A FOTÓZSURNALISZTA: INGE MORATH

A bécsi Kunsthalle nagy nyári fotókiállítását az osztrák születésű Inge Morath munkásságának szentelte. A világhírű fotográfus Grazban született, Berlinben és Bukarestben tanult romanisztikát, 23 évesen települt az USA-ba, ahol Ernst Haas fotóművésznél dolgozott. 49-től a Magnumnál írt szövegeket a képekhez. 1951-ben Londonba költözött és Simon Guttmannál kapott fotográfus kiképzést. 53-ban lett a Magnum tagja, éveken át utazott együtt Henri Cartier-Bressonnal, előbb mint témakutató, később mint önálló szerző. Képei a Life, a Paris Match, a Vogue, a Saturday Post és az Evening Post oldalain jöttek.

1954-ben Robert Capa Spanyolországba küldte, hogy a Holiday Magazine számára készülő sorozatához — A világ asszonyai —Morath készítsen képeket. Ezzel futott be. Európán kívül Iránban a sah és a nyomor fotográfusa volt, New Yorkban a várost és lakóinak szokásait fényképezte. A mostani kiállításon külön fejezetet képez a Saul Steinbergnél fotózott sorozat: az álarcos parti személyiségei rendes vagy néha orrukon csiptetőszerűen hordott kisebb maszkkal mintegy megkettőzik saját arcukat, egyszerre önmaguk és saját karikatúrájuk, de e feszültség rögzítésekor Morath modelljei is. (Az ötlet talán még a Cartier-Bressonnal a pamplonai farsangon készült maszk-fotókból jöhetett). Az egyik nevezetesség, Arthur Miller, 1962-től Inge Morath férje. A kiállításon szerepel Cartier-Bresson Morathról készült portréja is, ez az asszony egyszerre természetes szépség és intellektuális idol. Akinek van tekintélye a Miller és a Magnum kameráinak holdudvarába bűvölt filmsztárok előtt is. Rendkívül testközeli képeket csinált Marilyn Monroe-ról, Clark Gable-ről, John Hustonról vagy Montgomery Cliftről. De a New York-i állatokat is elbűvölte: például a taxiból a Times Square-en rámosolygó, állandó lakhellyel a dél-amerikai Andokban rendelkező fehér lámáról készült világhírűvé lett képe most a tárlat plakátján hódít. Inge Morath egyszerre tudta követni mindkét vektort, amerre a nagy magazinok szerkesztői és előfizetői rácsodálkozni szerettek: a bizarr világot „fent” és az egzotikus (spanyol, mexikói, szovjet-orosz, palesztin vagy kínai) nyomort. 1965-ben kapott amerikai állampolgárságot, 1991-ben és 97-ben magas osztrák állami kitüntetéseket. És 99-ben ő ad remek kiállítást a Kunsthalle közönségének.

Számomra az „emberek a díványon” sorozata a „leg”. Talán Freud díványa a kulcs, de Cartier-Bresson, Jean Cocteau, Jayne Mansfield, Faye Dunaway vagy Rosanna Schiaffino maszkja is lehull kamerája előtt. Némelyik beállítás, némelyik riport, a „döntő pillanat”, amit Morath a mesterétől, Cartier-Bressontól jól megtanult megérezni. Morath saját magát fotózsurnalisztának tartja, abban az értelemben, ahogyan Cartier-Bresson azt Robert Capától idézi: Amikor 1948-ban a New York-i Modern Művészetek Múzeumában először állítottam ki, Capa figyelmeztetett: „Figyelj, melyik kategóriába leszel besorolva. Ha szürrealistaként ismernek el (a szürrealizmus számomra életszemlélet, ami talán a legerősebb benyomást tette rám, ha nem is a festészetével), akkor csak néhány évente lesz egy-egy kiállításod, és a munkáid mint precíz privát dolgok lesznek nyilvántartva. Csináld tovább azt, amit tudsz mint sajtófotós: ez ül neked, ahogy a világ megy a maga útján, és te azzal eszköztelenül tudsz kapcsolatot tartani.”

Morath jól odafigyelt, és mestere nyomdokain az 50-es, 60-as években maga is ezt az utat járta, ez „ült” neki is, mert a televíziózás még alárendelt szerepet játszott. De talán tudott még valamit, amit a többi Magnum-fotós kevésbé: írni. A Magnumbam volt egy pecsét, azt ütötték rá a képek hátoldalára: „Csak a mellékelt szöveggel együtt reprodukálható.” Azaz tudták, hogy a riportkép manipulálható, hogy milyen fontos a szöveg. Az tudja maradéktalanul közvetíteni a „helyet” és az „időt”. Inge Morath Hérakleitosz híres maximáját a folyóról és a világ változó karakteréről így módosította: „Két fotó, készüljön bár ugyanakkor és ugyanott, soha nem lehet ugyanaz.” Vagyis egy expozíciónyival későbbi pillanat már viszonylagos, nem is beszélve a kép nézőinek évek, évtizedek múlva alaposan eltérő lehetséges aspektusairól.

A nyelvészeti képzés alapján-e, vagy sem, Inge Morath számos kiállításán túl vagy száz könyvet is publikált, egy részük több mint album, mert szöveg és kép elválaszthatatlan egységet alkot. Arthur Millerrel Amerikáról, Oroszországról, Kínáról, Bécsről, Boris Pasternakkal, Michel Butorral és Harold Rosenberggel, Andrej Voznyeszenszkijjel verseik világáról együtt írtak és válogattak kötetet, de egyebek mellett a New York-i Off színházról vagy Yul Brinnerről saját szöveggel is kiadta képeit. Fotósnál mindig elsődleges lenne a kép? Inge Morath válasza: „A gép ellenére a személyes látás a valódi kiindulás. Az eredmény alkímia; származásból, érzésből, tradícióból és ezek tagadásából: szenzibilitás és voyeurizmus.”

Szegő György