BESZÉLGETÉS ÁCS IRÉNNEL

A véletlenek sorozatán múlt, hogy én fotóriporter lettem. Egyáltalán nem akartam fényképész lenni. Tanulni akartam, gimnáziumba, egyetemre menni. Az irodalom érdekelt.

Hivatalosan Haasnak hívnak, máig nem magyarosítottam a nevem, de amikor az ötvenes években a sajtóhoz kerültem, azt mondták, hogy ilyen névvel nem lehet dolgozni. Gyermekkoromban Szécsényben éltem, apámnak a főutcán volt vendéglője. A nővérének a férje, Vadász Mór volt a két szécsényi fényképész közül az elegánsabb, később Balassagyarmaton is nyitott egy fiók műtermet. A bátyja, aki nem magyarosította a nevét, Wichner néven, Losoncon volt fényképész.

Az édesapám vendéglőjét már 1940-ben elvették, de a fényképész műtermeket a zsidótörvények akkor még nem érintették. Én már hat éves koromtól tanultam játékosan a Móric bácsi műtermében. Nekik nem volt gyerekük, és azt tervezték, hogy majd rám hagyják az üzletet. Láttam, hogy a nagybátyám jómódú, meg lehet élni a fényképezésből, de én másra vágytam. Úgy éreztem, hogy előttem a világ, nem tudtam volna elképzelni, hogy életem végéig egy fényképészműteremben üljek, ez elől csak menekülni lehet. Tanulni akartam, de édesapám, aki nagyon okos ember volt, azt mondta, hogy nehéz idők jönnek, és nekem minél előbb talpra kell állnom. A fényképészetet már úgyis ismerem, és később, ha úgy alakul a helyzet, külföldön, egy fotólaborba nyelvtudás nélkül is felvesznek. Ezt el kellett hogy fogadjam. A nagybátyámék szerettek engem, és mondom, kisgyerekkorom óta ismertem a laborálást. A felvételeknél segítettem, aztán amikor Móric bácsit behívták, akkor még katonának, tizennégy évesen én vezettem a műtermet. Két év múlva letettem a szakvizsgát, és azt mondtam, ha már erre a pályára kényszerített a sors, szeretnék továbblépni – és főleg elmenekülni az elől, hogy egyszer rám hagyják a műtermet.

— Ha jól számolom, ekkor még mindig csak tizenhat éves volt.

— Igen. Följöttem Budapestre, édesanyám testvéréékhez, akik a Belvárosban laktak. Ez azért érdekes, mert nem ismertem Pestet, és ezért a közelbe mentem el körülnézni, hol vannak fényképészek; ha a Rákóczi úton laktak volna, akkor ott nézek körül. Egy ugrásra volt tőlük a Váci utca, végigsétáltam, nézegettem a portálokat, Rozgonyi, Laub Juci, Angelo nevére emlékszem. A Régiposta utcához közel, a Váci utca 18. szám falán láttam egy táblát: „Székely Aladár császári és királyi udvari fényképész”. Azt se tudtam, mit jelent ez, de a kirakat képei alapján ezt a műtermet választottam. Fölmentem az ötödik emeletre, becsöngettem, kijött Brunner Gyuri, az inas, kérdezte, mit akarok, mondtam, hogy itt szeretnék dolgozni. Kicsit palócosan beszéltem, utólag megtudtam, hogy Brunner azt hitte, nem vagyok normális. Kihívta a segéd kisasszonyt, annak is elmondtam, és annyira csodálkoztak, hogy elfelejtettek elküldeni. Kijött a méltóságos asszony, Székely Aladár özvegye – Székely Aladár akkor már egy éve nem élt, a fia, Székely László vezette tovább a műtermet –, neki is el kellett mondanom, mit szeretnék. Honnan vettem az ötletet? Mondom, végigsétáltam a Váci utcán, és az ő kirakatuk tetszett a legjobban. Elkiabálta magát, hogy „Laci! Gyere!” Aztán hozzám fordult, hogy most mondjam el újra, a fia előtt is. Behívtak, több szalonon keresztül mentünk a műterembe, ott azt mondták, hogy egy hónapig náluk lehetek, fizetés nélkül, egy hónap múlva nyilatkoznak, hogy maradhatok-e tovább.

— Mi történt az egy hónap alatt?

— A labormunkákat, retusálást csináltam. Egy hónap múlva szóltak, hogy maradhatok. Közben a nagynénéméknél laktam, és eleinte elég nehéz volt a szülők meg a baráti kör nélkül.

— Székelyékkel mi történt 44-ben?

— Őket is elvitték. Laci, aki akkoriban huszonhat-huszonhét éves lehetett, munkaszolgálatban halt meg. Jó fényképész volt, aranyos, vidám, és imádta a nőket. És ugyanúgy, mint az apja, ő is festett. A felvételeket mind ő készítette, mi csak asszisztálhattunk. Nagyon ritkán, például ha megbetegedett, az első segéd kisasszony is fényképezhetett. A méltóságos asszony nem vett részt a műtermi munkában, beszélgettünk, tanítgatott apróbb dolgokra, hogyan kell fogadni a vendégeket. ?k a Rózsadombon laktak, délben onnan hozta az ebédet a fiának. A kisasszony sokat mesélt az „öregről”, a régi időkről, amikor az arisztokraták, diplomaták, gyárosok mellett Ady, Babits, Bródy Sándor, Kafka Margit járt oda. Egyszer fölment hozzájuk egy grófnő, és mondta, hogy mester, nagyon szép szeretnék lenni a képen, erre Székely Aladár azt válaszolta, hogy grófnő, ha tényleg olyan nagyon szép szeretne lenni, akkor fáradjon két házzal arrébb, kedves tanítványomhoz, Angelo Pálhoz.

— Székely Lászlóhoz az apja vevőköre járt?

— Igen, ugyanúgy a felső akárhány ezer. Persze másokat sem küldött el, de hozzá már az árai miatt sem mehetett akárki.

Én hittem abban, hogy a zsidóüldözésnek hamarosan vége lesz, és akkor abbahagyhatom a fényképezést. De apámnak már nem volt meg a vendéglője, és számított a keresetem. Megtudtam, hogy a híres Hatschek és Farkasnál keresnek laboránst. A Wesselényi utca 24-ben volt a laboratórium, becsengettem, de Riczinger úr, a főnök azt mondta, hogy ők csak férfiakat alkalmaznak. Mondtam, bocsánat, azt hittem, itt laborálni kell, erre elnevette magát, és fölvett egy heti, fizetés nélküli próbaidőre.

— Hányan dolgoztak a laborban?

— Negyvenen-ötvenen. A laborok egy egész emeletet elfoglaltak, az egészet a berlini Agfa rendezte be, az akkori legjobb színvonalon, még a másológépeinket is lábbal lehetett hajtani. 1944. március 19-én a német haditudósítók le is foglalták az emelet felét.

Én a nagyítólaborba kerültem. Külön volt a nagyítólabor, külön a másoló-, a hívólaborok, külön emberek szortírozták a képeket, külön segédmunkásuk volt arra, hogy a fixírbe dobott képet lenyomja. Talán nem is kell mondanom, milyen nagy volt a munkafegyelem, egy-egy órából negyven percen át kellett nagyítani, húsz perc volt a hívásra, kint egy nagy táblára írták ki, hogy abban az órában hány képet nagyítottam, és abból mennyi a selejt. A HAFA minőségi munkát követelt. Az egész országot elláttuk, emellett a frontra is postáztunk. Föl nem kelhettem a helyemről, azután észrevettem, hogy néhányan óránként kimehetnek dohányozni. Gondoltam, ezen nem múlik, a segédmunkással hozattam magamnak cigarettát, így szoktam rá a dohányzásra.

Elmesélem, hogyan találkoztam először Farkassal: a fotókereskedők is nálunk dolgoztattak, és amikor az egyikük reklamált a nagyítások miatt, és lehívattak, mondtam, hogy azon a negatívon már rengeteget javítottam, többet nem tehetek, de ha bárhol jobb nagyítást csinálnak róla, egy hónapig én fizetem ki a megrendeléseiket. Elment, és Farkas, aki az egész beszélgetést hallotta, behívott és megdícsért. „És tényleg senki nem tudná jobban lenagyítani?” Tényleg nem, mondtam, legföljebb én, de az nagyon sok időbe telt volna. Benyúlt a fiókba, és kivett egy százast: Jól van, fiam.

Van még egy esetem, ami jól jellemzi: időnként följött a laborba, és az egyik alkalommal kihívott egy reklamáció miatt. Mondtam neki, hogy olyanra készítettem a nagyítást, amilyenre kérték. Ki? Nem szóltam egy szót se. Ki kérte? A feleségem? Mert őrá ne hallgass, nem azért tartalak! Mondom, nem. A fiam? Arra se hallgass! Mondom, nem. Hát akkor ki kérte? És akkor bevallottam, hogy a Jolán néni. Vadas Jolán, aki a háború után a FÉNYSZÖV-nél dolgozott, hozzánk képest öregnek számított, negyvenöt-ötven éves lehetett, régi alkalmazott. Akkor rendben van, mondta Farkas; tehát a megbecsült, régi alkalmazottját nem járatta le előttem.

Nagyon jól kerestünk, amikor megírtam haza, hogy mennyi a fizetésem, a család fölküldte apámat, nézzen már utána, hol dolgozom. Órabért kaptunk, igaz, nyáron nem nyolc órát dolgoztunk, hanem sokszor hajnaltól éjfélig, emellé még fölvettek kisegítőket is, annyi volt a munka, cserébe télen is megkaptuk a heti hatvan óra bért, akkor is, ha negyvennyolc órát se dolgoztunk. Jobban éreztem magam, mint Székelyéknél, egész más társaság volt, a Fotóművészetben Méth Sándorné már mesélt ezekről az időkről. Volt köztünk egy szocdem lány, Koós Magda. Az egyik segédmunkás, aki egyben biciklis kifutó is volt, egy nagyon szegény fiú, 56-ban Marian István tábornokként vált ismertté: a műegyetemi csoportot vezette, később halálra ítélték, de nem végezték ki. ? volt életemben az első kommunista, akit személyesen ismertem. Ady Endre- és József Attila-verseket szavalt, ettől teljesen elájultam. A negatívlabor ajtaját be lehetett zárni, oda zárkóztunk be néhányan, ott mondták el nekünk az angol rádió híreit. Nem is nagyon csináltunk titkot belőle, hogyan gondolkozunk. Mi van, kis bolsi, mondogatta Riczinger, a laborvezető. Ne hagyd, mondták Magdáék, akkoriban nem hangzott jól, ha valakit lebolsiztak. Legközelebb kikértem magamnak, Riczinger legyintett, és otthagyott. A felszabadulás után a Szabad Népnél találkoztam vele, ő tanította az újságírókat oroszra.

Amennyire mi, szakmunkások jól kerestünk, olyan pocsékul fizették a segésmunkásokat. Életemben először ott láttam olyat, hogy valaki roszszul lesz, mert éhes. Marianék megszervezték, hogy ha a segédmunkások bérét nem emelik fel, akkor sztrájkolunk.

— És mi történt?

— Fölemelték. De Marianékat kirúgták. Mivel Farkas úr csak jót tehetett a munkásoknak, a főkönyvelő vállalta a döntést. Engem is kirúgtak. De két hét múlva szóltak, hogy menjek vissza.

— Mi történt a céggel 1944-ben?

— Amikor én odakerültem, Hatschek már rég nem volt ott. 43 körül Farkasék is kimentek Dél-Amerikába, ott alapítottak egy nagy fotólabort. Jolán néni tartotta velük a kapcsolatot, ő szólt, hogy engem is hívnak. A legenda úgy szól, hogy Farkas úr Amerikában hallott valamit a főkönyvelőnkről, visszajött ellenőrizni, mi folyik, közben bejöttek a németek, elvitték a téglagyárba, és ő sem jött vissza.

Említettem az előbb, hogy 44 március 19-én bejöttek a HAFA-ba a német hadisajtó laboránsai, összesen ketten, és lefoglalták a kisebbik nagyítólabort, kaptak hozzá két nagyítógépet. Riczinger elment, egy fél-nyilas került a helyére.

Én akkor már nem járhattam be dolgozni. Csillagos házban éltem, onnan elvittek a téglagyárba, de megszöktem, végül a pesti gettóban szabadultam fel. Én végig azt hittem, hogy a háború után ott folytatom, ahol abbahagytam. Az első utam a HAFA-hoz vezetett, hiszen csak pár lépésre volt a gettótól. Akkor értettem meg, hogy az a világ elmúlt: a kapuban egy hulla feküdt; én a gettóban annyi hullát láttam, annyi mindent átéltem, de ezt most át kellett lépni, hogy be tudjak menni, megálltam egy pillanatra, aztán átléptem. Az ablakok kitörve, papírdarabokat kavart a huzat, a gépek, a felszerelések sehol nem voltak.

Hazamentem Szécsénybe. A családból egyedül én maradtam életben, meg a losonci unokabátyám. Nem érdekelt semmi, nem jártam utána, hogy kik hordták el a szüleim, a nagyszüleim és Móric bácsiék vagyonát. Visszajöttem Budapestre. Várkonyi László a Nyugati pályaudvarnál nyitott műtermet, elmentem hozzá laboránsnak.

47 végén beléptem a pártba. Előtte jól összevesztünk Mariannal, mondtam neki, te, ezek az új kommunisták nem olyanok, mint amilyen te vagy. Erre azt mondta, a rendes embereknek éppen ezért a pártban a helyük. Bejártam a kerületi pártszervezet kultúrosztályára, társadalmi munkát végeztem. Akkor alakult meg, a kommunista párt vállalataként, a MAFIRT, úgy éreztem, végre pályát változtathatok: otthagytam Várkonyit, és elmentem propagandistának. Reggeltől estig néztük a filmeket, elsősorban persze szovjet filmeket, megbeszéltük, hogy mennyit költsünk hirdetésre, milyen legyen a plakát, mekkora nézőszámot tervezzünk, honnan hozzunk embereket a díszelőadásra. Nagyon tetszett a munka, olyanokkal dolgoztam együtt, mint Kellér Andor, és olyanok tanítottak, mint Balázs Béla.

A Rajk per idején elvittek néhány vezetőt, és az előrelátók kezdtek más munkahelyekre menni. A szovjet filmek hatására jelentkeztem a hadseregbe. Koreában háború volt, mindenki arról beszélt, hogy küszöbön a harmadik világháború; arra gondoltam, hogy 44-ben nem tudtam megvédeni a családomat, de ilyen tehetetlen többé nem leszek. Szerencsére, akik döntöttek a dolgokról, azoknak több eszük volt, és elküldtek a Váci utcai Tisztiház kultúrosztályára filmfelelősnek. Hetente két-három vetítést tartottunk, ezt a munkát is nagyon szerettem.

Sztálin halála előtt kizártak a pártból. Én elhittem, hogy Rajk áruló, de hogy a Tisztiház öreg pincére is az, aki korábban a jugoszláv követségen dolgozott, a háború előtt pedig a Gundelnál, azt már nem tudtam elhinni. A fejemre olvasták, hogy kispolgári gondolkodású vagyok, ráadásul az apám kocsmáros volt, és a kizárással együtt a munkahelyemről is elküldtek. A döntést megfellebbeztem a felső pártszervezetnél. A kizárást szigorú megrovásra mérsékelték, ezzel együtt áthelyeztek a Néphadsereg című lap szerkesztőségébe fotóriporternek. Itt is nagyon jó társaságba kerültem, Bence Pál volt a főnököm, Devecseri Gáborral, Somogyi Pállal dolgoztam együtt. Úgy éreztem, ha újra születnék, akkor rögtön fotóriporter lennék, mert ez egészen más, mint a műtermi fényképezés.

1956-ban a Maléterék lapja voltunk…

—… abban a másfél hétben.

— Már előtte is. Amikor a forradalmi bizottság megalakult, volt, akit rögtön elküldtek, és amikor az én nevemhez értek, azt mondták, hogy nem a politikai meggyőződésem, de a szakmai tudásom miatt szükség van rám a lapnál. Erre azt mondtam, ha én csak emiatt felelek meg nektek, akkor viszont én nem maradok. „Jól van Irén, maradj nálunk!” A Corvin közben is fényképeztem, másutt is, volt köztük, ami megjelent. Ha azt mondanám, hogy forradalmár voltam, akkor hazudnék, de ha azt mondanám, hogy ellenforradalmár voltam, akkor is hazudnék. Abszolút nem volt a dolog ennyire egyértelmű.

De amikor 57-ben új vezetés került a laphoz, nekem elment a kedvem az egésztől. Megalakult az Ország-Világ szerkesztősége, ahová fotóst kerestek. Farkas Tibor, aki tudta, hogy el akarok menni a Néphadseregtől, eljött értem, ellentmondást nem tűrően beültetett a kocsijába, mert már annyian jelentkeztek az Ország-Világhoz, és nem akarta, hogy valaki megelőzzön. Öt perc alatt fölvettek riporternek. A lap fénykorában Tibor volt a rovatvezető, Schiller Frédi a másik fotós, később jött Horváth Dávid, Bojár Sándor, Fenyő János, és még később Kovács Sanyi.

— Mi volt a területe?

— Nem volt saját területünk, a heti szerkesztőségi értekezleten osztottuk el a munkát. Én mindig több ötlettel mentem oda, ha elmondtam mondjuk nyolcat, abból elfogadtak kettőt, és általában ezeket fotóztam. Abban is különbözik a riporterség a fényképészettől, hogy enyém volt az egész ország, minden az enyém volt, amit meg akartam ismerni. Otthon, ha rádiót hallgatok, most is előkerül a papír meg a ceruza, hogy följegyezzek egy-egy érdekes hírt.

— Biztosan voltak kötelező feladatok is.

— Kevés. Alpáry Pál, a főszerkesztő gyakran mondta, hogy három oldal a pártközponté meg a Magyar-Szovjet Baráti Társaságé, a többi az olvasóké. És ha azt a három oldalnyi kötelező feladatot most olyan nagyon borzasztó dolognak mondanám, nem mondanék igazat. Kötelező feladat volt a Parlamentbe menni a jelentősebb eseményt fényképezni, de miért lett volna az borzalom, nekem az nagyon érdekes volt. Vannak ilyen képeim, de ez inkább szerencse, mint baj. A legtöbb „musz” képet különben is megcsinálta az MTI, ezért én a háttérhangulatra „mehettem rá”, tőlem azt várták el. Nemrég végignéztem a megjelent képeimet, nincs köztük olyan, amit ne vállalnék.

— Schillerrel milyen viszonyban volt?

— Nagyon szerettük egymást. Elég hamar elment a laptól, nagyobb kedve volt a műtárgy fotózáshoz. Farkas Tibivel is nagyon jóban voltam, ő később Svájcban az UNESCO fotórészlegét vezette, onnan is ment nyugdíjba, ma Ausztráliában él. Nem tartoztam klikkekhez, nem eszerint választottam barátot, vagy mondtam véleményt valaki munkájáról. Reismann János is nagyon szeretett engem, csináltunk is együtt könyvet, egy Miskolc-albumot: a Corvinánál hoztak egy rendeletet, hogy senki nem csinálhat egyedül albumot, és a Jancsi engem választott társnak. Előre megterveztük, hogy mi jelenjen meg az albumban, fontosabb épületek, látványosságok; mondtam neki, csináld meg, amihez kedved van, és amit otthagysz, lefotózom én. Tiszteltem őt, idősebb is volt, nagyon örültem, hogy ennyire szeret engem. Vele, Reismann Mariannal, Kálmán Katával jártunk össze, sokszor ültünk be a Hungáriába. Ezt a gárdát nagyon szerettem, borzasztó nagy veszteség volt, hogy ilyen hamar elmentek.

— Meddig maradt a lapnál?

— A nyugdíjig. Az Ország-Világ elég népszerű lap volt, ezért a címe a rendszerváltás után is megmaradt, persze az egész szerkesztőség átalakult. Nyugdíjba mentem, de szerződéssel még maradtam egy kicsit, mert dolgozni akartam. Az Antall-kormány idején nem csak a szerkesztőséget, de az egész Lapkiadót átszervezték. Kértem Horti József urat, az új vezérigazgatót, hogy a felszerelésemet megvehessem, de azt mondta, hogy nem lehet, mert akkor majd más is meg akarja venni. Mondtam neki, ha valaki ötvenéves munkaviszony után nyugdíjba megy, és meg akarja venni a saját fölszerelését, nincs az a kapitalista, aki oda ne adná neki ajándékba.

— Mi lett a lap archívumával?

— Volt egy tanulságom 56-ból, amikor a Néphadsereg szinte összes anyagát, filmjét elvitte az ávó, és soha nem láttam viszont. Azt mondják, hogy elégették.

Bementem az archívba, és mondtam, hogy elvinném az anyagaimat. Azt mondta az archívos, hogy vidd, úgyis leviszik az egészet a pincébe. Elhoztam az összes negatívomat, közel hetvenezer filmkockát. Három éve tart az anyag feldolgozása, amiben a Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára segít; komoly, hosszadalmas munka.