BOROS GYÖRGY KÉPEI – POLAROID GALÉRIA

Ne zavarjon senkit, hogy ez egy skandináv napilap neve. Ha svéd nyelvtudásunk kapóra jövő hiányára támaszkodunk, és szomorúan mondjuk, a végét tagoltan és kellően elnyújtva, „dag blaadet”, a három szó akár azt is jelentheti, Svédország messze van. A játék, vagy talán illenék inkább szállóigének nevezni, még 1974-ből származik, a szolnoki műszaki laktanyából, ahová másodszor, immár egyetem után is elvittek bennünket. Mi ezt a kényszerű, megalázó és teljességgel értelmetlen ott-tartózkodást nagyon utáltuk, és az álombéli svéd jólétet szembe állítva tudható, tapintható, látható nyomorúságunkkal, naponta többször felsóhajtottunk: Svenska dag blaadet… Így lett ez a földhözragadt jelentését levedlő, szép hangzásában új értelmet kapott és hárommá lett szó szomorú elvágyódásunk szimbóluma.

A katonai szolgálat számunkra már csak emlék, elvágyódásunk azonban töretlen. Már nem Svédországba mennénk, azóta nagyobb realisták lettünk, talán csak a szomszéd szobába, át, az utca túloldalára, jobb állásba vagy másik szeretőhöz, akinek egyáltalán szeretője van.

B. Gy. fotográfusnak is megvannak a maga elvágyódnivalói. Elég legyen annyi, hogy sikeres és jó tanára volt a fényképezésnek, amikor — megfelelő végzettség hiányának ürügyén — az iskolából kipenderülni kényszerült.

B. Gy. fotográfus nyíregyházi illetőségű. Abban a városban sok szépség van, ahogyan a város maga elterül a földön. De mégsem lehet a városi életforma non plus ultrája, gondoljunk csak bele, még a kultúrházuk is betonlábakon pipiskedik, hogy véletlenül le ne érjen a feneke a porba.

A nyíregyháziak mégis szerencsés emberek. A decens léptékű elvágyódásoknak közeli és kellemes célpontot kínál a gondviselés. Sóstónak nevezik, vagyis Sóstó-fürdőnek, találóan, mert az elnevezés minden része igaz. Amikor én arra jártam, még Trabantok pöfögtek a város közepétől is csak hat kilométernyi úton, ma, gondolom, már valamivel jobb autók, bár a szabolcsi szegénységet nem lehet könnyen levetni.

B. Gy. fotográfus képei ezen a Sóstón készültek. Mégse dédelgessünk hiábavaló ábrándokat. B. Gy. felvételei bizonnyal alkalmatlanok arra, hogy ezt a nyíregyházi paradicsomot leltár szerint bemutassák. Nem látjuk, milyen (volt) a KISZ-tábor, nem tudjuk meg, hogyan néz ki a Panoráma-útikönyv szerint hol Sóstó-szállónak, hol Krúdy-szállónak nevezett objektum, és nem lesz áttekintésünk a háromezerhatszáz személyes modern (1981-ben látták modernnek, most milyen lehet?) öltözőről sem, ahol pedig külön téli öltöző is működik, vagy legalábbis volt valamikor. És kabinsor, a könyv szerint ezerkétszáz személyre, nyitva hagyva a kérdést, egy kabinra hány embert számítottak. Kisgyerekként, a családdal öten voltunk egyre, Pünkösdfürdőn, de egy másik szép élményemben, évekkel később már csak ketten, ugyanott. Ez utóbbi éppen két és félszer akkora kabinsort jelent.

Ha ennyi minden nincsen rajtuk, miért nézzük mégis B. Gy. fotográfus képeit?

Talán azoknak a délutánoknak emlékére, amiket a mi kelet-európai kisvárosainkban eltöltöttünk, a másik szobába, vagy az utca másik oldalára vágyva, esetleg egy másik szerető után, nagyvonalúan nem gondolva rá, hogy aki nekünk a másik, az valakinek szükségképpen a megszokott kell legyen.

Azért is nézhetjük ezeket a képeket, hogy lássuk, mennyire ember-léptékű minden, még a távolban lévő dolgok is milyen közel vannak. Csak egy kis beletörődés kell hozzá, egy kis melankólia. A kert mindig is többet jelentett magánál a kertnél, a kert maga az emberi élet, egy kicsiny elrabolt darab a földből, amit a föld apránként visszavesz magának. Milyen jó, hogy Svenska már nem dag blaadet. Sőt, mintha már egy kicsit túl közel is lenne…