AZ ESCHER KÁROLY ALKOTÓCSOPORT BEMUTATKOZÁSA

Az 1945 után eszmélt generációk számára az elmúlt tíz év nagy változásainak egyik legmegrázóbb tapasztalata az volt, milyen hirtelenül és megfoghatatlanul semmivé válik az a létezési forma (is), amelyikben születtek és addig éltek.

A formát ezúttal mint a létezés keretét, civilizációs jelenségek összességét, hangulatát értem, ami, persze nem független a belső folyamatoktól. A hirtelenül eltűnt, és hamarosan elfelejtett addigi mindennapos apróságoknak (is) nagy, sőt döntő jelentőségük lehet egy kor alapos és mélyreható megértésében. Ha úgy múlik el valami, hogy bizonyos (történeti) távolságról még rá sem pillanthattunk, meg nem mondható róla, hogy fontos volt-e vagy sem.

Látszólag hihetetlenül nagy az archív anyag, amiből érteni, érezni lehetne, mondjuk, a közelmúltat. De a sok nem elég. Nagyon leegyszerűsítve: a sok információ önmagában semmit nem ér, ha a lényeges, a szignifikáns, a meghatározó, az élményszerűen átélhető — ami a maga korában talán jelentéktelen banalitásnak látszott — nem világlik ki belőle. Akkor az a bizonyos utókor nem tud és nem akar eligazodni benne. Megismerés helyett megelégszik nyegle pótlékokkal, felszínes poénkodással, sematizmussal, amiből manapság van elég. A kezdődő tizenkilencedik század Nyugat-Európájának nagy társadalmi változásairól kvantitatíve a mostaninál kevesebb információnk van, de levehetjük a polcról példának okáért Balzacot, és ott van benne a lényeg. Egy mai példa: a jelenkor létezését megörökíteni köteles muzeológus divatlapok, divatfotók, internetes adatok millióiból sem rekonstruálhatja a valódi közép-európai viseleteket, életmódot, kultúrát, ha nem törekszik megszerezni az „otthonka” nevű, jelképértékű ruhadarab képét, mielőtt még végképp a semmibe veszne a közelmúlt ezer más életbevágóan fontos dokumentumával együtt. Olyanokkal, amelyek túlmutatnak önmagukon, amelyekbe belesűrűsödött az idő. Ha nem volnának a fotóriporterek, elveszne az otthonka képe is, meg sok más pótolhatatlan „élmény-adat”. A jó fotóriporterekre, nem túlzás, hazánkban is jó ideje balzaci feladat hárul.

1999. augusztus 9-31. között a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében, a Közelmúlt című tárlaton ezek a fotóriporterek valamit megmutattak abból, amit végeztek. Vagy inkább csak sejtetni engedték, hogy kincseik vannak. A kiállítás formája: mindenkitől öt-hat kép mindenfajta tematikus szervező elv nélkül — művészeti kiállításként szinte értékelhetetlen. Ha értékmentésre szóló felhívásnak és figyelmeztetésnek fogom föl — túlbecsülhetetlen tett.

Kik a kiállítók? Az 1998-ban alakult Escher Károly Alkotócsoport csapata. Olyan fotóriporterek és dokumentaristák, akik egyaránt tagjai a Magyar Fotóriporterek Társaságának és a Magyar Fotóművészek Szövetségének is. Olyan névadót választottak Escher Károly személyében, aki vérbeli riporter volt, „képpel író újságíró”, akinek a fényképei egyaránt hitelesen és hatásosan éltek meg a napilap oldalain, vagy a kiállító termek falain, a történelmi monográfiákban hiánypótló dokumentumként és a művészeti albumokban autentikus műalkotás formájában is. Ha a csoport a legjobb magyar fotóriporteri hagyományokat akarja követni — ahogyan az igényes katalógus előszavában Markovics Ferenc, az Escher Károly alkotócsoport vezetője fogalmazott —, akkor azt a nagy bravúrt kell megcélozniuk, ami Eschernek sikerült a fotóival. Frissesség, aktualitás és maradandóság egyszerre. Dokumentum és művészet egyenrangúan.

Ha nincs a tegnapi újságnál unalmasabb, hogyan lehet érdekes egy tegnap előtti sajtókép ma? Mitől támadnak fel tetszhalálukból bizonyos fotók, és miért legyintünk arra, ami olyan érdekesnek látszott a közelmúltban? Mennyi szerepe van a témának, mennyi a megformálásnak, mennyi az exkluzivitásnak? Mennyi benne a fényképező ember személyiségének kisugárzása, ha van neki ilyen? Zavarba ejtően bonyolult és összetett elméleti kérdések tucatjai tolulnak fel a közelmúlt sajtóképei okán. A sajtókép esetében a fotó alapkérdései, ellentmondásai: narratív tartalma, pillanatszerűsége és örökkévalósága, esetleg művészetté nemesedése, élesen vetődnek fel. Ha csak kérdezni és elgondolkozni késztetne minket ez a fényképanyag, már akkor is nagy szolgálatot tenne, de ennél többet kapunk a kiállítástól.

A nagy kérdések és ellentmondások mellett a kisebbeken is elgondolkodtat. Hátha a kisebből, a részből kerekedik ki — majd egyszer — a teljesebb egész. Szembesülünk, többek között, azzal a néha figyelmen kívül hagyott ténnyel, hogy a sajtókép a műfajok és stílusok széles skáláját jelenti. A sajtófotó e tekintetben is igazi fotográfiai, fotótörténeti kincsesbánya. A harminckét kiállító egyike sem kezdő. A legfiatalabb, az 1959-ben született Szabó Barnabás számos pályázat nyertese, tekintélyes díjak birtokosa, a legidősebb, az 1914-ben született Bojár Sándor pedig a magyar fotóriportázs élő legendája. Mellettük a közbülső évtizedek szülöttei, mindegyikük komoly életművel a háta mögött, sokan sokféle műfajban és stílusban, néhányan bizonyos területekre visszahúzódva dolgoztak. Némelyek munkásságában voltak meghatározó vonulatok, nagy szerelmek, kitüntetett témák, bár a mostani tárlaton nem biztos, hogy abból mutattak valamit amiért, amikért a legjobban tisztelik őket. Ez inkább csalódást okozott, semmint kellemes meglepetést. Ez a tárlat nem rajzolta át az egyes alkotókról ismert képet, nem tett igazságot olyanoknál, akik esetleg igazságtalanul egyoldalúnak érzik a megítélésüket, sőt némelyeknél a jártasabb látogató joggal fájlalhatta, hogy fölöttébb keveset, vagy kevéssé hatásosat adtak egyébként sokkal értékesebb életművükből. Ám a sajtókép sokfélesége, műfaji gazdagsága ebben az esetlegesnek látszó képanyagban is kézzelfogható volt. Sajtókép lehet a lírai tájfotó (Kabáczy Szilárd), a lírai zsáner (Hemző Károly) és a művészi-szolgáltatói városalbum-fotó (Szabóky Zsolt), a színházi- és tánckép (Koncz Zsuzsa, Keleti Éva, Eifert János), az autonóm riport (Benkő Imre, Kiss-Kuntler Árpád, Fejér Gábor vagy Friedmann Endre), a groteszk zsáner (Habik Csaba, Bánkuti András), az esszé (Féner Tamás vagy Markovics Ferenc), a hírkép (Ács Irén, Balogh P. László, Rédei Ferenc vagy Molnár Edit), vagy a közkedvelt, nagyon sokak által művelt portré (Szebeni Andrástól Nádor Ilonán át Pető Zsuzsáig sorolhatnánk a neveket), hogy csak néhányat ragadjunk ki a sokféleségből.

Ha a műfajokból akarjuk megérteni, mitől marad érvényes és élő az egyik fotó, és mitől lesz avíttá, érdektelenné a másik, akkor nem jutunk közelebb a helyes válaszhoz. A pillanatértékűnek gondolt hírkép túlélheti a művészetre kacsingató (híres ember-) portrét, és nemcsak a téma fontosságának okán. Az ún. történelmi pillanatoknak, persze, nagyobb az esélyük az örökkévalóságra: átvágják a vasfüggönyt 1989-ben (Rédei Ferenc képén), újratemetik Horthyt Kenderesen (Szabó Barnabás sorozata), Szálasi bilincsben (Bojár Sándor felvételén), történelmi helyszínek utóélete (Chochol Károly képpárai), ám a nagy pillanatot is többen fotózhatják, mégis csak némelyik fénykép vésődik az emlékezetünkbe. Van oka, hogy miért. Érdekes példája az ugyanazt, ugyanott, mégis kicsit másként esetének, a Közelmúlt című tárlat talán egyetlen rendezési ötlete: Rédei Ferenc és Szalay Zoltán 1986-ban a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének ülésén készült hírképeinek egymásra felelgetése, egymás mellettisége.

A különös, bizarr, érdekes, mítikus témák — amelyeket a sajtó joggal részesít előnyben —; a bűn (Urbán Tamás), a művészet (Kaiser Ottó, Schwanner Endre vagy Pólya Zoltán), a kisebbségek, zártabb csoportok világa (Révész Tamás, Féner Tamás, Markovics Ferenc) talán szintén könnyebben megérthető okokból vonzzák magukhoz a kortársi és jövőbeli érdeklődőt. A nagy és/vagy rejtett pillanatokat közvetlenül csak kevesen élhetik át, a nagy embert közelről csak kevesen nézhetik meg. A riporter helyettünk van ott, a kollektív kíváncsiságunkat képviseli. E fotóknál a hatás, érték, maradandóság valamilyen részben magából a témából táplálkozik. Szó sincs arról, hogy a hozzátett „szakmai többlet” nem számítana, de tény, hogy vannak hálás témák. Könnyebben sikerre vihetők. Néha még keresni sem nagyon kell ezeket. Ott kell lenni. Idővel azonban már csak maga a fénykép marad, a néző nem méricskéli a hatás összetevőit, és egy egyszerű puszi egyszerű fényképe, lehet az évszázad csókja, ha Gagarin kapta Lollobrigidától (Molnár Edit); egy épületbontás képe fájdalmas mementóvá válhat, ha történetesen a Nemzeti Színházról szól (Szalay Zoltán). A különlegességet, a perifériát, az egyszerre taszítót és vonzót is nagyon sokféleképpen lehet megmutatni. Akit borzalmas betegsége az értelmes emberi élet lehetőségeinek minimumából is alig enged részesedni — bénán, teljesen másokra utalva él, ahogyan a vastüdős Szabó László —, de attól válik a fényképész modelljévé, hogy roppant szűk lehetőségeit kitágítva alkotó lénnyé lesz (használható kezek híján a szájával festi saját magát, a maga sorsát), az olyan gazdag, és sokrétűen értelmezhető fotóművészi megközelítés, ami megerősít bennünket abban a hitben, hogy a fényképezésben értelmetlen tabukat állítani (Markovics Ferenc). Nincsenek morálisan tiltott témák. A fotótól semmi nem idegen, ami emberi.

A legrejtélyesebb dolog a banális, jelentéktelennek látszó hétköznapi pillanatok diadalmas túlélése. Szilveszterezés a lépcsőházban (Nádor Ilona), peepshow Kisújszálláson (Szabó Barnabás), egy ingázó ebédel a pesti utcán (Korniss Péter), hogy csak néhányat említsünk az imponálóan gazdag sorból. Miért éppen ezek, miért éppen így érdekesek?

A választ talán Cartier-Bresson adta meg, amikor arról a bizonyos döntő pillanatról beszélt. Arról, amit a fényképésznek meg kell látnia, fel kell találnia és örökérvényűen hiteles képpé kell transzformálnia. Ez a pillanat nemcsak a közös sorsunk, de az alkotó egyén szempontjából is döntő mozzanat. Minden abban az életszeletben sűrűsödik össze: társadalmi és művészi igazság, abban találja meg az eszköz, a médium a maga adekvát szerepét, annyira eggyé válik a használójával, hogy el is felejtkezünk róla. A mit és a hogyan elválaszthatatlanul, rangsorolhatatlanul eggyé válik a jó képben, a pillanatnyi aktualitást túlélőben. Dokumentum és művészet szétválaszthatatlanul. Emiatt nehéz — látszólag — a maga akár banális pillanatait kereső, valóságot kutató fényképező alkotói mivoltának megragadása. Rónai Dénes már adott választ erre is, amikor arról írt, hogy a fényképész alkotói-művészi munkájának egyik része már azelőtt elvégeztetett, mielőtt a gépét felemelte volna. Tegyük hozzá, bizonyos fényképészeké: a riportereké, a dokumentaristáké mindenképpen. Kutatott, kiválasztott, kiemelt valamit, mert emblematikusnak érezte, meglátta, hogy abban az életszeletben sűrűsödött össze a korszak igazsága. Aztán már „csak” hibátlanul és hatásosan le kellett fényképeznie.

A bonyolult és sokrétű folyamatok tettenérése a pillanatokban, a nagy tanulságok élményszerű, ismerősnek ható, átélhető balzaci tömörítése a jó kép, a maradandó dokumentum, a tegnapi újságkép túlélésének egyik titka. Legyen a témája bármi. Vagy bárki: nagyhatalmú pártelnök a parlamentben (Bojár Sándor) vagy Szabó Jánosné csengeri nyugdíjas otthon, az asztala mellett (Ács Irén).

Jó tudni, hogy mennyi jó képünk van! Csak néhány kiragadott példa a tárlat kínálta választékból: Bánkuti András Alkonyára, Keleti Éva Eksztázisára, Szalay Zoltán vonatablakos ingázó portréjára, Benkő Imre fölbecsülhetetlen értékű ózdi freskójára, Koncz Zsuzsa koldusára már nem jelent veszélyt a gyorsuló idő és a változó világ.