottam volt, amikor a szocializmus elérte a fotósokat. Kitalálták, hogy a magánstúdió kapitalista, de ezeket a menő műtermeket nem kell rögtön becsukni, inkább adagolniuk kell nekünk a nyersanyagot. 1951 végén volt olyan hónap, amikor harminchat síkfilmet kaptam, és abban a hónapban legalább háromszázhatvan kellett volna. Tönkretettek minket, nem tudtunk dolgozni. Feleztem, később már negyedeltem a filmeket, hogy több felvételt tudjak egy filmre készíteni, de ez sem segített. Azután a vegyszert és a papírt korlátozták, úgyhogy Magyarországon az év végére sakk-mattolták a magánfényképezést. Már alig volt alkalmazottam, a színházak java állami vállalattal dolgoztatott, az érettségi tablókat is egyre inkább a szövetkezetekben készíttették.

1951. december 30-án följött hozzám két ember a FÉNYSZÖV-ből, és azt mondták, „Kálmán úr, nézzen körül, és lássa be, hogy magának mint maszeknak nincs jövője. Magának be kell lépnie a szövetkezetbe, ahol megbecsült tagja lesz a fényképész társadalomnak”. Nem mintha addig nem lettem volna. „És jobban tudja hasznosítani az alkotói képességét, ha ott a beosztottjai nem maga alatt, hanem maga mellett dolgoznak”. Ez süket duma volt, de december 31-én be kellett zárni a Kálmán Fotót. Örülhettem, hogy nem telepítenek ki. 1952. január 2-án elkezdtem dolgozni az Oktogonon, a szövetkezet 3. számú telepén mint helyettes telepvezető. A vezető egy öreg nő volt, aki soha nem fényképezett, de jól retusált. Az első napon csasztuskákkal fogadtak engem, a burzsuj, kapitalista, dekadens, formalista fényképészt, de nem tudták, hogy kivel van dolguk, hogy én is jól ismerem a magyar nyelvet, és ellencsasztuskát tettem a faliújságra, így szórakoztunk. Sötét korszak volt.

Három műszakban dolgoztunk: reggel héttől délután háromig, déltől este nyolcig és délután háromtól éjfélig, mert a szocialista szektorban majdnem huszonnégy órán keresztül kellett nyitva tartani, ugyanis a négyszáz pesti műteremből csináltak negyven FÉNYSZÖV-telepet, és óriási hiány volt fényképészekben.

— Nem tudott volna elhelyezkedni színházi lapnál?

— Engem az nem érdekelt. Kiutat akartam találni a tehetetlenségemből, így fordult az érdeklődésem a filmoperatőrség felé. Volt színházi kapcsolataim révén felvettek a főiskolára, a második évfolyamra, hiszen az elsőn a fotó volt a fő tantárgy, és azt akár én is taníthattam volna. Mint rendkívüli hallgatónak nem kellett vizsgáznom, de megígérték, hogy a harmadik évfolyamon már rendes hallgató leszek — nem lettem, Illés György eltanácsolt a szakmától, mondván, „sok a disznó, kevés a makk.”

— A Magyar Fotónál sem akart volna dolgozni?

— A Magyar Fotó nem vett volna föl, mert én portréfotós voltam. Mást is tudtam volna fényképezni, de Szegedi Emil, Horvát Tamás vagy Pelbárt Oszkár nem tartottak nagyra. Azért sem akartam volna bemenni a Magyar Fotóba, mert tudtam, hogy ott keresztre feszítik a kreatív szellemet, és Reismann Jánosék, Langer Kláráék, Sándor Zsuzsáék mondják meg, hogyan kell fotografálni, ők alakították a stílust, ők voltak az úgynevezett művészfotósok.

— Vadas Ernő is ott volt.

— Vadast kényszerítették, és ő amatőr volt, ezért fontos volt a számára, hogy megélhetett a fényképezésből, mert addig mérnökként dolgozott.

A kommunizmus minden alkalmat megragadott, hogy az akaratát véghezvigye. Volt olyan fényképész, akinek azt mondták, „Te annyira gyenge fotós vagy, hogy nem kell, hogy neked saját műtermed legyen”, és nem adtak neki nyersanyagot. „De ha bejössz a szövetkezetbe, ott meglesz a helyed, ott gondoskodunk rólad”. A szövetkezet állt háromszáz borzalmas, Helfgott bácsi-szerű fényképészből, és talán száz olyanból, akinek volt esztétikai érzéke. De azokat is szörnyen leértékelte a Sándor-Langer klikk, Angelóra is azt mondták, hogy formalista, a burzsujokat kiszolgáló, perverz alak.

Sztálin halála után valamivel jobb lett a helyzet a szövetkezetben, Veres Tamás és Skita Viktor barátaim lettek a vezetők. Hat hónap után telepvezető lettem, majd áttettek a volt Párisi Áruházzal szemben lévő, 10. telepre, ahol hirdetési és műszaki fényképeket készítettem, Csörgeő Tibor, volt amatőrfotós vezetésével.

— Voltak különbségek a FÉNYSZÖV-telepek között?

— Volt, mert ahol tizennyolc tehetségtelen ember dolgozott, ott a munka is olyanra sikerült, és valószínűleg a vevőkör sem kívánt attól jobbat. Az Oktogon téri számított az egyik legjobb telepnek, mert az egyik legforgalmasabb helyen volt, nagy volt a műterem, körülbelül huszonkét ember dolgozott három műszakban. Nekem például húsz-harminc felvételt kellett készítenem egy óra alatt, úgyhogy a fiatal korom ellenére úgy elfáradtam, hogy a műszak után lerogytam egy székre, kipihenni magam, hogy haza tudjak menni. Korábban azt mondták, hogy én, a volt kapitalista kizsákmányoltam az alkalmazottakat, de engem mint FÉNYSZÖV-alkalmazottat sokkal inkább kizsákmányoltak, mint ahogyan én valaha is megtehettem volna. Szerencsés születésű vagy, hogy ezeket a borzalmas éveket megspóroltad magadnak.

— De gondolom, akkoriban is voltak szerelmek, barátságok.

— Igen, az élet ment tovább, de mindenki kimerült volt. A bátyám például úgy elfáradt a hét végére, hogy éveken keresztül, szombat délután lefeküdt, és vasárnap délig aludt. Pedig szellemi munkát végzett. A szocialista rendszer úgy kizsákmányolta az egyént, hogy nem volt ideje másra gondolni, mint arra, hogyan is fogja a másnapot túlélni. Ideges korszak volt.

— Ezért ment el 56-ban?

— Arra gondoltam, ha most lelépek, akkor nem leszek kiszolgáltatva a politikai fordulatoknak, és magam irányíthatom a sorsomat.

A forradalom alatt otthon voltam, két kivétellel: egyszer bementem a szövetkezetbe a fizetésemért, és oda küldték a Képzőművészeti Alap csekkjét is, amit különböző sztárfotókért kaptam. A másik alkalom pedig akkor volt, amikor október 30-án az egyik tanulóm fölhívott, és mondta, hogy szerzett egy orosz teherautót és egy belépőt a Parlamentbe. Kérdezte, hogy volna-e kedvem bemenni a Parlamentbe, lefényképezni az új kormányt — jó anyag lesz majd a szövetkezet kirakatába. Ki gondolta volna, hogy pár nap múlva attól kell tartanom, nehogy lebukjak a határon e tucat negatív miatt, és hogy pár héttel később a Life veszi meg az anyagot?

Kádárt árulónak tekintettem, s a tény, hogy újra visszakerülünk a Szovjetunió csatlósai közé, nagyon elkeserített. November végén legépeltem egy hamis FÉNYSZÖV-igazolást, miszerint Sopronba megyek egy nemzetközi kiállítást zsűrizni, vonattal elmentem Győrig, onnan szekérrel és gyalog a határig. Nem féltem a jövőtől, és nem sajnáltam elhagyni ezt a szegény Magyarországot. Azt sajnáltam, hogy milyen kevés elismerést kaptam a munkámért.

A nagynénémnek még 54-ben sikerült kimennie Amerikába. Bécsből fölhívtam, és ő boldogan vállalta, hogy szponzorál. Hat héttel azután, hogy a pesti Parlamentben, illetve a Várban Malétert, Tildyt, Mindszenty bíborost fotóztam, a New York-i ENSZ palota előtti, szovjetellenes tüntetést fényképeztem. Vagy ötven-hatvan litván, ukrán és magyar asszony zsoltárokat énekelt, aztán egy színész elszavalta a Nemzeti dalt, de úgy, hogy a Múzeum lépcsőjén is megállta volna a helyét, és ezt már nem bírtam elviselni, hangosan zokogni kezdtem, mert ekkor döbbentem rá, hogy örökre otthagytam a szülőföldemet.

Negyvenhárom éve, hogy elmentem Magyarországról, de végig tartottam a kapcsolatot mindenkivel, segítve őket tanácscsal, beszélgetéssel, és gyakran pénzzel is. Nem cseréltem szívet, amikor hazát cseréltem. Az otthoni barátaim megmaradtak, és maradnak is ebben az életben.

— Hol kezdett el dolgozni?

— Chicagóban, egy Wesley Bowman nevű kommersz fotósnál két dolláros órabérért képeket mostam és szárítottam — óránként legalább négyszáz, 18x24-es papírképet, jéghideg vízben, a napi teljesítményem körülbelül háromezer kép volt, mert pihenőt nem tartottak, olyan lehettem, mint Chaplin a Modern Időkben. Két hét után bekopogtam Mr. Bowmanhoz, és kértem, hogy helyezzen át más munkakörbe. Az új fiókműtermében lettem felvételező asszisztens és laboráns. Megtudtam, hogy egy esküvőkre specializálódott fotós cég gyors és jó felvételezőket keres: 57 júniusában engem is felvettek a fényképészeik közé. Amikor nem esküvőztem, fotóztam a várost, a felhőkarcolókat, a parádékat, a bolhapiacot, roppant érdekes volt felfedezni Amerikát. Ezután egy mail order katalógusküldő cégnél dolgoztam műszaki felvételezőként, nagyon kreatív munka volt, és eléggé megbecsültek, szinte tiszteltek a szaktudásom és az európai intelligenciám miatt. Megvettem az első kocsimat. Egy léghűtéses álomautót, automata sebváltóval, rádióval, nyitható tetővel.

— Elég gyorsan beilleszkedett.

— Körülbelül hat hónappal az Amerikába érkezésem után találkoztam magyar fotósokkal, akik velem egy időben jöttek el, és beszélgettünk a tapasztalatainkról; kiderült, hogy hozzájuk képest én igazán a csúcsra jutottam, kellemes állásom, jó fizetésem volt. Mégis, arra gondoltam: hat hónapja itt vagyok, most már szeretnék egy megbízást kapni a Life-tól. Írtam egy levelet Henry Luce-nak, a lap tulajdonosának, hogy ki vagyok és mit tudok. Luce egy expressz válaszban arra kért, mutassam meg a portfoliómat Roy Rowannek, a chicagói iroda vezetőjének — minél hamarabb. Rowan azt mondta, elég fotósuk van, de ha akarok szabadúszóként dolgozni, lesz rá lehetőségem: csak ki kell találnom valami jó témát, és ha New Yorkban rábólintanak, meg lehet csinálni a riportot, azután csak arra kell várni, hogy egy tizenkét tagú zsűri eldöntse, mit és mikor közölnek belőle. Egy héttel később hat riport tervét adtam át Rowannek, amiből egyet el is fogadtak: Hungarians a year after; azaz A magyarok egy évvel Amerikába érkezésük után. Nekem kellett az Egyesült Államokban szétszóródott menekülteket telefonon megkeresnem, azután röviden leírnom, hogy miből is állna a story. Hat hétig tartott a munka, az esküvői cégnél hanyatt estek, amikor megtudták, hogy a rabszolgájuk a Life-nak dolgozik. Ilyen keményen még a munkatáborban sem dolgoztam, nyolc fontot fogytam, hetekig fájt a nyakam a kamerák súlyától. A képeket soha sem közölték; bár bekerült az első három, megjelenésre esélyes riport közé, a New York-i szerkesztők végül a magyar menekültek története helyett az orosz forradalom negyvenedik évfordulójának anyagát szavazták az első helyre.

1958-ban rádöbbentem, hogy nem akarok életem végéig katalógusokat fotózni, és felmondtam. Újra szabad ember lettem.

A FÉNYSZÖV-beli ismerőseim megírták, hogy a New York-i Life székházban kiállítást rendeznek a Magyarországról eljött fotósok képeiből, én is elküldtem a Parlamentben készült sorozatot.

— Kik állítottak ki?

— A két régi kollégámon, Veres Tamáson és Skita Viktoron kívül Hollenzer Béla, Hirsch Tibor, Ardai Tibor, Szipál Márton, Jónás Pál; tizennyolcan voltunk, nem akarnám mindannyiuk nevét felsorolni. A legtöbben már nem élnek, mások nyugdíjba mentek. Veres Tomi portréfotós New Yorkban, Szipál Marci pár éve hazaköltözött.

A kiállításon Veres és Skita rábeszéltek, hogy hagyjam ott Chicagót, New York a fotózás Mekkája, dolgozzunk közösen. Egy korábban kijött fotósnak, Halmi Róbertnek volt egy stúdiója az Ötvanhatodik utcában; jó fotós volt, akkoriban Hollywoodban dolgozott. Kihozatta az apját is: Halmi Bélát, aki a régi garnitúrából származott, és akivel a szövetkezetben munkatársak voltunk. New Yorkban ő volt a stróman, kibicelt, vicceket mesélt, dolgozni nem nagyon láttam.

Hülyére dolgoztam magam, de csak heti száz dollárt kerestem. Ezért nem volt érdemes New Yorkba jönnöm. Az egyesülés békésen felbomlott. Hamar találtam állást egy New Jersey-i német fényképész stúdiójában, tetszett a poroszos fegyelme a sok lazsálás után, de végig asszisztens maradtam. Egy idő után ismét olvasgatni kezdtem az álláshirdetéseket, meg is akadt a szemem az egyiken, és 59 november végén, egy hideg, ködös szombaton Bostonba repültem. Egy új reklámstúdió, a Fayfoto felvételezője lettem. Sokaknak úgy tűnt, hogy nem bírom a New York-i tempót, és elmenekülök. Bevallottam magamnak, hogy ebben van valami.

— Bostonban lazábban dolgozott?

— Három évig nem mentem szabadságra. Szorgalmasan dolgoztam, és 66 nyarán úgy döntöttem, hogy százhuszonhatezer dollárért megveszem a stúdiót az épülettel, a felszereléssel és a nyolc alkalmazottat is átveszem. Rengeteg megbízásunk volt, ezért felvettem két ügynököt és pár tanulót, hogy gyorsabban menjen a munka. Közben letettem az állampolgársági esküt, megkaptam az amerikai útlevelet, szabadon utazhattam, kivéve a szocialista országokat, az otthoniakkal továbbra is nehezen tarthattam a kapcsolatot, a telefont lehallgatták, a leveleket cenzúrázták. Elutaztam Európába, a konspiráció az volt, hogy a bátyám gyógykezelés ürügyén Ausztriába hozza anyámat. Anyám keze láthatóbban reszketett, mint korábban, a feje is, sokat öregedett a hat év alatt, amíg nem láttam. Megtudtam, hogy amíg én megelégedetten élek Amerikában, otthon a bátyám napi küzdelmet vív a szocialista torzulással, mégis otthon maradnak, ötvenévesen már nem akar új életet kezdeni.

A stúdióban elkezdtünk portrézni, külön műtermet állítottunk fel az egyik teremben. Érdekes, új stílusú fotókat készítettünk, sok pénzért — ez volt az álmom, ezért jöttem Amerikába. A hetvenes években ezerötszáz dollár volt a napidíjam. Soha egy unalmas perc, sok elismerés, kalandos feladat, a stúdió legénysége egyetemet végzett emberekből állt.

— Ma is dolgozik?

— Nem, mindez a múlté, 1983-ban becsuktam a stúdiót. Nem okozott fájdalmat, mert jó időben tettem. A cégek, amik huszonöt éven át velem dolgoztattak, lassanként leépültek, bezártak vagy otthagyták Bostont. Rájöttem, hogy a reklámfotózás a fiatal emberek szakmája, én hatvankét évesen kiöregedtem belőle. Attól kezdve azzal a céllal fényképeztem, hogy művészi képeket alkossak. Azelőtt soha nem volt időm megállni, de most igen.

Megismerkedtem a digitális fényképezéssel is. A számítógép megváltoztatta a fotográfiát. Nincs vegyszerkeverés, nincs sötétkamra, az új idők fotósa gombokat nyomogat majd, s tetszése szerint alkotja a képeit. Ez nagy alkotó szabadság — ha a gép nem mechanikus, hanem alkotó kezében van. Haladni kell a korral, és én boldogan tapasztalom, hogy képes vagyok megérteni ezt a forradalmi kort.

Albumokat készítettem, tizennyolc múzeumban őrzik a képeimet — ki hitte volna ezt annak idején, az Anker közben? Eljutottam Dél-Amerikába, Kambodzsába, Japánba, Kínába, Izraelbe. És a kamerám velem utazik.

Bacskai Sándor