Mondják, ötvenhatban megmozdult a világ Magyarországért, kissé nehézkesen, de megmoccant, fölállt a karosszékből, aztán vissza is huppant, és hagyta, hogy lekerüljünk a világszervezet napirendjéről; de legalább megmozdult, érezhetőbben, mint hatvannyolcban, hetvenben vagy nyolcvanegyben tette.

Lehet, ötvenhatban szokatlan volt még ez a dolog, olyan újszerű, beinteni az oroszoknak, erre már a világnak is mozdulnia kellett, néhány hétig itt történtek a dolgok, ide jött meghalni a francia-olasz fotós, rólunk írt verset a dán és a hindu költő, nekünk pakolt dobozba kávét és tejport az angol háziasszony.

Ata Kandó Budapesten született, de akkoriban Hollandiában élt, tehát a világhoz is tartozott, és magyar is volt. Kitalálta, hogy csinál egy fotóalbumot a menekülőkről, így szerez pénzt, így segíti, akikkel egy nyelvet beszél. Az album még ötvenhat karácsonyára megszületett, és Ata Kandó képei itt is, ott is felbukkantak a világban.

„Valószínűleg többet mondtak el a forradalomról, mint akár könyvek sokasága”, írja róluk Göncz Árpád az 1956-os Intézet és az Interart Stúdió kiadásának előszavában.

Azt hiszem, ez a könyv nem a forradalom könyve, szereplői nem a reformkommunisták, nem az antibolsevisták, a harcosok, vagy a pesti srácok, akik hamarabb öleltek dobtárast, mint lányt. Ez a menekültek könyve, a bizonytalanoké, az órák alatt hontalanná letteké, akik a már nem és a még nem lassú, törődött állapotában hetekig, hónapokig, évekig várnak arra, hogy jöjjön már a meghívó levél, és valahol befogadják őket; akiknek a pesti lakás, a családi ház, az albérlet, a munkásszálló után ölnyi szalma jut a földön, a csajkában leves, néhány biztató szó, a világ éppen segíteni akar.

És Ata Kandó könyve leginkább a gyermekeké, a nagyszeműeké, a libát kergetőké, az anyatesthez odabújóké, a fölnevetőké és pityergőké, akik, néha úgy tűnik, többet értenek ebből a zűrzavarból, mint a nagyok.

(Bacskai)