TÖRTÉNETI FÉNYKÉPEK SZÁMÍTÓGÉPES FELDOLGOZÁSA

„A Történelem … konkrét receptek szerint előállított emlékezet, tisztán intellektuális irányzat, amely megszünteti a mitikus Időt; a Fotográfia pedig megbízható, de múlékony tanúbizonyság; így aztán ma minden arra a tehetetlenségre készíti elő az emberi fajt, hogy hamarosan képtelen lesz felfogni érzelmileg vagy szimbolikusan a durée-t, a folyamatot.”1

A fénykép életünk hétköznapi tárgya. Különféle megjelenési formáival nap mint nap találkozunk, mert privát életünk természetes velejárója – utazásaink, ünnep- és hétköznapjaink megszokott darabja –, emellett kiadványokban, plakátokon, illetve a tudományos élet területein is megtalálható.

Élete során szinte mindenki gyűjti a fotográfiát, persze gyakran eltérő indíttatással. A családi albumok általában a felmenőkről és az utódokról, a fontosabb eseményekről őriznek felvételeket; ezek többsége a család magánéletének része, a kép tárgya, tartalma leginkább a család tagjai számára jelent értéket.

A fotótechnika fejlődése, a nagyipari, tömeges fényképezés milliónyi (milliárdnyi?) áradata tömegcikké változtatta a valamikor igencsak megbecsült, egyedi, ritka fotográfiát. Tömegcikk jellege jól érezhető a minőség romlásán. A laboráló cégek „darab-darab” szemlélete elől a mindennapos megrendelő nehezen tud kitérni. A fényképezőgépek és a nagyító automaták szokványos beállításai, az előhívás erőltetetten felgyorsított ideje, a képkivágat standardizálása a tömegigényeket igyekszik kielégíteni.

A fotográfia mint történeti emlék, mint forrás

A történelemtudomány számára történeti emlék minden írott, tárgyi, valamint hang- és képanyag, amit az előző korok ránkhagytak. Amikor az emlékek sokaságából kiemeljük – azaz a muzeológus, gyűjteménykezelő, könyvtáros begyűjti és meghatározza – a fényképet, róla is úgy beszélhetünk, mint történeti forrásról.

A történetírás hosszú ideig leginkább a fotó illusztrációs lehetőségét használta ki. A modern történetírás számára viszont egyre jelentősebb kutatási területté váltak a fotográfia egyéb tulajdonságai is. Dokumentatív, bizonyító jelentőségű a fénykép, hisz (általában) lefényképezni azt lehet, ami a valóságban is létezik: így a megírt történelem és a privát, megélt történelem együttes vizsgálatára is alkalmas.

Egyes felfogások szerint a fénykép a pillanat, a valóság megragadása, s mint ilyen, dokumentatív. Mások azt vallják, hogy keletkezésének pillanatában örökre elszakad tárgyától, megörökített témájától, s önálló életet élve, sajátos keveréket képez, amely magába foglalja a felvétel tárgyát, a fotográfus látását, gondolatait. Ugyanakkor, mint kiterjedéssel bíró tárgynak, van anyaga, mérete, színe, „adjusztálása” — ennyiben a muzeológia kutatási területe.

A „… fényképésznek hatalma van a képek nézői fölött, ő programozza a magatartásukat; és az apparátusnak hatalma van a fényképész fölött, mert ez programozza a gesztusait... az apparátusok black boxok, amelyek az emberi gondolkodást mint szimbólumokkal való kombinációs játékot szimulálják, tudományos black boxok, amelyek »gondolkodást« játszanak.” 2

A fotógyűjteményekről

Gyűjtemények, gyűjteménykezelők. Ahány köz- vagy magángyűjtemény foglalkozik fényképek gyűjtésével, szinte annyi gyűjtési elvvel találkozhatunk. Természetes és érthető, hogy a különböző szakmúzeumok szerzeményezési elve tartalmilag a szak jellege szerinti témára koncentrál: például az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Fotótára leginkább az olyan fényképeket gyűjti, amely témájánál fogva a neveléstörténet számára dokumentatív értékkel bír, illetve mint műtárgy a pedagógiai muzeológia gyűjtőkörébe tartozik. A történeti szakgyűjtemények témára koncentráló tartalmi szempontjai mellett felfedezhetők más fotótipológiai megközelítések is.

Természetesen vegytiszta, csak egy szempontú gyűjtési elvvel a legritkábban találkozhatunk a hazai gyűjteményekben. Épp ezért érdemes fotótipológiai megközelítéseinket gyűjtőköri leírásunkban megfogalmaznunk, ezáltal tudatosítható stratégiánk a gyűjtés, a vásárlás, a feldolgozás, a rendszerezés, a raktározási rend, az állomány védelme érdekében.

Gyűjtés, vásárlás

Megfontolt vásárlási szemlélet kialakítása szükséges, erre intenek anyagi lehetőségeink is. A muzeológusnak, a gyűjteménykezelőnek legjobb tudása alapján, s természetesen felelősséggel kell döntenie: megvegye, vagy ne vegye meg a kép(-ek)et? Ismernie kell gyűjteményét, tudnia, éreznie kell, hogy a fotó mennyire egyedi vagy tipikus; meghatározható-e, ki, mikor, milyen eljárással készítette; megnevezhetőek-e a rajta lévő személyek, tárgyak, események; milyen az állapota, és ha szükséges, restaurálható-e a fénykép.

Rendszerezés, feldolgozás

A múzeumi törvény és a miniszteri rendeletek pontosan előírják a múzeumi nyilvántartás menetét. Az érdemi muzeológiai leírások után rengeteg, időigényes papírmunka, a formai adatok, a leírókartonok, mutatókartonok, leltárkönyvek rubrikáinak többszöri, ismételt kitöltése következik. Ezekre valóban szükség van, de a folyamat egyszerűsíthető lenne. A gyűjteményben való eligazodás legtöbb esetben csupán a gyűjteménykezelő, a muzeológus emlékezetén múlik.

A hagyományos mutatókarton-rendszer több évtizedes használata során jól látszott, hogy a hatékony, több szempontú keresés, csoportosítás szinte reménytelen, de még az egy szempontú tájékozódás is körülményes. A használhatóság, a ráfordított idő és munka csökkentése a gépi nyilvántartás és feldolgozás bevezetésével oldható meg.

A számítógép mint az információ tárolás, rendezés és lekérdezés eszköze már régóta alkalmas az ilyen jellegű problémák megoldására. Az utóbbi években a humán területeken is megjelentek a különböző PC-s adatbázis-kezelő programok, és a számítógépek és perifériák az árak zuhanásával a múzeumokhoz hasonló, kispénzű intézmények számára is elérhetővé váltak. Több gyűjtemény is rendszerbeállított adatbázis-kezelő programot a fényképek szöveges számítógépes feldolgozására. Ezek a rendszerek a már említett, adminisztrációs előnyük mellett az információ elérését is felgyorsítják, sőt az új összefüggések felismerését is megkönnyítik. Nem beszélve az állományvédelemről: nem kell folyton feltúrnunk a raktárat, hiszen olyan lekérdezési listákat kaphatunk, amelyek segítségével gyorsabban elővehetjük a keresett képeket a raktár mélyéből.

Találhatunk olyan fotógyűjteményt is, ahol a rendszeres kutatónapon a fényképeket közvetlenül a kutatók kezébe adják, sőt a dobozokban, tematikusan elhelyezett fényképek között, szabad kézzel keresgélhet a vendégkutató (jobb esetben a kutatót megkérik, hogy húzzon a kezére cérnakesztyűt). Ahány kéz, annyi szabadfelületi érintés, annyi mozgatás, átpakolás. Persze mondhatnánk, ez nem csupán a szakmai rövidlátás, hanem az anyagiak hiánya miatt van így. Nem hivatkozhatunk semmire! Ez a szemlélet a fotók pusztulásához vezet! Ne adjunk kézbe fényképet, készítsünk, készíttessünk másolatot, azt szabadon kézbe lehet venni. Reménykedjünk abban, hogy a közeljövő technikai fejlődése, illetve a közgyűjtemények anyagi helyzete mielőbb lehetővé teszi, hogy értékes fotográfiáinkat digitalizált formában rögzíteni tudjuk, s a sérülésmentes képi változatot fogjuk a mindennapos kutató munkában használni.

Minden kiállítás neuralgikus pillanata a fotó életének: mozgatjuk, szállítjuk, együtt tároljuk más, sérülést okozó tárggyal, erős fénnyel megvilágítjuk. Különös gonddal készüljünk fel a fénykép kiállítására! Megkülönböztetett figyelemmel csomagoljuk, lehetőleg tegyük e célra készített, savmentes paszpartuba, felületére helyezzünk fényvédő fóliát, s minél gyengébb UV sugárzású fényforrásokat alkalmazzunk a megvilágításhoz. Ha megoldható, a kiállítás üresjárati – például szünnapi – időszakára takarjuk le a fényképet egy fekete papírral.

Képfeldolgozó munkaállomás

Első, fontos szempont a gyors és nagy teljesítményű számítógép kiválasztása, mivel a képek kezelése viszonylag nagy gépi memóriát igényel. Ugyanakkor a nagy felbontású, színes képek tárigénye tetemes, ezért egy gyors és nagy kapacitású merevlemezre van szükség. Nem mindegy a szkenner fajtája sem, hiszen a kereskedelemben kapható változatok többsége erős fénnyel „pásztázza” végig a kép felületét – így, a fotók esetében, károsítja is azokat. A szkenner fényforrása lehetőleg maximum 8 W-os fluoreszcensz, alacsony UV sugárzású fénycső legyen. Egyes készülékek három menetben „tapogatják le” a fotót, ezek alkalmazását kerüljük. Lehetőleg olyan típusú szkennert válasszunk, amely opcionálisan alkalmas nemcsak pozitív, hanem negatív és transzparens (dia) felvételek bevitelére is.

A digitális kép jó minőségű megjelenítése sem elhanyagolható szempont, gondoljunk a képek „retusálására”, a kiállítási felhasználásra. Ha lehet, legalább 17”-os SVGA monitort használjunk.

Lényeges kiemelnünk, hogy a fotók digitalizálása során a képi információ rögzítésének más a technikája, amin megváltozott jellegű reprodukálást kell értenünk. Ez nem helyettesíti magát a fotográfiát, felbontásában, megjelenésében, színeiben egészen más képet hoz létre, melyet legfeljebb utólagos, „optikai” retusálással, színkorrekcióval, tónus átrendezéssel tehetünk az eredetihez hasonlatossá.

Evidenciának tűnik, de a muzeológia, sőt a hétköznapi ember viszonya a digitalizált képhez és a fotóhoz mégsem ez. „A fénykép mint tárgy, mint dolog szinte értéktelen, csak egy szórólap … értéke nem a dologban van, hanem a felületén lévő információban” — írja Vilém Flusser a fényképek terjesztéséről, a másolatok és az elektromágneses képrögzítés lehetőségéről, a fotók „értékvesztéséről”.

Mint minden technikai újítás, a számítógépes képrögzítés és megjelenítés sem mentes az újdonság varázsa, a kellő ismeretek hiánya által okozott, túlzott elvárásoktól. Nem oldja meg egyik pillanatról a másikra minden, a gyűjteménnyel kapcsolatos gondunkat.

Szkennerek

A számítógépes képfeldolgozás előfeltétele, hogy a képi információt digitális formában „bejuttassuk” a memóriába. A diák, negatívok, papírképek számítógépbe juttatására kifejlesztett berendezések a szkennerek. A szkennereknek négy, jól megkülönböztethető típusa van.

A nyomdai minőséget produkáló dobszkennerek típusánál hengerre (dobra) rögzítik a beolvasandó képet, a dob nagy sebességgel forog, az olvasó szenzor pedig lineáris pályán mozog. Az ilyen készülékek nagyon drágák, felbontásuk viszont több ezer dpi. Ezt a típust leginkább nyomdákban használják.

A személyi számítógépekhez kifejlesztett lapszkennerek jóval olcsóbbak, ezért a múzeumok számára is elérhetőbbek. Ezekben a berendezésekben egy felnyitható fedél alatti üveglapra kell helyezni a fotót. Az olvasómű az üveglap alatt helyezkedik el. A teljes olvasási szélességében apró érzékelők ezrei találhatók. A lapszkennerek soronként végzik a kép feldolgozását. Felbontásuk általában 300 és 1200 dpi közötti, ez azonban szoftverek segítségével tovább növelhető. Elterjedtebb az A4-es változatuk, de kapható A3-as méretű reflektív képet befogadó változat is.

A harmadik csoportba a kéziszkennerek tartoznak. Ezek a lapszkennerekhez hasonlóan működnek, a lineáris mozgást azonban kézzel kell vezérelni. Pozitív tulajdonságai, az egyszerűsége, mobilitása egyben korlátai is: olvasási szélessége mindössze 10-12 cm, ezért az ennél nagyobb képeket csak több lépésben lehet beolvasni, és a kézzel vezetett szkenner mozgása bizonytalan lehet. Felbontásuk nem haladja meg a 100-400 dpi-t. E korlátai miatt nem igazán alkalmasak múzeumi használatra.

A negyedik csoportot a diaszkennerek alkotják. Ezekkel a készülékekkel csak az előhívott diapozitívokat vagy a filmnegatívokat olvashatjuk be a számítógépbe. A beolvasás elve bizonyos szempontból eltér a többi szkennerétól. A dia vagy a film a megfelelő színhőmérsékletű lámpa és egy képfelvevő cső (CCD) között mozog. A képet ez az elektronikus egység bontja fel elemi pontokra. A diaszkennerek felbontása akár a 2000-3000 dpi-t is elérheti. Erre a nagy felbontásra azért van szükség, mert a dia vagy negatív meglehetősen kis méretű, ezért a képfeldolgozás során kell felnagyítani a beszkennelt képet, ami viszont csökkenti a felbontást. Múzeumi használhatóságát megkérdőjelezi, hogy csak szabvány méretű (pl. 35 mm-es) dia vagy negatív helyezhető be maszkjába.

A szkennelés során az eredeti felvétel jellegétől függően három digitális eljárást különböztetünk meg: reflective, transparent és negatív.

Reflective. Minden olyan esetben ezt a módot válasszuk, amikor pozitív, illetve direktpozitív eljárásokkal van dolgunk. Ekkor a szkennerben található olvasómű lineáris pályán mozog az üvegre helyezett fotó alatt. A lapszkenner tehát soronként tapogatja le fényképünket a visszaverődő fény segítségével.

Transparent. Ezt az opciót akkor alkalmazzuk, ha a szkennelendő képünk átnézeti (dia, laterna magica lemez, autochrom üveglemez stb.), illetve, ha negatív. Ebben az esetben a „film” felett elhaladó fényforrás áthatoló fényét mérve készül el a digitális kép.

Negatív. Bánjunk csínján ezzel az opcióval! Általában a szkennerekhez adott programokban megtalálhatóak azok az értékek, amelyek a manapság forgalmazott negatívfajták jellegzetességeit, adatait tartalmazzák. Lehetőségünk van negatív-típusonként elkészíteni a regisztrációs állományt az addig ismeretlen negatív fajtákhoz is. Ebben az esetben még nagyobb fenntartással kell fogadnunk az elkészülő digitális képet – gondoljunk arra, hogy átvettük a laboráló fényképész szerepét, mi is alkotói lettünk a képnek.

Alapvető szabályok

Soha ne nyúljunk puszta kézzel eredeti diafilmhez, negatívhoz, üveglemez-negatívhoz, sőt pozitívhoz sem! Ezeket az anyagokat lehetőleg a szélüknél fogjuk meg (biztonsággal), de minden esetben (kutatói-, cérna-) kesztyűs kézzel.

Ne álljunk neki sem mechanikus, sem kémiai úton a fotóanyag tisztításához – bízzuk ezt szakemberre, fotórestaurátorra! (Ha találunk ilyet.)

Maga a szkenner is veszélyforrásokat rejt magában. Az optimális szkenner fényforrása maximum 7-8 W-os, lehetőleg fluoreszcensz, alacsony sugárzású fénycső, amely egy menetben tapogatja le a képet.

Ügyelnünk kell arra, főleg, ha üveglemezzel van dolgunk, hogy a szkenner lecsukódó teteje ne roppantsa meg az üveget. Használjunk valamilyen támaszt, amely egy kissé eltartja a tetőt.

Szabványméretű negatívoknál, diáknál használjuk a szkennerrel gyárilag szállított maszkokat, tartókat. Ezek használatával elkerülhetjük a film kunkorodását, hullámosodását, illetve könnyebben helyezhetjük el derékszögben a fotóanyagot az üveglapon.

Minden használat előtt tisztítsuk meg a szkenner üvegfelületeit. Kapcsoljuk és húzzuk ki az elektromos csatlakozóból a készüléket. Használjunk nagyon finom anyagot és tiszta alkoholt a törlésnél, kerüljük a hagyományos üvegtisztító szereket. Ne használjunk sprayt, mivel azok könnyen bekerülnek a szkenner belső részeibe, ahol tükrök és egyéb optikai elemek is találhatók. Az eredeti fotóanyag behelyezése előtt minden esetben várjuk meg, amíg az alkohol teljesen elpárolog.

A képi tartalom számítógépbe vitele során előforduló hibákat három fő csoportra oszthatjuk: eléletlenedés, amikor a képtartományok határvonalai elmosódnak; kontrasztcsökkenés, ilyenkor kicsi a különbség a legvilágosabb és a legsötétebb képpont között; zajosodás, ez olyan hiba, amelynek során egyes képpontok színkódjukban megváltoznak, elütnek közvetlen környezetüktől.

Akármelyik hiba jelentkezik is, sohasem az ideális képet kell keresnünk, illetve nem szabad új képet előállítanunk, inkább alkalmazzunk tüneti kezelést. Képszerkesztő programunk szűrőivel, szerkesztő eljárásaival módosítsuk digitális képünket, hogy az minél hasonlatosabbá váljék az eredetihez.

Képi digitalizálás és a CD technika múzeumi lehetőségei

Archiválás.

A CD-n tárolt digitalizált képi tartalom leginkább a képek archiválásában nyújt többletet. A hagyományos muzeológia a leírókartonra ragasztott, kisméretű reprodukciós kontakt fényképeket írta elő. Így egy fekete-fehér, nem túl jó minőségű fotó jelentette az archiválást. Ezzel szemben a számítógépes archiválás gyors és rugalmas, sőt költségkímélő megoldást eredményezhet, s kiválthatja az általában nem túl igényes reprófotózást.

Kiállítás

Az eredeti műtárgy-jellegű megjelenítés mellett egy újfajta információ kiegészítésre ad módot az úgynevezett multimédia alkalmazás. Újdonság értéke az interaktivitásban rejlik, hiszen egy jól szervezett, képi, hang és/vagy szöveges adattartalommal feltöltött rendszer nagy vonzerőt jelenthet a látogatók számára. Olyan pluszinformációk kerülhetnek be a kiállításba, amelyek vetekedhetnek egyes kézikönyvek, lexikonok és képeskönyvek tartalmával, de összehangoltságuk miatt akár túl is szárnyalhatják azokat.

Állományvédelem

A szöveges és képi adatbázis használata mind a hétköznapi muzeológusi, mind a kutatási tevékenységek során mentesítheti az eredeti műtárgyat a sokszori mozgatástól, kézbevételtől, s így a sérülésektől. Több gyűjteményben kialakított, „szekrénykataszter” szerinti raktározást meg lehet szüntetni, hiszen a szöveges és képi adatbázis kellő tartalmi eligazodást eredményez, s így jobb körülmények között tárolhatók a fényképek: nem a tartalom, hanem a tárolhatóság szempontjai alapján képezhetők a raktári csoportok.

Sérült képek információinak visszanyerése. „Tartalmi restaurálás”, retusálás. Némely negatív, vagy pozitív felvétel már sérült állapotban kerül a múzeumba, vagy ott sérül meg a gondos kezelés, tárolás ellenére. Korábban ezeket legfeljebb csak restaurátori beavatkozásokkal lehetett (gyakran csak részben) korrigálni. A digitalizált képi tartalom szoftveres retusálása, restaurálása új lehetőségeket kínálnak a fotómuzeológusok számára. Például a törött kollódiumos üvegnegatívot a „hagyományos” fotórestaurátor legfeljebb két síküveg lap közé tudta fogni, majd egy pozitív képet készített, s azon retusálta a törésvonalakat. Ez a hosszú időt és nagy szaktudást igénylő „retusálás” a számítógéppel sokkal könynyebben megoldható. Dokumentálva az eredeti állapotot is, a képi hibák kijavíthatók, és az elkészült, „kitisztított” felvétel visszafényképezhető diára vagy Polaroid negatívra.

A számítógép egyre inkább a hétköznapi múzeumi munkánk részévé, egy jól használható eszközzé válik. Okosan – s nem mindenáron – alkalmazva segítséget nyújthat abban, hogy fotógyűjteményünk féltett darabjait minél tovább megőrizhessük, rendszerezhessük, feldolgozhassuk és közkincscsé tehessük.

„A Fotográfia nem idézi fel a múltat … nem azzal hat rám, hogy rekonstruálja, amit az idő, a távolság lerombolt, hanem azzal, hogy tanúsítja: valóban volt, létezett, amit látok.”3

Munkácsy Gyula tanulmánya

Jegyzetek

1 Barthes, Roland: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról, 107.p.

2 Flusser, Vilém: A fotográfia filozófiája, 27.p.

3 Barthes, Roland: im. 94.p.